A hibernált ősembertől a romakérdésig – Meginstáztuk a 195 éve született Jókait

–

Talán sosem éreztem magam annyira csodabogárnak az iskolában, mint amikor Jókait kellett olvasnunk. A kőszívű ember fiait imádtam – és ezzel gyakorlatilag tök egyedül voltam az egész osztályban. Sokan bámultak rám elkerekedő tekintettel, mert egyszerűen nem hitték, hogy nem untam, és nem lapoztam át a végeláthatatlan hosszúságú tájleírásokat például.  

Először is azért nem, mert ittam minden szavát. Ez ma már nem mindig van így, de azért most is képes berántani egy-egy novella vagy regényrészlet. Másodsorban az átlapozás kockázatos művelet – mert mi van, ha két virágtartó és három tapétaminta között ott lapul egy alaposan elrejtett félmondat, amelynek fontos szerepe lehet a későbbiekben? Az ember folyton izgul, vissza-visszalapoz, átfutja a sorokat, így aztán az egész regény kínszenvedéssé válik. Ami azt illeti, annak ellenére nagyon meg tudom érteni ezt a fajta viszolygást, hogy én tényleg imádom Jókait.

Gimnáziumban Az arany ember hírhedt Vaskapu-leírásával lehetett ijesztgetni az osztály többségét (igaz, engem meg a szerves kémiával, ami nekik a kisujjukban volt), én elolvastam még mellé két-három más regényt önszorgalomból. Ma már ismerek néhány embert, aki ugyanígy volt ezzel, és hát tudjuk, hogy Jókai a legolvasottabb magyar író – a legtöbben valahogy mégis muszájból veselkednek neki a műveinek. 

Kár. Mert Jókai utánozhatatlan – még ha stílusjegyei nagyon is könnyen utánozhatók, karikírozhatók, életműve olyan sokszínű, olyan elképesztő fesztávot fog be, hogy néha úgy tűnik: az nem is lehet, hogy mindezt csupán egyetlen ember alkotta. 

Azt persze megértem, ha manapság már nincs semmilyen viszonya az olvasónak Jókaival. Nem is hiszem, hogy volna egyfajta egyetemes szabály arra, mit és hogyan kell olvasnunk tőle. (Megjegyezném: a Kőszívűt nemigen általánosban kellene lenyomni a gyerekek torkán…) Nekem biztosan egészen más a kiindulópontom, mint egy irodalomtudósnak vagy olyasvalakinek, aki a modern amerikai irodalom rajongója. 

De talán épp ez a szép ebben, nem? Hogy annyiféleképpen tudunk kapcsolódni hozzá, ha szeretnénk. Elmesélem, én miért imádom annyira.

Jaj, már megint egy leírás!

Jókai nem csupán a tájakat és enteriőröket írta le olyan aprólékossággal, hogy az alapján bárhová odaképzelhettem magam, hanem az emberi jellemnek is olyan fantáziadús elemzője, hogy az szerintem visszahat az emberismeretünkre. Megkockáztatom: ha jó sok Jókait olvasunk, akaratlanul is figyelmesebben vizsgáljuk a környezetünket.

„A szárazföldi nyolczkezű!” – írja például a Szerelem bolondjaiban. – Óh! nem a természet undorító remeke, a milyen a tengerben lakik! Ez a tintaféreg finom, elegáns úr. Franczia divat szerint öltözik, inggombjaiban gyémántokat hord és fénymázos lábtyűket visel. Szivarfüstjén megismerni a legfinomabb cuba-flort. Nem is torzkép; ha Lavaterre bíznák, azt mondaná fejéről: ez egy érdemeire büszke polgár, ki nyilt vonásaiban embertársai szeretetét árulja el s ajkain azt az öntudatot viseli, hogy őt, a kik ismerik, áldják. Szemeinek őszinte kékje az előzékeny barátságot kinálja ismerősnek, ismeretlennek.

