–

Túl romantikus?

Egyik legismertebb esztétánk, Erdélyi János velősen úgy jellemezte az írót, hogy „Jókai Mór inkább élvezendő, mint ítélendő”, és ebben a rövid kis mondatban benne van minden, amit a kortársak gondoltak Jókairól. A szakma egy része méltatta, a nagyobbik fele azonban kollektíve fújt rá, mert véleményük szerint a regényeiben meglehetősen, már-már bántóan túltolta a romantikát a realizmussal szemben. Ezt többek között azzal támasztották alá, amit Jókai a mai napig gyakran megkap kritikaként: a regények cselekménye nagystílű, színpadias, látszólag hatalmas érzelmeket mozgat, miközben a főszereplők jelleme fekete-fehér és kidolgozatlan. Nos, ezzel nem nagyon tudunk vitatkozni, elég csak A kőszívű ember fiai hősies testvérhármasára, édesanyjukra, a „nagy magyar anya” prototípusára, vagy Az aranyember Tímár Mihályára gondolnunk. Érdekes egyébként, hogy míg a főszereplők lélekrajzát gyakran hiányolták, a mellékszereplők megalkotásáról elismeréssel szóltak a pályatársak és a kritikusok is: Jókai elképesztően hiteles, mókás és szerethető mellékalakokat teremtett, akiknek a két oldal alatt a szerelemtől a halálig, majd a feltámadásig eljutó főszereplők mellett lehetőségük nyílt a sokkal emberibb „brillírozásra” (mint pl. Tallérossy Zebulon A kőszívű ember fiaiban vagy Abellino gróf az Egy magyar nábob lapjain). Tehát a kritika nyúzta Jókait életében és halálában – a közönség viszont feltétel nélkül imádta.

És hogy mi volt ennek az oka? Ugyanaz, amiért ma a komoly szépirodalom mellett rajongani tudunk a szórakoztató könyveket jegyző szerzőkért is: mert ha őket olvassuk, egy időre elfelejthetjük a gondjainkat. Sőt, Jókai ennek érdekében nem távoli világokba ragadta el az olvasóit, hanem még ennél is tovább ment, és az állandó kísérletezésre való, kalandos hajlama mellett ez volt az, amivel példátlan népszerűségre tett szert: ugyan a magyar valóságról, a vidék helyzetéről, forradalomról, fájdalomról, szenvedésről írt, ám a történeteiben az olvasók átélhették azt a katarzist, amire a valóságban vágytak volna. Ezekben a könyvekben, ha meghaltak is a hősök, az erkölcsi győzelmet minden esetben ők aratták, a jók elnyerték jutalmukat (akár magának az erkölcsi győzelemnek a formájában), a gonoszok pedig fizikai vagy lelki nyomorba döntettek. Mindezt

grandiózus tablóképek, impozáns díszletek közé helyezte, hatalmas szerelmi és családi drámákkal körítette, és már meg is volt a bombabiztos recept: ha fájdalmat okoz a történelem, írjuk meg a sajátunkat!

Nem véletlen, hogy ő volt az első magyar író, aki a honoráriumaiból nagypolgári színvonalon élhetett.

Az őszinte stratéga

Mindezek alapján talán úgy tűnhet, az írófejedelem nem volt más, mint egy remek íráskészségű, ügyes manipulátor, ám ez nem igaz. Jókai imádott dolgozni, szerelmes volt a munkájába – hajnaltól délelőtt tíz óráig egyfolytában írt, képes volt egyhuzamban egy nyomtatott ívet, vagyis nagyjából 16 oldalt teleírni -, emellett komoly természettudományos érdeklődése is volt, amit szintén gyakran felhasznált a műveiben. Támogatta és mentorálta a fiatal tehetségeket, sőt, saját lapjában, az Üstökösben ő adott először teret a humoros magyar rajzművészetnek.

Politikai szerepvállalása és nemzetmentői munkája is nagy figyelmet igényel; a forradalom éveiben sokaknak egyedül ő adott reményt arra, hogy a magyar nép felszabadulhat az elnyomás alól, műveivel és újságcikkeivel tartotta a lelket az anyákban, akik a harctérről várták haza a fiaikat.

Ezen kívül kemény hangú röpiratokban és sajtóanyagokban kritizálta a hatalom birtokosait, amiért a forradalom leverése után 33 másik íróval együtt majdnem halálra is ítélték, de végül Kossalkó János államügyész bebizonyította, hogy az írók csupán „visszhangjai voltak a közérzésnek”, így megmenekülhettek. Jókai tehát nem manipulálta a közönségét, csupán végtelenül érzékeny volt a rezdüléseikre és a szükségleteikre, és azt adta nekik, amire vágytak: a fényt az alagút végén.

Talán könnyed hangon írt, de őszintén; talán nem faragta ki gondosan a szereplőit, de legendás történeteket teremtett a számukra; talán nem volt újító, de szenvedélyesen szerette az irodalmat és az embereket. Mindenki imádta, még azok is, akik íróként elmarasztalták; ez lehet az oka, hogy igazán éles hangú kritikák életében sosem születtek róla. Petőfi – akitől ugyan Laborfalvi Róza miatt eltávolodott, tisztelni azonban sosem szűntek meg egymást – 1845-ben ezt írta róla Jókai Mórhoz című versében: „Nem hiszek én már senkinek,/ Nincs senkiben bizalmam./ Mert életemben sokszor, ah,/ Oly sokszor megcsalattam./ Bizalmam várát fölgyújtották,/ ledöntötték az emberek;/ Romjai közt egy ép oszlop van:/ Te állasz ott… csak te… magadban…/ Téged le nem dönthettenek.”

Kalapos Éva Veronika

Kiemelt kép: Wikipedia/Hungarian National Museum