„Romantikus csalást átélni kettős trauma, súlyos érzelmi-anyagi kifosztottság”
Interjú a Nők a hálóban írójával, Janecskó Katával
Jóformán annyi ember vált csalás áldozatává Magyarországon 2023-ban, mint Göd teljes lakossága. Az ügyészségi statisztikák 19397 esetet tartottak nyilván tavaly, ami közel 3000-es növekedés a 2022-es évhez képest. Ezeknek a bűncselekményeknek egy része romantikus csalás, amelynek során a tettes szerelmet színlelve lopja meg áldozatát. A műfajra mára egész iparág épült: az elkövetők gyakran nemzetközi hálózatokban működnek, máskor chatbotok írják az üzeneteket, de továbbra sem ritka a magát pilótának, katonának, olajmérnöknek kiadó szélhámos. Tényleg annyira ki vagyunk éhezve a kedvességre, a figyelemre, a kapcsolódásra, hogy kitartó jelenléttel szinte bármelyikünket be lehetne csapni? Milyen volt a leghírhedtebb magyar romantikus csalóval találkozni? És mennyi esély van idehaza arra, hogy az áldozatok jogorvoslatot, kártérítést, empátiát kapjanak? A Nők a hálóban című könyv szerzőjével, Janecskó Kata újságíróval beszélgetett Milanovich Domi.
–
„Meglepő volt számomra, hogy a romantikus csalók működéséből mennyire hiányzik az emberség, hiszen többen közülük még akkor sem eresztik el az áldozatukat, amikor az már súlyos beteg, és anyagi értelemben már szinte semmije sincs” – mondja Janecskó Kata, akinek a hazai romantikus csalási ügyekről írt fordulatos, precíz, érzékeny könyve, a Nők a hálóban nemrég jelent meg.
Janecskó közel húsz éve foglalkozik bűnügyekkel, ismerhetitek az Ártatlanul elítélve című kötetét (2021), a Munk Verával közösen készített Telex Nyomozó podcastját (2023) a szerepjátékos gyilkosságról, hamarosan pedig a Partizánon indul podcastja, amely a két legismertebb gyermekeltűnési ügyet, a Till Tamással és Szathmáry Nikolett-tel történteket fogja feldolgozni.
Milanovich Domi/WMN: Bűnügyi újságíró vagy, és mesekönyvszerző is (Parker és Robin, a két kis repülő). Hogyan jött ez a műfaji kombináció?
Janecskó Kata: A meséket alapvetően a kisfiam hozta be az életembe. Mióta mesehallgató korba lépett, kérte esténként, hogy meséljek neki fejből, és egy egész éven át minden este új repülős mesét szeretett volna elalváshoz. Fel volt adva a lecke, végül az öt kedvenc került a kötetbe. Az pedig, hogy újságíróként bűnügyekkel foglalkozom, mindig is megvolt, de szerintem vannak a történelemben ilyen kettősségek: kevesen tudják például, hogy Sylvia Plath, aki sokat küzdött a démonaival, kiváló gyerekkönyvíró is volt. Szóval a sötét dolgok megférnek a mesék mellett.
M. D./WMN: Valamennyire talán ki is egyensúlyozzák egymást. Mennyire szokott megviselni, amikor hosszú hetekre, hónapokra elmerülsz egy-egy bűnügyi témában, történetben?
J. K.: Valamennyire ezt is meg lehet szokni.
Ha már régóta csinálod, nem visel meg annyira a hétköznapokban, de az igaz, hogy hosszú ideje vannak rémálmaim, tehát mégiscsak kicsapódik az érzelmi terhelés valahol.
Ezért is vagyok sokat a természetben, gyalogolok, futok, próbálom kiszabadítani a fejem a súlyos témák alól. És hát tényleg ott van az életem másik része, a kisgyerekem, a mesék, ami egy békésebb, nyugalmasabb világ.
M. D./WMN: Mi mozgat a bűnügyi újságírásban?
J. K.: A bűnügyi újságírásban összeér három terület, ami engem nagyon érdekel: a jog és igazságszolgáltatás, a társadalmi problémák, valamint a pszichológia, az egyes emberek működésmódja. Egy bűneset kapcsán mind a hármat, illetve azok összefüggéseit is meg lehet figyelni. És akkor ott van még mellette a rejtély, ami pluszban érdekessé teszi.
