„Az álmokban van az én otthonom” – Zeus Salas venezuelai művész öt éve él Budapesten

–

Nyílt három hónappal ezelőtt a Ferencvárosban egy nagyon izgalmas közösségi tér. Úgy hívják, Bakáts Bunker. Ide beszéltem meg találkozót Zeus Salas venezuelai festővel, akinek pár napja önálló kiállítása nyílt itt. 

Egy óra múlt, ebédidő van, de a környékbeli vendéglátóhelyek terasza szinte üres, tikkadtan szédelegnek a felszolgálók az asztalok között: pusztító a hőség. 

A Bunkerben sokkal kellemesebb a hőmérséklet, a vastag pincefalak klíma nélkül is hűvösen tartják a levegőt. 

A képek mégis vörösen izzanak a falakon. 

A nagyterem középen ül a 32 éves alkotó, és csukott szemmel meditál. 

Gyertyák égnek, keleti zene szól, kellemes az élmény. Illetve kellemes lenne, ha nem lennének itt a képek, amelyek éppenséggel nem simogatják a lelket, hanem úgy rántanak össze valamit odabent, mint a citromlé az osztrigát.

Van időm őket tanulmányozni, amíg a mester mereng. 

Abszint, vér, ördögök

Kalauzom Boronyák Vivien, Zeus Salas menedzsere. Ő mesél például a 666 nevű performance-ról, amelynek lenyomatait a bejáratnál láttam. A 666 számozott lap mindegyikén egy-egy ördögfigura szerepel, de mert a művész az alkotás közben elfogyasztott egy üveg abszintot, a rajzok nem egymás kópiái, hanem nagyon sokfélék. A kísérlet lényege épp az volt, hogy megmutassa, hogyan esik szét az elme az ital hatására. 

Az ördög központi figura Salas művészetében: a bennünk és körülöttünk lévő sötétség szimbóluma. A kiállítás sok pontján bukkan elő valamilyen formában: emberarcú ördögök, ördögarcú emberek vicsorognak mindenfelől.

Ha nem kapunk frászt tőlük, a következő szintre léphetünk a játékban.

Boronyák Vivientől megtudom azt is, hogy ezt az abszintos performance-t újabbak követték. 2024 elején volt Salasnak egy háromrészes sorozata: A halál trilógiája című – ebből vetítenek meglehetősen felkavaró részeket a Bunkerben egyébként. A felvétel bennem Marina Abramović világát idézte meg: meztelen női test vörös nyomatával, keleti maszkkal, meditatív mozgással, szimbolikus és nagyon is valóságos vérrel, a fizikai tűrőképesség határának kifelé tologatásával operál Zeus Salas is.

Az ő művészetének is szerves része a spiritualizmus, a buddhizmus, a dél-amerikai hiedelemvilág és a görög mitológia, és képein nemcsak a szimbólumaik jelennek meg, hanem az életét is átszövik. 

Nem véletlen, hogy épp meditál, amikor érkezem: mindennap több órát tölt ebben az elmeállapotban. Szigorú napirend szerint él, reggel hatkor kel, sokat fut, és olykor hosszabb időre elvonul a világtól.

Itt jegyzem meg Boronyák Viviennek: nem lehet könnyű dolga. Mosolyog, és azt mondja, szereti Zeusban, hogy önazonos.

Két évvel ezelőtt kezdtek el közösen dolgozni: a venezuelai művész és menedzsere, aki korábban a Capa Központ munkatársa volt, tehát a fotográfia felől érkezett. Kezdettől nagyon erős hatással voltak rá Zeus Salas művei. Már akkor is hitt a férfiban, amikor nálunk még csak kevesen, és a közös munka eredményeképpen olyan ajtók nyíltak meg, amelyeken korábban Zeus Salas hiába kopogtatott. Mára viszont egyre hangsúlyosabb a jelenléte a művészeti életben: kiállításokon, performance-okon találkozhatunk vele, jelen volt az Art Market Budapesten, a Sziget Fesztiválon, a Brody House-ban, a Műtárgyak Éjszakáján. Van már magyar gyűjtője is – eddig főleg külföldiek voltak: Costa Ricától Hongkongig mindenfelé találhatók Salas-festmények a világban.

Épp ezt meséli Boronyák Vivien, amikor csatlakozik hozzánk a művész. 

Mintha a lótuszülésből még nem egészen tért volna vissza közénk: álomittas arca békés, hangja halk, lépte könnyű, a tekintete viszont már határozottan rajtunk: barátságos és érdeklődő. 

Megállunk egy kép előtt, amelyről megtudom: az egyetlen a munkái közül, amelyik az anyukájának is tetszik. 

Kemény mondat ez, de nevetéssel oldjuk. Salas elbeszéléséből kiderül aztán, hogy divattervező édesanyja („aki boszorka amúgy, és minden spirituális tanra nyitott”) mindig sokat várt elsőszülött fiától, akit egyedül nevelt fel. Talán ezért is nevezte el a főisten után Zeusnak (bár ő Milenkónak szólítja), nem csak a görög származású nagymama és az Afrodita nevű szellemi keresztanya okán.

