Hajdu Szabolcs: Mindig később jövünk rá, hogyan kellett volna

–

Gyárfás Dorka: Még a Covid előtti években rendezted meg azt a három színházi előadást, ami a mai negyvenesek házassági és életközepi válságával foglalkozott, amikor – gondolom – még ebben éltél. Azóta eltelt nagyjából öt év, és a te életed is megváltozott. Nem gondoltad, hogy ha ma csinálsz filmet belőlük, abba már beleviszed az elmúlt évek tapasztalatát és tanulságait is?

Hajdu Szabolcs: Nem, mert nem az a célom, hogy utat mutassak ezekkel a filmekkel, vagy hogy megoldásokat javasoljak. Egyáltalán nem biztos, hogy az a megoldás, amit én gondolok, másnak is jó lenne, hiszen mindenkinek megvan a saját élete, a saját körülményei, és mindenkinek önálló megoldást kell találnia ezekre a kérdésekre. Ezek a filmek csak felvetik a problémát, amire a néző pár lépés távolságból ránézhet, és ha rímel a saját valóságára, akkor elgondolkodhat rajta.

Egyébként pici módosításokat azért eszközöltem a darabokon, mire film lett belőle, például az Egy százalék indiánnak – ami majd az utolsó darabja lesz a sorozatnak – jelentősen más lett a végkicsengése, mert ott tényleg lezárul egy folyamat. Amikor az előadást létrehoztuk, még nem tudtam, hogy lezárul, csak megírtam – párhuzamosan azzal, ami a magánéletemben zajlott. Akkor még nem tudtam, hogy ez valaminek a végéhez vezet, sőt, még akkor sem ismertem fel, amikor bemutattuk a darabot.

Gy. D.: Tehát élesebben működött a dramaturgiai érzéked, mint az életismereted?

H. Sz.:

Hát amikor íróként logikusan végiggondoltam a darabban felvázolt folyamatokat, az elvezetett egy bizonyos szituációhoz, ami annak a kapcsolatnak a végét jelentette. De csak egypár előadás után vált világossá, hogy ez a folyamat az életben is itt tart.

Gy. D.: És ez hogyan hatott rád?

H. Sz.: Borzasztóan. Félelmetes volt. És nemcsak rám nézve, hanem az egész társulatunkra is.

Gy. D.: Egyáltalán nem merült fel benned, hogy az a kapcsolati analízis, amit ti a színpadon végeztek, ott kínál majd megoldást – vagy kifutást – a valós problémáitokra?

H. Sz.: Az volt benne a félelmetes, hogy megírtam, de addigra megtörtént, csak nem tudtam róla. A Kálmán-napot ezért már úgy forgattam le, hogy az első perctől érezzük: a Damoklesz kardja lebeg a négy szereplő fölött, erről szól a történet. Tehát már az elejétől jelen van a térben egy befejezésre utaló állapot, csak ezt a szereplők folyamatosan „felülviselkedik”. Mert bár nagyon is észreveszik, de nem képesek vele szembenézni. Mindegyiküknek van olyan mondata vagy kísérlete a filmben, ami a kapcsolat megmentésére irányul.

Az én véleményem az, hogy amíg bármi esély van rá, addig meg kell próbálni megmenteni ezeket a kapcsolatokat, mert amikor már nincs rá esély, akkor egy hosszú ideig tartó tartalmatlan, örömtelen és kilátástalan élet következik, ami akár tíz évig is tarthat.

Éppen ezért sokan élnek ebben a döntés előtti állapotban, mert a hosszú távú párkapcsolat mégis csak a biztonságot és otthont jelenti számukra, és ettől elszakadni, és a légüres térbe kerülni félelmetes.

Különösen egy bizonyos életkorban, mert akkor azzal szembesülsz, hogy oké, de ha nem itt, akkor hol van az identitásod? Hogyan folytatod? Vagy újraépíted magad az alapoktól? De hogyan, miből, kivel? Hirtelen minden idegennek tűnik, nincs kapcsolódásod semmihez. Ez a félelem végig ott van a Kálmán-napban, és a szereplők válasza rá az, hogy inkább visszamennek egy nosztalgikus állapotba.