M. D./WMN: A Nők a hálóban című új könyvedben is izgalmasan jelenik meg ez a három terület. Miért, hogyan fordult a figyelmed a romantikus csalók témája felé?
J. K.: Egyrészt szerettem volna egy elsősorban nőket érintő bűncselekmény-típussal alaposabban foglalkozni. A konkrét ötletet pedig A Tinder-csaló című krimi dokumentumfilm adta, ami nagyon tetszett, és kíváncsivá tett, hogy idehaza is vannak-e hasonló esetek. Az fogott meg leginkább, ahogy a nők összefogtak, és kiálltak magukért. Erre kerestem, és találtam is példát Magyarországon.
M. D./WMN: A kötet egy felkavaró jelenettel indul: a szemműtétje után lábadozó Krisztina lakását kipakolja társaival együtt egy férfi, aki a nővel addigra már 13 hónapja párkapcsolatban él. Az egyik leghírhedtebb hazai romantikus csalóval, Zsolttal, te is találkoztál a sopronkőhidai fegyházban. Milyen érzésekkel érkeztél, és hogyan hatott rád a vele való beszélgetés?
J. K.: Egyrészt számoltam azzal, hogy ez egy nehéz interjú lesz, már csak azért is, mert addigra már tudtam, mi mindent követett el Zsolt, tehát sokféle érzés kavargott bennem, amit helyre kellett tennem. Másrészt tudtam, hogy olyan emberrel lesz dolgom, aki folyékonyan hazudik. Érdekes újságírói feladat olyan személyt interjúvolni, akinek nem tudod, elhidd-e bármelyik szavát is. A börtönben Zsolt végtelenül készségesnek mutatta magát, olyasvalakinek, akivel kellemes időt tölteni. A báj talán túl erős szó, de valóban van egy vonzereje a személyiségének.
Simán el tudom képzelni, hogy ha úgy találkoznék vele, hogy nem tudok semmit a múltjáról, akkor azt gondolnám, ő egy szimpatikus, kedves ember.
M. D./WMN: Ez a fajta vonzerő, szimpatikusnak mutatkozás más csalóknál is jelen lehet. Összességében is alakítja a társadalmi megítélésüket? Sokan máig elnézőbbek velük szemben, mert azt gondolják róluk, agyafúrtak, szórakoztatóak?
J. K.: Szerintem ennek ott van a másik oldala is, hogy az áldozatokat viszont hülyének tartják, amiért át lehetett őket verni. Míg a csalók felé gyakran megjelenik egyfajta rokonszenv, az áldozatok iránt kevesebb az empátia. Ennek az igazságos világba vetett hithez is köze van, ahhoz a nem is feltétlenül tudatos nézethez, mely szerint rossz dolgok alapvetően másokkal történnek meg, mi viszont okosak vagyunk, így minket biztosan nem tudna átverni egy csaló. Úgyhogy mi megengedhetjük magunknak, hogy kívülről szórakozzunk ezeken a tetteken, hiszen biztosan nem leszünk soha érintettek – ami persze egyáltalán nem igaz.
M. D./WMN: Előfordul, hogy egyes csalókat már-már népi hősként prezentál a szórakoztatóipar, a média. Az amerikai Dancing With The Starsban például nagy vitákat kavart nemrég, hogy a pár éve szabadult szélhámos, Anna Sorokin függőben lévő bevándorlási ügye miatt nyomkövetővel a bokáján táncolt. Nálunk, bár bankrablásokat követett el, a Viszkis lehet hasonló példa.
J. K.: A Viszkis azért is tudott olyan népszerű lenni, mert az járta róla, hogy ő nem bántott senkit, ami alatt azt értették, hogy fizikai erőszakot nem alkalmazott. Ez a csalók mellett is lehet jó pont, de a könyvben szerepel olyan eset is, amelyben az áldozatát az elkövető bezárta, váltságdíjat követelt érte, fojtogatta, megerőszakolta. Más áldozatokat a folyamatos manipuláció, a megőrjítés, az átverés sodort súlyos depresszióba, akár az öngyilkosság szélére, ahonnan aztán évekig tartott nekik visszajönni.