Anya és fia kapcsolata egyébként nagyon szeretetteli és szoros, derül ki, annak ellenére is az, hogy 12 éve nem találkozhattak. Az asszony Caracasban maradt, Zeus Salas pedig 12 évvel ezelőtt, 20 évesen emigrált, és hazájába emiatt nem térhet vissza. 

Szólította a világ, kitaszította Venezuela 

2012-ben Buenos Airesbe költözött. Képzett séfként a vendéglátásban helyezkedett el, de sokféle egyéb munkát elvállalt, hogy megéljen. Itt kezdett el festeni, és egy barátja segítségével autodidakta módon képezte magát a képzőművészet területén. Mind fontosabbá vált számára ez az irány, és úgy döntött, szerencsét próbál Európában. Párizsba ment először, aztán egy másik barátja hívta Budapestre.

Öt éve érkezett meg, és bár a Covid egy időre őt is parkolópályára tette, de aztán szépen lassan megtalálta itt a helyét, közöttünk. A Népszínház utcában van a stúdiója (Studio 22), amin egy másik venezuelai művésszel és menedzserével osztozik. 

Expresszionista workshopjai igen népszerűek. Nem festészeti technikákat tanít, hanem a saját rítusait, gyakorlatait használja fel, van zene, meditáció mellé, és azt próbálja megmutatni a résztvevőknek, hogyan lehet a kreativitást arra használni, hogy a megélt vagy elfojtott érzéseinket beépítsük az alkotásba. A lelassulás, a megállás, a figyelem van nála fókuszban. Azt hirdeti, hogy ha belül rendet teszünk, és megtaláljuk a békét, akkor senki nem tud kibillenteni minket az egyensúlyunkból.

A világ sokkal jobb hely lehetne szerinte, ha mindenki dolgozna önmagán, és megtanulná kezelni a félelmeit, a szorongásait, a bizonytalanságait.

Salas kétszer váltott országot élete során, és azt mondja, az ő igazi otthona az álmaiban van. De nagyon szereti Budapestet, sok jót kapott itt az emberektől, és lehetőségeket a fejlődésre. A kultúránk nem volt számára idegen egyébként, mert Caracasban is járt a magyar közösség rendezvényeire, volt táncházban, evett sok gulyáslevest. Hálás a befogadásért, úgy is, hogy sokszor ütközik falakba.

Két éve eljutott a mohácsi busójárásra, és elcsodálkozott: egészen hasonló ünnep van Venezuelában is. Az ördögmaskarák közt egészen otthon érezte magát. 

Népének hiedelemvilágából sok elemet emel át a munkáiba: boszorkányok, bikák, nyulak, rinocéroszok, elefántok, szárnyasok ismerhetők fel a képeken a különféle termékenységszimbólumok társaságában. Minden karakter belőle táplálkozik: az ő érzéseinek, gondolatainak, élethelyzeteinek a manifesztációi, de ha mi állunk a vásznak előtt, nem őt kell megfejtenünk, hanem a saját történetünkre nézhetünk rá általa, ez a szándék az alkotás mögött. 

Harci kakasok viadala

A kakasokkal kapcsolatban, bár szimbólumok, elárulható azért az a magánéleti információ, hogy Zeus Salas erősen kötődik hozzájuk. A nagypapája ugyanis híres kakasidomár volt Venezuelában. „Az iskolai szünetekben sok időt töltöttem a nagyapámmal, és csodálattal néztem, ahogy a trenírozza a kakasokat, segítettem is neki. Igen, ez egy véres, erőszakos játék egy olyan országban, ahol tombol az erőszak amúgy is. Tudom, Európában tiltott is – érdekes, hogy az emberekkel folytatott ketrecharc nem –, de nekem a gyerekkorom része mégis a kakasviadal. Figyeltem az embereket, ahogy fogadnak, ahogy szurkolnak, ahogy viselkednek, éreztem a sör, az állatok, a ketrecek szagát, belém ivódott minden. Az erőszak is a részem. Az ördög is. De féken tartható.”

A kiállítás egy pontján lóg a mennyezetről egy Srí Lanka-i maszk, a performance-ok egyik kelléke. Az ősi kultúrákban a maszkok erős, felfokozott érzelmeket jelenítettek meg, de itt, hátrahagyva, az ego halálát szimbolizálják, mondja Salas. Ez a tárlat központi motívuma, epicentruma. 

Sötét erők kint és bent; tükrök a képek és üzenetek: a gyógyulás nem külső hatás eredménye, bennünk rejlik az erő a változáshoz.

– Nem félelmetes ennyire kitárulkozni? – kérdezem Zeust a végén. 

– Szerintem sokkal ijesztőbb függöny mögött élni – válaszolja.

***

Az Előttem a holnap című kiállítás szeptember 13-ig látogatható a Bakáts Bunker Underground kulturális térben.

Képek: Chripkó Lili / WMN

Kurucz Adrienn