Igen is: a nyájasság és jó kedély sugárzott a nyolczkezű arczáról. Azonban Socrates azt mondá a koponyatudósnak:» Igazad van; valóban ilyen gazember lettem volna én, a milyennek arczom és koponyám után itélsz, ha a nevelés ellenkezővé nem idomított volna «– Vannak megfordított Socratesek. Itt az egyik.”

A legkitűnőbb kordokumentum

„Megbocsát a tisztelt olvasó, ha most egy időre lekantározom a pegazust, s elkezdem azt vezetni fékénél fogva a megtörtént dolgok tarlóin keresztül” – kezdi az egyik fejezetet Jókai a fent említett Szerelem bolondjai című regényében, hogy aztán egy már-már bibliai természeti csapásról meséljen.

A tarló igen szemléletes szóválasztás: a 1863. évi aszály idején az Alföld nagy részén nem csupán a növényzet pusztult ki, de azok az állatok is elhullottak, amelyeket nem tudtak északabbra terelni azokra a területekre, amelyeket nem sújtott az aszály. Mai fejjel egészen elképesztő az erre adott reakció a magyar emberek részéről. Akkoriban ugyanis az adakozás technikai feltételek híján nem egy gombnyomás vagy egy online utalás volt, hanem valós emberi elkötelezettséget, fáradozást igényelt. Például ilyesféléket:

„Urak és úrhölgyek elindultak végigkoldulni a városokat, inséges honfitársaink számára; diákok és mesterlegények szedegették össze egymás között a filléreket. Okos emberek, komoly urak, nevelt kisasszonyok tanultak be színdarabokat, játszottak, énekeltek, deklamáltak; a hol az nem volt, tánczot rendeztek, s mint az olasz, ha a tarantula megcsípi, addig tánczol, míg eltánczolja a mérget: addig tánczoltunk, míg összetánczoltuk a pénzt.

És aztán a legsajátságosabb adakozási forma mind közül: „Kinek nem maradt meg emlékében a pesti női bazár? Vannak álmok, a miket soha el nem felejtünk. Ilyen álom az, hogy volt egy keleti fényű bazár a Dunaparton, annak két sor boltjaiban a világ legszebb hölgyei árultak csemegét, piperét, illatszert, emléket, csecsebecsét; szépségek, kiket rang, vagyon, szívnemesség emelt ki; s kik most ide álltak szolgálni a közönségnek s töltögetik a -265-poharkát; tiz krajczárért a szegény diáknak, – száz forintért az uraságnak…”

Néhány mondat csupán, és a kor emberének nyilván evidencia is lehetett, nekem, XXI. századi olvasónak sok-sok ilyen apróság akad be a Jókai-szövegekből. Ilyenkor (szakmai ártalom) már nyúlok is a billentyűzet után, és nyomozom, ami megtudható a Jókai említette érdekességekből.

Például: mi a fene lehetett ez a bizonyos bazár? Tényleg olyan egzotikus volt, mint amilyennek az író szavaival lefestette? Azt írja a Vasárnapi Ujság 1864-es 9. száma: „És volt négy napi vásár Pesten, melyben nagylelkű hölgyek voltak a fáradhatatlan árusnők, a könyör hordta össze nagyrészt az áruczikkeket, s a jószívűség vette meg oly áron, minőt adni szoktunk, ha tudjuk, hogy általa egy egy életet mentünk meg. A Lloyd-épület földszinti terme 12 boltra volt osztva. A fölszerelés költségeit az inditványozó és rendező úrhölgy jószivüsége téritette meg. A bemenetnél a zöld lombbal s virágokkal diszes előcsarnokban gr. Batthyány Lajos és Damjanich János özvegyei oszták a belépti jegyeket, s e tekintet elég volt, hogy megszentelt hajlékká változzék a terem. A 12 bolt mindegyikében lelkes honleányok forgolódtak, kiknek fáradhatlanságát jellemzőleg irja le a Koszoru: A bazárban foglalkozó árusnők, szives készségök, legőszintébb nyájasságuk által, melyben árnyéka sem volt az ugynevezett leereszkedésnek, mely a gőg és hiuság álarcza, leginkább emelték azt az ellenállhatlan közszellemet, mely mindenkit magával sodort.”