Sokan ráadásul nagyon magukra maradnak, mert az anyagi veszteség miatt a saját családjuk is mérges lehet rájuk, elfordulhat tőlük. Tehát a romantikus csalás egyáltalán nem ártalmatlan, és közel sem csak a pénz elvesztéséről szól.
M. D./WMN: Sajnos ott van a szégyen is, amit az áldozatok gyakran átélnek amiatt, hogy velük ezt meg lehetett tenni. Mennyire könnyen nyíltak meg neked?
J. K.: Egyrészt volt, akiket úgy találtam meg, hogy közzétettem a Facebookon egy felhívást, hogy akivel ilyen történt, és megosztaná, az keressen meg. Aki erre a felhívásra jelentkezett, nála adott volt, hogy akar erről beszélni, sokuknak jólesett kiadni magukból az élményeiket. Másokhoz viszont egy bírósági tárgyaláson keresztül jutottam el. A Zsolt-féle történet úgy került hozzám, hogy figyeltem a bírósági tárgyalási jegyzéket, hogy felbukkan-e romantikus csalási ügy. Megláttam, hogy lesz Zsoltnak tárgyalása, elmentem rá, és bár fizikailag nem voltak ott az áldozatok, a nevük elhangzott.
Felkerestem őket a közösségi médiában, aztán pedig az első nő, akivel részletesen beszéltem, segített felvenni a kapcsolatot a többiekkel. De volt olyan áldozat, aki nagyon sokat gondolkodott azon, leüljön-e velem beszélgetni. Nem is az jelentett számára dilemmát, hogy anonim módon a nyilvánosság elé tárja-e a történetét, hanem annyira felkavarta az események felidézése. A könyvet sem olvasta még, azt mondja, majd ha késznek érzi magát rá.
M. D./WMN: Mit tapasztaltál, van valami közös ezekben a nőkben, ami növelhette az áldozattá válás esélyét? Vagy inkább arról van szó, hogy bárki kerülhet olyan élethelyzetbe, ami védtelenebbé teheti a manipulációval szemben?
J. K.: Szerintem az utóbbi. Én eléggé különböző karaktereket ismertem meg: ha egymás mellé felsorakoztatnánk ezeket a nőket, és valaki beszélgetne velük, nem jönne rá, hogy van bennük valami közös. Többségük persze valamiféle sérülékeny élethelyzetben volt – például rossz kapcsolat, friss válás vagy hosszú egyedüllét után –, de még csak ez sem volt mindenkire igaz.
M. D./WMN: A könyvben említesz olyan amerikai kutatásokat, amelyek az áldozattá válás rizikófaktorait vizsgálták, és eddig egyetlen tényező szerepét tudták tudományosan igazolni: azt, hogy akik hajlamosak idealizálni a partnerüket, nagyobb veszélynek lehetnek kitéve. Mennyire tapasztaltad a romantikus hiedelmek meglétét azoknál, akikkel beszéltél?
J. K.: Bár nem tudom, korábban hogyan vélekedtek,
valószínűleg pont a romantikus nézeteiket zúzta szét ez a tapasztalat. A trauma, amit átéltek, megváltoztatta őket, a világhoz való hozzáállásukat.
Egyrészt elvesztették a szerelmüket, az árulás miatt súlyosan sérült a többi emberbe vetett bizalmuk, másrészt anyagilag is iszonyatosan nehéz helyzetbe kerültek – volt, akinek a nulláról kellett újrakezdenie az életét.
M. D./WMN: Sokféle érzelem keletkezhet az emberben, amikor valaki olyan bántja, árulja el, akit szeret. Hogy láttad, megjelent ezeknél a nőknél a harag? Vagy inkább magukra voltak dühösek?