Gy. D.: Hát, legfeljebb rövid távon, amíg a szembesülés feltartóztathatatlanul utol nem éri őket…

H. Sz.: Igen, de az már az Egy százalék indián története lesz.

Gy. D.: Te nemcsak egy házasságot veszítettél el azzal, hogy ez a szembesülés elkerülhetetlenné vált, hanem egy alkotótársat is, hiszen Török-Illyés Orsolya majdnem minden munkádban jelen volt, még ennek a filmnek a végén is köszönetet mondasz neki. A szakításotok pedig nagyjából egybeesett azzal, hogy a filmezésben is bezárultak bizonyos kapuk, és a magyar filmszakma az eddigi legnagyobb válságába került. Hogyan élted meg ezt a sokszoros pofont az élettől?

H. Sz.: Rosszul. Ezek a filmek azért is készültek el, mert amit leírok, az nem egy különálló darab, hanem minden konkrétumával együtt egy univerzum része, aminek a korábbi darabjait vissza lehet nézni. Ráadásul én nem is filmes alkotóként kerültem válságba, hanem a filmes társadalom tagjaként, úgyhogy azt gondoltam, ezeket a darabokat még meg kell csinálnom ahhoz, hogy le tudjuk zárni ezt az ívet, és lekerekítsük ezt az univerzumot. Ezzel a három filmmel lezárom a magánéleti és az alkotói ívet is.

Gy. D.: És hol volt a kezdete ennek az ívnek? Még a főiskolai vizsgafilmjeidnél, amikben együtt kezdtél dolgozni Orsolyával?

H. Sz.: Igen, mondjuk, a Kicsimarapagodánál, és most ér véget az Egy százalék indiánnal. Ez a két utóbbi film pedig számomra a gyászfolyamat vége. És amíg nem jön ki mind a kettő a mozikban, addig olyan érzésem van, mint amikor Antigonénak nem engedik eltemetni a halott testvérét. Viszont éppen ezért már semmi stressz nincs bennem. Az, hogy tetszik-e majd az embereknek, már bocsánat, de nem érdekel. Szinte irreleváns ahhoz képest, ami bennem történt és történik, inkább egyre nagyobb nyugalom száll meg, amint szép lassan letehetem őket. Kiteszem őket a közönség elé – ahogy eddig is –, csak most már Orsolya nélkül, de nekem ezt végig kellett csinálnom. Mert ha nem csinálom végig, akkor úgy éreztem volna, hogy csak elmenekülök. 

Gy. D.: Nekem azért fura, hogy nélküled ezek a projektek nincsenek, de nélküle még vannak.

H. Sz.: Igen, de ő nem véletlenül lépett ki, hanem a saját akaratából. Én szerettem volna, hogy ezekben még részt vegyen, mert ezek a történetek rengeteget köszönhetnek neki, de ő azt mondta, hogy már le akarja zárni. Én viszont nem tudtam hamarabb lezárni, nem voltam rá képes, hiszen én írtam őket. És ott a felelősségem a többi színész felé is: most menjen a kukába az összes meló, amit elvégeztek? Úgyhogy inkább azt mondtam: tegyünk még egy utolsó kört vele, és toljuk végig az utolsó erőnkből.

Gy. D.: Teljesen megértem, de az az igazság, hogy Tóth Orsi alakításában én így is láttam Török-Illyés Orsolyát.

H. Sz.: Persze, ezt még Tóth Orsi is mondta, hiszen tudta, hogy neki valami készbe kell belépnie, ráadásul egy olyan ember helyébe, akit mélyen respektált. Én semmilyen szinten nem vártam el, hogy azt csinálja, amit Orsolya. Ő is, és Pető Kata is az Egy százalék indiánban kész szöveget kapott ugyan, de hogy milyen attitűddel vett részt a jelenetekben, az már a sajátjuk volt.

Tóth Orsinak van egy különleges, empatikus szépsége a vásznon – míg Török-Illyés Orsolya sokkal ironikusabb szépség volt –, és Kata is egészen más jelenség, nekem pedig nagyon érdekes volt látni, hogy ugyanaz a szöveg milyen másképp hangzik el a szájukból, milyen árnyalatok jelennek meg benne… miközben bennük marad Orsolya is, ez egyértelmű.

