Hányféleképpen lehet legyalulni egy nőt?

–

Nem hiszem, hogy lenne bárki, akinek nem ismerős az alaphelyzet. Egy váratlan esemény kapcsán gyerekkori (fiú)barátok találkoznak újra, akiket elsodort egymás mellől az élet. Van köztük, aki magasra jutott, van, aki lecsúszott, van, aki kikupálódott, van, aki vállalhatatlan, de ha összejönnek, mind egy követ fújnak. Vagy legalábbis a közös gyökerek okán elnézik egymás összes hülyeségét. A régi szövetség köztük valamennyi kapcsolatuk iránti lojalitást felülír, és valami ösztönszerű törzsi összetartásnak (az egy százaléknyi rejtélyes indiánságnak?) megfelelően tanúságot tesznek arról, hogy egy brancs ők még mindig függetlenül attól, ki lett belőlük: egyetemi tanár, piti szélhámos, vagy kocsmatöltelék.

Jaj annak, aki külsősként, kényszerűségből közéjük keveredik!

Az Egy százalék indián egykori, Debrecen környékéről elszármazott fiúbandája egy haláleset kapcsán verődik össze újra egyikük – Andris (Hajdu Szabolcs) – budapesti otthonában. Az elhunyt is a haverjuk volt, bár a diskurzusból az derül ki, senki sem szerette, ahogyan ők, az élők sem szeretik egymást. Ahogy telnek a percek, rájövünk, valójában nem is egy ember halotti torát szemléljük. Hanem egy házasságét.

Andris új életet akar kezdeni: Mexikóban, ahol egyetemi katedra várja. Egyértelmű számára, hogy a felesége (Zsuzsi – Pető Kata) követi, hisz húsz éve elnyűhetetlennek gondolt tartozéka, vagy inkább mobil otthona, amely létszükséglet számára.

De Zsuzsi úgy dönt, ezúttal nem áldozza fel a saját álmait a kapcsolatért, és itthon marad. Egy új szerelem is ide köti – pontosabban egy régi szerelem felélesztése tűnik erős horgonynak. Kérdés, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor ezt el meri mondani a férjének.

Zsuzsi az egyetlen szereplő, aki valóban gyászol: húsz évét temeti, a fiatalságát és az illúzióit. A többiek inkább saját magukat sajnálják, másokkal nem törődnek, a halottról meg csak annyit beszélnek, amennyiből kiderül, kicsit sem volt jobb ember náluk.  

A két férfivendéghez nők is tartoznak, akik mintha láthatatlan rabláncon lennének a társukhoz kapcsolva. Keveset tudunk meg róluk, leginkább csak azt, hogy a férfiak alárendeltjei mind, csak másként. Érzik, hogy menekülniük kellene, de képtelenek elindulni az ajtó felé, inkább elbújnak a másik szobában, és fejfájásra hivatkozva lépnek ki a nehéz helyzetekből. Ha mégis kijutnak a lakásból, visszaszédelegnek. Nem bíznak a saját erejükben. Nincsen semmi önbizalmuk. Nem maradt. 

 

Az okok szép lassan megmutatkoznak

A három cimbora egyike, az alkoholista dúvad Rajmund (Gelányi Imre) egy fiatal lányt (Tankó Erika) terrorizál, akitől még a nevét is elvette, Csibinek szólítja – mindenki. A másik haver, a teljesen szétesett, megbízhatatlan Árpi (Szabó Domokos) pedig Nikivel él (Tóth Orsolya), a színésznővel, aki azonnal beindítja Rajmund fantáziáját, ezért ugyanazt a stratégiát veti be nála, amit a saját barátnőjénél sikerrel alkalmazott: folyamatosan alázza mások előtt, hátha megtörik.

„Amúgy meg negyvenéves korára mind megbolondul, mint a komondor. Az is nekiugrik a gazdájának, ha megöregszik.”

Efféle nőkkel kapcsolatos meglátásokkal bombázza Rajmund szüntelenül a társaságot, miközben Besenyő Pista bácsiként tömi magába a kolbászt, meg amit épp talál. Ostoba, korlátolt szörnyeteg, csak belei vannak, agya és szíve nincsen, olyan rettenetesen viselkedik, hogy azon már röhög az ember kínjában, hogy ez csak karikatúra. Aztán elkomorodik, mert rájön, mégis csak ismer ilyen embert. Többet is. Meg a haverjait is ismeri.

A többi férfialak nem olyan harsány és közönséges, mint Rajmund, de azért lassan kiderül, a kulturáltság csak álca: kevésbé nyilvánvaló módon, de a másik két fickó is terrorista. Az egyik megalázó hazugságokkal, a másik önzésből és empátiahiányból fakadó vaksággal gyilkolja módszeresen a mellette élő ember önbecsülését. Csak ezek a merényletek nem hagynak olyan könnyen azonosítható nyomokat, mint Rajmund ütései. De azért fájnak rendesen.

Nekünk is fáj, akik nézzük

Azzal, hogy az író-rendező (Hajdu) összeterelte ezt a társaságot, véleményem szerint arra mutatott rá – akárcsak a trilógia két másik darabjában – hogy előbb-utóbb szembe kell néznünk nemcsak azzal, kikkel vesszük körül magunkat, kik a mi választott családunk, barátaink, de azzal is, milyen erők határozzák meg a viselkedésünket, és azt, ahogyan egymással bánunk.

Mert bár talán úgy gondoljuk, rengeteget fejlődtünk ahhoz képest, ahonnan indultunk, a valóságban talán egy helyben toporgunk. Ha figyelünk, rajtakaphatjuk például magunkat, hogy az ősök beszélnek még mindig belőlünk: hordozzuk a család és a gyerekkor nehéz örökségét szorongások, rossz szokások, ártalmas beidegződések formájában, pedig azt hisszük, rég magunk mögött tudtuk ezeket. Ám elég egy rossz mozdulat, és összeomlik a rendszer, amelyet magunk köré építettünk.  

Hogy mi a megoldás?

Erre nincsen egyértelmű válasz a filmben. Először is magunkat kell megtalálnunk a történetben, a saját kérdéseinket, aztán – ha megy –, a saját válaszainkat. Nekünk kell eldöntenünk Zsuzsi helyett, hogy az ismeretlen a félelmetesebb, vagy az, amit ismerünk. És hogy készek vagyunk-e változtatni az életünkön, a körülményeinken, a viselkedésünkön, vagy behúzott nyakkal ülünk be a taxiba, amelyben mások mondják be a címet.

Kurucz Adrienn