J. K.: Ez változó, de akadt olyan, akiben erőteljesen ott volt az elkövetővel szembeni harag: nem is bosszúvágynak mondanám, inkább az igazság helyreállítása iránti vágynak, hogy az illető igenis kapjon súlyos büntetést, és ne tehesse ezt meg mással. Az egyik áldozattal például akkor is beszéltem, amikor úton voltam Zsolthoz az interjúra a börtönbe, és hazafelé is. Ezt a nőt nagyon érdekelte, hogy Zsolt milyennek mutatja magát. Félt attól, hogy a férfi engem is megvezet, és elhiteti velem, hogy egy kedves, ártatlan ember. Ő viszont érthető módon szerette volna, hogy Zsoltot a maga valójában lássam, rajtam keresztül pedig majd az olvasók is így lássák az elkövetőt.
M. D./WMN: Mennyire valósulhat meg az igazság helyreállítása iránti vágy? Érdemes feljelentést tenni, ha romantikus csalás elszenvedői vagyunk?
J. K.: Igen, én mindenkinek azt javaslom, hogy forduljon a rendőrséghez, ha ilyen történik vele. Ugyanakkor, ha online térben elkövetett csalásról van szó, amelyben külföldi állampolgár az elkövető, vagy akár több, hálózatszerűen működő, nehezen beazonosítható csalóval van dolgunk, akkor kevés esély van arra, hogy el lehessen csípni a tetteseket, arra meg még kevesebb, hogy a pénzt is vissza lehessen szerezni. Ha hús-vér ember az elkövető, aki Magyarországon lakik, és élőben is találkozott az áldozatával, akkor sokkal jobbak az esélyek, pláne, ha olyan elhivatott, profi nyomozó dolgozik az ügyön, mint Zsolt esetében Kiss Tibor nyíregyházi rendőr alezredes; de több ilyen történettel is találkoztam.
M. D./WMN: Nyilván az lenne az ideális, ha a megelőzéssel kapcsolatban is fokozódna a tudatosság. A könyv szépen listázza, milyen jelekre érdemes odafigyelnünk, amelyekből sejthetjük, hogy csalóval van dolgunk. Mik azok a fő szempontok, amiket fontos lehet kiemelni?
J. K.: Amit a legtöbbször említettek a szakértők, az valójában két egyszerű ökölszabály. Az egyik, hogy
ami túl szépnek, tökéletesnek látszik ahhoz, hogy igaz legyen, az valószínűleg nem is igaz.
A másik, hogy hallgassunk az intuíciónkra, figyeljünk oda akár arra is, mit jelez a testünk. Persze ezen túl van még sok-sok javaslat a fotók ellenőrzésétől kezdve annak észrevételéig, ha a másik nagyon erőlteti a személyes találkozást, de azt az utolsó pillanatban mindig lemondja, vagy valamilyen szappanoperába illő véletlen folytán meghiúsul.
M. D./WMN: Az intuícióra való hagyatkozás kapcsán eszembe jutott, hogy a mai világban összességében nem túl testtudatos a létezésünk, sokan eléggé leválasztottuk magunkat ezekről a tapasztalatokról.
J. K.: Ez szerintem is kihívás. A saját példámból is tudom, hogy ha meg is szólal bennem az intuíció, és felismerem, még akkor sem feltétlenül vagyok képes annak megfelelően cselekedni, hiszen van, hogy túl erősen beépülnek az udvariassági szabályok, a társasági érintkezések normái. Ha pedig az intuíció ezektől eltérő viselkedést sugall, azt nehéz meglépni. Ha például valaki kedvesen megszólít egy chatprogramon, és arról kérdez, hogy vagyok, akkor bennem valószínűleg az dolgozna, hogy válaszolok neki. Különben azt élném meg, hogy bunkó vagyok.
M. D/WMN: A határhúzás feszültsége nekem is ismerős. A Nők a hálóban pár hete jelent meg – emiatt még több történet jutott el hozzád?
J. K.: Igen, volt már olyan, aki megírta nekem a története egy részét. Érkezett olyan visszajelzés is az egyik áldozattól, hogy bár a rendőrség az ő ügyében még nem annyira tudott eredményt elérni, a nő némi igazságot, elégtételt kapott a könyv által. Ez nagyon jólesett, mert ha az áldozathibáztatáson képes valamennyit enyhíteni a szöveg, már megérte.
Fotók: Csiszér Goti/ WMN