Gy. D.: Nekem leginkább abban maradt benne, hogy az a nő, akit a színházban és az előző filmben, az Ernelláék Farkaséknál-ban játszott, mintha le lenne bénulva, vagy mintha egy fátyolon át érintkezne csak a világgal. Le vannak benne halkítva az érzelmek, és csak nagyon halkan hallja a belső hangját, ezért nem is tudja őket kellően képviselni.

H. Sz.: Abszolút. Ha valamit jobban látok most, pár lépés távolságból, az nem a saját szerepem ebben az egészben (akár magánemberként, akár színészként), hanem az övé. Sokkal világosabban látom és értem őt – és megértem. Ezért is van, hogy bár egy ilyen típusú filmben nincs „főszereplő”, mindenki nagyjából egyforma teret kap, mégis valahogy az ő kívülállása és kapcsolódása kerül a középpontba, és végül az ő problematikája válik a történet fő kérdésévé. Ezt a színházi előadásban még egyáltalán nem így láttam, és ott még sokkal konfrontatívabbnak tűnt számomra az alakja. Itt, a filmben Orsi által megformálva már teljes mértékben lemondó.

Gy. D.: A saját arroganciádat is látod a vásznon?

H. Sz.: Hogyne, rá is játszom! De ez a karakter arroganciája. Így volt már az Ernelláék Farkaséknál-ban is. Az Egy százalék indiánban aztán már kevésbé, mert ott a másik két férfi karakter jobban kidomborítja ezt a macsó attitűdöt, de a Kálmán-napban még tulajdonképpen én játszom az antagonistát.

Gy. D.: Jól érzem, hogy van ezekben a filmekben valami feminizmuskritika? Hogy mintha az borítaná fel az egyensúlyt, hogy a nők már nem elégednek meg a korábbi szerepükkel?

H. Sz.: Nem szántam kritikának, mert tartózkodom attól, hogy bármiféle véleményt fogalmazzak meg a munkáimmal. Csak megvizsgáljuk ezeket a helyzeteket, hogy hogyan zajlanak, és ha valaki kritikát vél felfedezni benne, az már a saját világát tükrözi vissza. Nekem mint írónak elég élni hagyni a karaktereimet és összeereszteni őket egymással, amiből rögtön támad egy konfliktus. Aztán már nem is kell véleményt mondanom, mert magától benne lesz, és a közönség majd eldönti, mit lát meg belőle.

Én csak annyit tudok kijelenteni, hogy sok összetevő áll amögött, hogy a nemi szerepek iszonyatos mértékben megváltoztak, méghozzá nagyon gyors tempóban. A mi generációnkat pedig ez olyan szinten sújtja, hogy képtelenség követni. Mire rájössz, hogy mit kellett volna tenned, már túl vagy rajta, és nem tudod helyrehozni.

Folyamatos fáziskésésben vagyunk: akkor jövünk rá, hogyan kellett volna a gyereket nevelni, amikor már felnőttek, és akkor ébredünk rá, hogyan kellett volna a kapcsolatban működni, amikor már tönkrement.

Gy. D.: És ez szerinted a korszellem rapid változásától van?

H. Sz.: Attól hát. És ennek csak kis része a feminizmus, ami szintén csak következmény, és nem ok. Ezért én nem kritizálnék semmit, mert fogalmam sincs, hogy mit. Csak azt látom, hogy bajba kerültünk és nem tudjuk kezelni, illetve mindig később jövünk rá, hogyan kellett volna.

Gy. D.: És azáltal, hogy megmutatod, ezek nem egyéni problémák…

H. Sz.: …legalább biztonságot adunk a nézőnek, mert azt érezheti, hogy nincs egyedül.

Gy. D.: És együtt nem tudjuk, merre tovább…

H. Sz.: De én még mindig hiszek abban, hogy ha valamilyen szerencse folytán az ember idejében rájön, hogyan kell változtatnia, akkor megoldhatja a problémáit. Az Ernelláék Farkaséknál-t például levetítették a párterapeuták konferenciáján, és mint állatorvosi lovat tudták használni arra, hogy kiinduljanak belőle. Mi ezeket a tapasztalatokat megdolgoztuk, feldolgoztuk, és most már lehet őket használni – a néző is megteheti ezt velük. Előfordulhat, hogy valakit pont jó pillanatban kapnak el.