Tessék: pár perc, és egy csomó ismerettel lettem gazdagabb Jókainak köszönhetően. Oké, nem mondom, hogy ez a világ leggyorsabb olvasási metódusa, de hogy az egyik legérdekesebb, az tuti.

Jókai, a sci-fi-író

De tévedés volna azt gondolni, hogy Jókai maradi, avítt vagy múltba révedő lett volna. Különösen a kiegyezés után kezdett a technológiai fejlődés, a természettudományok, a felfedezések felé fordulni.

Elképesztő mennyiségű lexikon és ismeretterjesztő könyv volt könyvtárában, és – már elnézést a profán hasonlatért, de – úgy hiszem, ő volt az, aki a vécén üldögélve is a légfrissítő összetevőit olvasgatta volna, ha akkoriban lett volna ilyesmi – hátha valamelyik írásában fel tudja használni.

Amikor gyermekkoromban kezembe került az Egy hírhedett kalandor a XVII. századból című regény, azt sem tudtam, hová legyek az izgalomtól. Mert hát éreztem, hogy ennyi kaland, ennyi blődség nem lehet valóság – s közben mégis teljesen valószerű volt!

Jókai zsenialitása abban rejlik, hogy a lehető legabszurdabb utópisztikus témát is éppoly természetességgel volt képes leírni, mintha csak az éves költségvetési tervezetet elemezné.

Az Egész az északi pólusig című regényben például a főhős egy barlangban köt ki, ahol hibernált ősembereket talál – akiket aztán minden gond nélkül feléleszt.

„Magnézium sodronygépemet ráillesztettem egy alant fekvő kettős gulára, úgyhogy az magában éghetett tovább, s ekként belülről világítva meg e csodálatos kristály-oszlopcsarnokot, elindultam azt körüljárni. Az egész oszlopcsoport fehér fényben tündöklött, míg a pincét félhomály borítás, melyen csak a kristálytömb fénye derengett keresztül.

 Amint a kristálycsoport háta mögé kerültem, megdöbbenve riadtam vissza. Egy roppant kristályprizma közepében egy emberalak állt előttem. Ahogy apróbb kristályokban, borostyánkő tömegekben találunk őskori bogarakat, libellákat, szitakötőket, úgy volt befoglalva az óriási kristálytömegbe egy őskori ember. A felmeredő kristályban egy egyenesen álló emberalak.”

Kislányként ez volt a kedvencem tőle (nézzétek el nekem, de egy időben Jules Verne köteteit is faltam, a Robinson Crusoe-t meg vagy tizenötször olvastam), teljesen megbabonázott az egész történet. Ma is, de ma már más miatt: hogy

mégis miként volt képes valaki ennyi információt magába szívni a XIX. században. Hány tudományos folyóiratot, cikket, levelet kellett végigböngésznie ahhoz, hogy ásványtantól a mechanikáig mindenhez konyítson annyit, hogy szórakoztatóan legyen képes írni róla?

Brandépítés: 5-ös

És persze az is lenyűgöz, hogy Jókai karrieríve milyen döbbenetesen tudatos: társadalmi publicisztikájával előkészítette a terepet ahhoz, hogy politikai pályára léphessen, és íróként is egyre sikeresebbé váljon – így pályafutása utolsó szakaszában már kifejezetten a regényírásra tudott koncentrálni. 1861-ben Siklós városának képviselője lett a Teleki-féle Határozati Párt színeiben, később több más kerületé, ekkor már a Szabadelvű Párt színeiben (amelyet később otthagyott).

Tevékeny részese volt a politikának és az irodalmi élet szerveződésének is: szerkesztett, felszólalt, segített az olvasóknak átlátni a kusza magyar helyzetet – végső soron pedig mindez az ő „énmárkáját” építette, és ha megosztó is volt egyik vagy másik területen, az egész mégis összeállt egy mai szemmel is értelmezhető, maradandó, erős branddé.

