A magyar hajós, aki Madagaszkár királya lett

–

A közép-európai hősként – a magyarok, a szlovákok és a lengyelek is magukénak érezték – és francia történelmi alakként is emlegetett kalandor, Benyovszky Móric 1741. szeptember 20-án látta meg a napvilágot a ma Szlovákiához tartozó Verbón (Vrbové). Anyja bárónő volt, apja lovassági tábornok, és ő maga is katonai pályára lépett: a bécsi hadiiskola tanulója volt. Ahogy olvasható Jókai Mór Gróf Benyovszky Móricz életrajza, saját emlékiratai és útleírásai című könyvében, már egészen fiatalon több nyelven beszélt:

„…legifjabb korában katonai nevelést kapott, s ez magyarázza meg, hogy sok olyan tudományban volt jártas, amit az itthoni kollégiumokban és lycaeumokban nem tanítanak. Ezek között első helyen a nyelvismeret. Igaz, hogy Magyarország felvidékének intelligens lakóit már erre a soknyelvségre a helyzetük is szoktatja. Családi körben a magyar, a köznépnél tót, szomszédoknál lengyel és német, iskolában latin nyelvet már gyermekkorukban el kell tanulniok; Móricznál a bécsi akadémián hozzájárúlt a franczia nyelv…”

(Jókai arról is ír, hogy Benyovszky a későbbi kalandozásai során hollandul és angolul is megtanult, a száműzetése idején az oroszt sajátította el, utazásai során pedig távol-keleti nyelvekkel is megismerkedett.)

Még gyerek volt, amikor először került a frontra: az 1756-ban kezdődő hétéves háborúban harcolt,

amelyet az robbantott ki, hogy II. Frigyes porosz király serege megtámadta a Habsburg Birodalommal szövetséges Szászországot. (Mivel a háborús övezet három kontinenst is érintett, Winston Churchill később az „első tényleges világháborúnak” nevezte a porosz–osztrák fronton eldöntetlen, a gyarmatokon pedig brit győzelemmel végződő konfliktust.)

Gyerekként kisemmizve

Miután az apja 1758-ban meghalt, Benyovszkyt a rokonai kiforgatták az örökségéből, így lényegében nincstelenné vált. A jussát fegyveres erővel próbálta visszaszerezni, ezért az uralkodó, Mária Terézia kiutasította Magyarországról – anélkül, hogy az esetet alaposan kivizsgálták volna –, és a grófi címétől is megfosztotta. 

A nagybátyjánál telepedett le Lengyelországban, majd egy indiai utazás tervét szövögette, ezért „alaposan tanulmányozta a hajóépítés, a földrajz és a tengerjárás tudományát”. A hajózással kapcsolatos ismereteit a hollandiai, angliai és amerikai útjain is bővítette. Az indiai utazás azonban nem valósulhatott meg, mert részt vett az 1767-es, oroszokkal szemben kirobbant lengyel nemesi felkelésben – amelyet levertek a megszállók, akik aztán Benyovszkyt is foglyul ejtették, majd először Kijevbe, utána Kazanyba vitték. Utóbbi városból sikerült megszöknie, de Szentpéterváron ismét elfogták a cári hatóságok, és Szibéria felé irányították. 

„…egy tiszt vezetésével katonák jöttek cellájába. Levették a lábbilincset, meleg csizmát húztak lábára, majd újra megvasalták. Subaszerű birkabőr-bundába öltöztették, prémsapkával. – Visznek Lengyelországba – gondolta, s e hite még inkább megerősödött, amikor a rettenetes kapu feltárult és a szán irányt vett nyugat felé. De hamarosan kelet felé fordultak, s Benyovszky felismerte azokat a falvakat, melyeken nemrég keresztülutazott, ellenkező irányban. Becsapták! Csúnyán rászedték, amikor nyilatkozatot írattak alá arról, hogy többé nem tér vissza Oroszországba! Most meg ezek viszik erőszakkal egyre beljebb Szent Oroszország belsejébe! Szibériába!” – olvasható Krizsán László Benyovszky Ázsiában című könyvében.

A számára kijelölt fegyenctelepet, amely a Kamcsatka félszigeten, az Orosz Birodalom legtávolabbi pontján volt, egy év gyalogmenet után érte el.

A visszaemlékezések szerint Benyovszky viszonylag szabadon élhetett a táborban, a cári kereskedőkkel és tisztviselőkkel – akiket műveltségével és megnyerő személyiségével hamar levett a lábáról – sakkpartikat vívott, és iskolát is alapított.

A fogsága alatt elkészítette Kamcsatka első földrajzi, néprajzi és állattani leírását. A szabadságeszme iránti lelkesedése és az elnyomott népek iránti együttérzése – amely a lengyel felkelésben való részvételre is vezérelte – a félszigeten töltött időszak alatt sem hagyta nyugodni: a jó hírét és a tekintélyét kihasználva 1771-ben felkelést szervezett a telepen. Csapatával elfoglalta a központi erődöt és a kikötőben lévő hajókat, majd kiáltványt bocsátott ki – tette a későbbi forradalmi mozgalmak szervezőit is megihlette.

Kamcsatkáról Madagaszkárra

Szabadulása után társaival hajóra szállt, és elhagyta Szibériát, Tajvanba, Makaóba, majd Párizsba jutott. A francia fővárosban a király, XV. Lajos szolgálatába állt. Egy madagaszkári expedícióra küldték, amelynek célja egy telep megalapítása volt a szigeten.