Gy. D.: Azt egyébként hogyan érted el, hogy a film elejétől fogva érezzük, hogy ennek az egésznek rossz vége lesz? Hogy olyan legyen a hangulat, mintha egy thrillerbe csöppennénk?

H. Sz.: Amit a rendezőnek és a színésznek is elsőként kell éreznie egy forgatáson, az az atmoszféra. Ebbe kell mindenkinek beletalálnia, és benne maradnia a végéig. Ha ezt nem kapjuk el, akkor minden megy a kukába.

Gy. D.: És ezt hogyan lehet elérni?

H. Sz.: Nekem kell ráéreznem az elején, aztán átsugárzom mindenkire. Régóta tudom – talán színészként jöttem rá –, hogy három dolgot kell a színészekkel megértetni az elején: az atmoszférát, a ritmust és a stílust. Mert ebben a filmben sem úgy vannak jelen a színészek, mint más filmekben, hanem nagyon is jellemzően erre a világra. Ennek megvan a speciális ritmusa, amit sokat gyakorlunk, és most például azon kellett küszködnünk, hogy a film sokkal gyorsabb, mint a színházi előadás, ezért nem lehet ugyanazokat a reakciókat egy az egyben átvinni. Ezen felül meg kellett teremteni egy fojtogató atmoszférát, amit a szereplőink állandóan „felülviselkednek”, mintha várakoznának arra, hogy majd valami lesz, és akkor ebben a csendben kimondódnak dolgok – nagyon egyszerűen –, például hogy valaki már nem szereti a másikat, aztán megy tovább minden, mintha mi sem történt volna, és ott marad a levegőben ez a mondat. Úgy teszünk, mintha csak egy hangulat lenne.

Gy. D.: Visszatérhetünk a te személyes válságodhoz? Ennek végül szakmailag az lett a vége, hogy egyre inkább a színészet felé fordultál? Most egy csomó szerepben lehet látni téged színházban és filmben egyaránt.

H. Sz.: Ez véletlen, nem terveztem így, és nem is szeretnék ebbe az irányba menni. Ha hívnak, akkor megyek, és most épp öt filmben szerepeltem (ebből kettőt már bemutattak – a Hatalmat és ezt, a Kálmán-napot, aztán jön még az Egy százalék indián, Sós Bálint elsőfilmje, a Minden rendben, és végül Nemes Gyula cseh–szlovák koprodukciója), de sokkal inkább abban vagyok, hogy identitást, otthont, helyet és szerepet keressek magamnak az életben.

Közösségi ember vagyok, közösségek szocializáltak, és szeretem érezni, hogy hasznos tagja vagyok a közösségnek. Elég rossz érzés, amikor te hozzá akarsz tenni a közöshöz, de hivatalosan ez ellenséges tettnek minősül, és nemhogy támogatott, hanem ellehetetlenített szituációba kerülsz.

Úgy érzem, mindent megpróbáltam már, de itt nem tudok tovább építkezni. Olaszokkal fogok most dolgozni színházban és filmen is, de ugyanazt folytatom, amit eddig csináltam.

Gy. D.: Ez a lehetőség hogy jött?

H. Sz.: Mindig is tervben volt, de valami állandóan közbejött. Olaszországhoz van kötődésem, mert a családom egyik ága olasz, sok időt töltöttem ott gyerekkoromban. Számomra Olaszország nem teljesen olyan, mintha külföldre mennék, mert nagyon erősek a gyerekkori benyomásaim. Ezt az első filmjeim őrzik is. A Kicsimarapagoda vagy a Macerás ügyek, a Tamara nem a magyar film hagyományait folytatják, hanem az olasz hatás érződik bennük, ahogy később a Bibliotèque Pascalban is. Ha valahová el tudok menni, akkor abba a közegbe. Most a költözés fázisában vagyok, de ez nem azt jelenti, hogy bármit is véglegesen itt hagynék. Az előadásokat játsszuk tovább, csak én egy kicsit messzebbre nyújtózkodom, hogy azért érezzem: mégis Európához tartozom.

Képek: Benkő M. Fanni / WMN

Gyárfás Dorka