Kerek-perec

Ha nem akarok túl sarkosan fogalmazni, akkor is kénytelen vagyok leírni: egyszerre sokkoló és komikus, hogy Jókai százötven éve mennyi mindent leírt, amivel még ma sem tudtunk zöld ágra vergődni. 

„Kik mulattattok boldogot, boldogtalant, s cserében viselitek érte boldognak, boldogtalannak avult köntösét. Kik laktok a faluvégeken, mint semmi néphez nem tartozó nép – kiket tegez minden ember, de senki sem tart rokonának – kik idegenei és jövevényei vagytok ivadékról ivadékra minden földnek.

Kik megszoktátok a pironkodó szót, a fázást, éhezést, s éltek megpanaszolt kegyelemkenyéren – és ami keserűbb a pirongató szónál, hidegnél, éhségnél, kegyelemkenyérnél: kik sehol sem mondhatjátok: „itthon vagyunk”. Vajh! volt-e valaha olyan ország, melyben ti voltatok az urak?” – írja Az utolsó cigányország című művében, amely végső soron a romakérdésről szól.

A környezetvédelem, az ember esztelen természetrombolása újra meg újra előkerül az írásaiban – olyan modern gondolkodást jelezve, amellyel manapság is kevesen bírnak. De ír az amerikai őslakosság rabigába hajtásáról és lemészárlásáról, a burzsoázia túlkapásairól, és olyan szépen képes beszélni a nőkről, mint csak nagyon kevesen a magyar irodalomban. Az A Kráó című kötete például úgy kezdődik:

„Rút leányok? Hát vannak a világon rút leányok? Vagy, élesítsük még a kérdést: van a világon egyáltalán valami rút, a mit a természet alkotott?” – Mondja el valaki, hogyan jutottunk el innen az ismert emberek testszégyenítéséig (sőt: nyílt rasszizmusáig) és az online abúzusig?

Ennyit nem is lehet írni!

Néha, amikor már attól is kifeszülök, hogy még egy bevezetőt kell valamelyik keservesen megszületett cikkem elé biggyesztenem, Jókaira gondolok, és elszégyellem magam. Hogy itt vagyok egy szépen megvilágított szobában, nyugi van körülöttem, nem kell regénykéziratot leadnom (kellene amúgy, de legalább nem lép senki a nyakamra még érte), van laptopom, szépen le tudom tisztázni a szöveget a képernyőn, és a technológia egy csomó mindent megold helyettem. Ilyenkor tűnik csak igazán elképesztőnek a Jókai-életmű.

Nem tudom elképzelni, hogy ma bárki képes volna ekkora és ilyen minőségű életmű megalkotására, miközben közszereplői státusza okán folyamatosan szerepel nyilvánosan. Számomra Jókai – szerzőként és intézményként – tulajdonképpen felfoghatatlan.

És közben elbeszéléseiben mégis olyan, mintha csak leülne mellénk, és mesélne, mit hallott a vonaton hazafelé, milyen elképesztő, megrendítő vagy épp vicces történetet mesélt az egyik ismerőse a parlamenti büfében. Beszédszerű stílusa, frappáns felütései a nyelvi változások ellenére is élővé, élvezetessé teszik a szövegeit. Szerintem állati menő Insta-profilja lenne vicces közéleti kitekintésekkel, aktuálpolitikai karcolatokkal, sok-sok apró bölcsességgel. Jókai, úgy képzelem, harcos környezetvédő volna, aki felszólal az állatvédelem témakörében, és egy-egy remek fotóriporterrel karöltve pazar szocio-riportokat készítene. És persze fogalmunk se volna, hogyan lehet ennyi ideje.

Kerepeczki Annával elképzeltük, milyen volna Jókai Instája. Mi imádtuk

Források ITT és ITT 

Csepelyi Adri, Kerepeczki Anna