–

Most mondd, hogy nem érezted az elmúlt években napi szinten, hogy valami végzetesen elromlott az emberek között. Hogy nem futottál bele te is teljesen hétköznapi helyzetekbe, amik kifordítottak magadból – vagy kifordították a másik felet, aki veled szemben állt, ismeretlenül. A városi forgalomban, ahol úgy üvöltöztünk egymásra (tegezve boldog-boldogtalant), mint az őrültek. A boltokban, ahol valahogy mindenki ellenség lett. Tele volt az életünk olyan taposóaknákkal, amiket képtelenség volt kikerülni. Elég volt egy pici kis félreértés, egy rossz hangsúly, bármilyen apró gesztus (vagy annak elmaradása), és már rohantunk is bele egy velőtrázó konfliktusba, aminek az utórezgését persze – hová máshová – hazavittük.

Úgy csináltunk, mintha ez normális lenne. Az amerikai filmek mindig is tele voltak ilyen jelenetekkel, hozzászoktunk, és ez lett a norma: az egymás iránti türelmetlenség, figyelmetlenség és tiszteletlenség. (Lásd, hová vezet: Joker…) Farkasharc, ahol csak te számítasz, mindenki más elmehet a francba. A hollywoodi filmekben gyakran már a gyerekek is így kommunikálnak, olyan hamar megtanulták, hogy csak magukra számíthatnak. Nálunk ez a felnőttkor velejárója lett.

Védd magad! Támadj! Mindenki ellened van, és ha bajuk van veled, tehetnek egy szívességet. 

A Békeidő első jelenetéből még nem világos, hogy erről lesz szó – szembesítenek egy lányt (Wrochna Fanni) azzal, hogy kóros hazudozó, de mivel abban a helyzetben ő a vesztes, akkor is őt sajnáljuk, ha a vádlónak (Török-Illyés Orsolya) van igaza. „Szegény, szegény jellemgyenge kislány, miért kell ilyen kegyetlenül szembesülnie a hibájával?” – gondoljuk szánakozva, és feszengünk helyette. Hogy ennek később milyen óriási jelentősége lesz, még nem tudjuk. 

A következő jelenet (nyugi, nem fogom felmondani az egész filmet, de ez még fontos) már egy mindenki által jól ismert szituációt vázol fel: a flegma boltos és az öntudatos vásárló közti konfliktust, ami – hiszen drámában vagyunk – itt elmegy a végletig: verekedés lesz belőle. Fantasztikusan megírt dialóg, és hajszálpontosan eljátszott karakterek (Sárosdi Lilla, Pálfi Magdó és Molnár Enikő érdeme). Mindent értünk, sőt érzünk a bőrünkön, és attól olyan zseniális, hogy végtére is minden szereplőnek igaza van – a maga szempontjából. Ez az egyetlen jelenet az egész elmúlt életünk szimbóluma lehetne, de a film még csak most kezdődik. Erre rakódnak még a magánéleti krízisek, amik sorjáznak a következő másfél órában:

házassági és családi vergődések, amiknek mindig ugyanaz a gyökerük: hogy nem figyelünk egymásra, csak a magunk bajával és sérelmeivel vagyunk elfoglalva. Együtt élünk, de egymás ellen. Rettenetes.

Olyan film a Békeidő, amiben párhuzamosan futnak a cselekményszálak, bele-belepillantunk négy-öt emberi sorsba, és ezek együtt adnak ki egy tablót a 2010-es évek világáról. Nem számít, hol játszódik (történetesen Kolozsvárott), le merném fogadni, hogy az egész világon ugyanezek a párbeszédek zajlottak le, mielőtt valaki fent meg nem nyomta a Pause gombot, és önvizsgálatra nem kényszerített minket. 

Fájdalmas, de egyben megtisztító is szembesülni vele – ezért fantasztikus, hogy nem várták ki a premierrel a karantén végét, hanem bemutatták most az interneten. Valóban most van rá szükségünk, most van itt az ideje. Mikor máskor, ha nem az egymásrautaltságunk pillanatában nézzünk rá arra, hová is jutottunk és mit rontottunk el? 

Miközben a szemünk előtt zajlanak az egymás bántásában tobzódó jelentek, a háttérbe rendszeresen bekúszik a politika (és azon belül a menekülthelyzetre adott reakciója) is, ahogy szól a rádióból – így mutatva meg, hogy a mikro- és makroközegünk hogyan hatott egymásra, miként mérgezte egymást.

Ahol a vezetők társadalmi szinten nem tisztelik embertársaikat, és nem veszik az elesetteket emberszámba (hanem ellenségnek tekintik őket), ott ugyanez jelenik meg egyéni szinten is. Aztán meg csodálkozunk, miért nem vagyunk boldogok, és miért menekülnek el a gyerekeink…

Tudom, úgy hangzik, mintha a Békeidő valami rettenetesen nyomasztó, deprimáló film lenne, és kinek van arra szüksége ma? Az egész baráti köröm Modern családot néz mostanában, hogy túlélje a holnapot. De a Békeidő sem úgy fájdalmas, hogy kellemetlen volna nézni. Hajdu Szabolcsból (hála istennek) sosem lesz az a depressziós kelet-európai filmes, akinek a munkái után fel akarnánk vágni az ereinket. Az ő filmjeit mindig áthatja valami éteri szépség. Nem tudom megfogni, miben és hogyan, de ott van a színekben, a ritmusban, a kamera mozgásában, a szereplők tekintetében. Talán, mert szereti őket, mert egy közülük – és az egyik legjobb színész.

Mindig nagybetűs filmet készít, akármilyen kevés pénz áll is rendelkezésére, és akármilyen hordozón nézed. Ő az, akinek a munkái a képernyőn is filmek maradnak, nem videók, pedig nincs hozzá grandiózus látványvilág. Így is a történetmesélés magasiskolája, akkor is művészet.

Aztán elérkezünk az utolsó nagyjelenethez, amit nem szabad spoilerezni. A hazudós lány (aki az első jelenetben szerepelt) valódi áldozattá válik. Az elnyomója pedig éppen az lesz, aki a valóságban megvádolta és földbe döngölte a bűnöst, hogy a csavar teljes (és még kuszább) legyen – ez ugyanis egy olyan igaz történeten alapul, amit mindenki ismer. (És ami kivételesen Budapesten játszódik.) Mit mondhat el nekünk mindez? Vádlóból vádlott lesz, hazugból áldozat. Mindannyiunknak van sara, nincsenek közöttünk szentek. Olyan könnyedén, olyan banálisan váltunk át egyikből a másikba. Ha nem folyton ítélkeznénk egymás felett, hanem végre odafigyelnénk a másikra és meghallgatnánk egymást, talán egy jobb világ jöhetne el. 

Gyárfás Dorka

 

A Békeidő című filmet a Vimeón lehet megnézni, vasárnapig kedvezményes jegyáron (3,99 dollár), utána 4,99 dollár fejében.