Gróf Benyovszky Móric élete és kalandjai című művében Radó Vilmos azt írja: a szigetlakók az első pillanattól kezdve bizalommal fordultak Benyovszky felé: „Zajos ujjongással fejezték ki a fejedelmek örömüket […]. Kijelentették, hogy egy percig sem kételkednek a francia király jóindulatában, mivel látják, hogy a sziget egyéb tartományai fölött nekik adott elsőbbséget s hogy védelmükre hajókat s harcosokat küldött.”

Madagaszkárra a felesége, Hönsch Anna Zsuzsanna is követte, akit a gróf a lengyel nemesi felkelés után vett el. Öt gyerekük született, közülük csak kettő élte meg a felnőttkort.

A szigeten Benyovszky az uralkodó iránti tisztelete jeléül megalapította a Louisburg nevű települést, amely az akkori fővárosának volt tekinthető.

Benyovszky elbeszélése szerint feltérképezte az ország belső területeit, utakat épített, mocsarakat csapolt le, írni és olvasni tanította a szigetlakókat – akik a lakhelyükért tett erőfeszítései és az emberséges bánásmódja miatt 1776-ban királyukká választották.

Egy idő után azonban el kellett hagynia Madagaszkárt, mert a francia udvar nem ismerte el uralkodóként, a környékbeli szigetek kormányzóival konfliktusba keveredett, és a katonáit járvány tizedelte.

A Jókai Mór által magyarra fordított emlékirataiban így vélekedik a Madagaszkáron töltött – mint később kiderült, nem az utolsó – időszakáról:

„E körülmények be fogják bizonyítani, hogy azon nagyon csekély eszközök dacára, amelyek rendelkezésemre bocsáttattak, sikerült barátsági és szövetségi szerződést kötnöm e terjedelmes sziget lakóinak nagyobb részével és következőleg, ha, amint bátran mondhatom, a miniszter nem hagyott volna el teljesen, ami mindazon nyomorok, betegségek és halandóság forrása volt, amelyeket nekem és embereimnek elszenvednünk kellett, Madagaszkár szigete mint Franciaország szövetségese oly hatalommá lett volna, amely képes lenne támogatni az Isle de France és a Bourbon-szigeteken levő gyarmatokat.”

Miután otthagyta a szigetet, a Habsburg Birodalom és a porosz–szász szövetség között 1778-ban kirobbant bajor örökösödési háborúban harcolt Mária Teréziát támogatva. Helytállásáért grófi címet kapott a királynőtől.

A nyughatatlan Benyovszky a békekötés után újabb kalandokat keresett: az amerikai függetlenségi háború egyik lengyel légiójához akart csatlakozni – de végül nem sikerült megvalósítania a tervét. Ezután a magyarországi vízi és szárazföldi közlekedés, többek között a fiumei kikötő fejlesztésén munkálkodott, amivel leginkább a magyar gabona világpiaci értékesítését szerette volna elősegíteni – de ezt az álmát sem tudta megvalósítani, mert Bécstől nem kapott támogatást. 

A magyar Odüsszeusz visszatér

Ez után ismét Amerikába ment, hogy idegenlégiót szervezzen, de ezt a javaslatát is elutasították. Az újabb kudarc után elhatározta, hogy visszatér Madagaszkárra, és folytatja a sziget felvirágoztatását. „Királyságához” Bécsben és Londonban is védnököket keresett, de egyik városban sem talált támogatókra, ezért a saját erejéből és amerikai kereskedők segítségével szerelte fel a hajóját. A szeretett szigetéhez való utazás a tervezetthez képest néhány hónappal tovább tartott, mert – ismeretlen okokból – először Brazíliában kötött ki. Végül 1785 júniusában érkezett meg Madagaszkárra, ahol a bennszülöttek segítségével elfoglalt egy francia erődöt, majd létrehozta az új „fővárost”. 

De nem sokáig örülhetett a visszatérésének: az egyik közeli sziget kormányzóját feldühítette, hogy régi ellenfele újra a közelébe került, ezért bosszúból támadást indított Madagaszkár ellen. A gróf seregei 1786. május 23-án vereséget szenvedtek a döntő ütközetben, amelyben maga Benyovszky Móric is életét vesztette.

Halálának körülményei – csakúgy, mint életének számos fejezete – vitatottak, egyes források szerint ő volt a hadműveletek egyetlen áldozata.

A visszaemlékezések szerint az erődje tövében temették el, sírját pedig „elnyelte a trópusi erdő”. 

Jókai így írt a Madagaszkáron a mai napig is tisztelt gróf haláláról: „Benyovszky pedig a föld népe közűl is fegyvereseket vevén maga mellé, a franczia telepeket megtámadta, de szerencsétlenűl, mert a hírre az Isle de Francei kormányszék 60 katonát küldvén ellene, s miután ezektől véletlenűl megtámadtatott, két európai és 30 belföldiből álló csapatát két ágyújával besánczolá, azonban a belföldiek a francziák első tüzelésére megfutottak, maga Benyovszky pedig mellbe lövetvén, elesett és hajánál fogva a sáncz mögűl eléhurczoltatván, nemsokára élni megszünt, 1786-iki május 23-án. Így végzé e különös férfiú eseményteljes életét.”

Források: Krizsán László: Benyovszky Ázsiában. Terebess Kiadó, Budapest, 2003; Radó Vilmos: Gróf Benyovszky Móric élete és kalandjai. Athenaeum, 1903; Jókai Mór: Gróf Benyovszky Móric életrajza, saját emlékiratai és útleírásai. Akadémiai Kiadó, 1967.

Nádudvari Péter