Festők esetében a nőkhöz fűződő viszony már csak azért is kérdéses, hiszen a munkájuk szerves része. Azok a nők, akik az életükben fontos szerepet játszottak, többnyire megjelentek a képeiken is – ezáltal pedig a nőkről alkotott ideáljainkat is befolyásolták. Persze hogy a festők, és általában a képzőművészek évezredek óta a fiatal, szép női testhez vonzódnak (míg meg nem jelent Lucien Freud a színen). De minek tekintették őket: Csak húsnak? Vagy istennőnek? Kurvának? Ha valóban kurvák voltak (ahogy a modellek sok esetben), azért nekik is járt emberi méltóság?

Az utóbbi években egy új kérdés ütötte fel a fejét: mi a helyzet azzal, ha a gyereklányokhoz vonzódtak? Nem ritka jelenség. Paul Gauguin tahiti modelljei például sok esetben tizenhárom-tizennégy éves serdülő lányok voltak. Az egyiket százhuszonkilenc évvel ezelőtt épp ezen a napon vette feleségül. Két másik is élettársa volt, sok másikat magáévá tett, többnek gyereket nemzett (ebben az életkorban), és mindet megfertőzte a Párizsból hozott szifilisszel. Egyetlenegyet ismerünk név szerint közülük: őt is hol Pahuraként, máshol Tehuraként említik – ő volt a kedvence, és egyik tahiti gyerekének tizennégy éves szülőanyja.

Paul Gauguin egyik tizennégy éves modellje, Vahine Vaeoho Marie Rose – Forrás: Getty Images/Apic

Gauguin negyvenkét évesen érkezett Tahiti szigetére maga mögött hagyva öt gyerekét és dán feleségét. Pár évvel később átköltözött Hiva Oára, a Marquises-szigetekre, ahol még olcsóbb volt az élet, és felépítette az „Örömök házát”.

A kétszintes cölöpkunyhó felső emeletén negyvenöt pornográf felvétellel dekorálta a falakat – itt látta vendégül a lányokat. A faluban egy olyan sétapálcával közlekedett, aminek a fogantyúja egy péniszt ábrázolt. A helyi kutyáját Pegónak keresztelte, aminek jelentése a tengerészek szlengjében: „faszt”. 

A csendes-óceáni szigetvilágban megtalálta azt az ősi, tiszta, érintetlen kultúrát, ami Európa nagyvárosaiból rég kiveszett – hirdette például a Noa Noa című könyvében. Valójában a teljes szexuális szabadságot találta meg ott, amiben nem voltak korlátok. Sem erkölcsi, sem törvényi gátak. Az akkori európai nőideállal ellentétben – amely az érett asszonyokat, a telt idomokat dicsőítette –, ő a fiús alkatú serdülőket részesítette előnyben. És itt kedvére vadászhatott közöttük.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Paul Gauguin: És testük aranya… – Forrás: Getty Images/Fine Art Images/Heritage Images

Művészi értelemben ez segítette hozzá a kiteljesedéshez, a csendes-óceáni szigetvilágban készült képeiről ismerjük őt. Leghíresebb művén, a Honnan jöttünk? Hová megyünk? Kik vagyunk? című monumentális festményen is félmeztelen lányok pillantanak felé csábosan, míg egy közülük épp egy almát szakít a fáról, teljes testét felkínálva az előtérben – hogy ő fiú vagy lány, az nem teljesen világos, mivel az öltözékük (egy ágyékkötő) nem különbözik. Állítólag Gauguinnek ez is mindegy volt.

Paul Gauguin: Honnan jöttünk? Hová megyünk? Kik vagyunk? – Forrás: Getty Images Leemage/UIG

Az a minimum, hogy ma pedofilnak mondanánk, ezen – ma már – nem vitatkozik a művészettörténész szakma. Csak azon, hogy akkor most ezeket a képeket minek tekintsük. Hogyan nézzünk rájuk?

Nem egészen tíz évvel a halála után már felmerült ez a kérdés Európában. 1912-ben az osztrák festőt, Egon Schielét bíróság elé állították a tizenhárom éves Tatjana von Mossig elrablásáért és molesztálásáért (mely pert a lány édesapja indítványozta), és huszonegy napra, az ügy kivizsgálásáig börtönbe zárták. A perben bizonyítéknak használták 125 rajzát, amelyek serdülő lányokat ábrázoltak pornográf pózokban. A bíróság végül emberrablás és molesztálás ügyében nem találta bűnösnek és felmentette (elegendő bizonyíték hiányában), de három napra elzárta a közerkölcs megsértéséért, mivel a lakásában – ahol a gyerekmodelleket fogadta – a falon mindenütt meztelen gyerekmodellek képei függtek.

Az ügyben eljáró bíró úgy felháborodott Schiele művészetén, hogy az ítélet kihirdetése után nyilvános eljárás keretében el is égette az egyik képét, amin egy serdülő lány egy szál pendelyben (felül), alul meztelenül volt látható.

Hogy Egon Schiele mennyire volt pedofil (miközben „hivatalos” kapcsolatai és házassága őt is felnőtt nőkhöz kötötték), azt bárki megítélhette pár éve, amikor a bécsi Albertina múzeumban az egész életművéből rendeztek tekintélyes tárlatot. Több termen át vizsgálhattuk a gyereklányokat ábrázoló, szexualitástól túlfűtött képeit, miközben a falakon kihelyezett idézetek azt sugallták: a lányok maguk ajánlkoztak fel Schielének, aki nem tett mást, mint nyitottan fogadta az ébredő szexualitásukat, és megbabonázva festette, micsoda erotikus kíváncsiság és merészség lakozik bennük.

Egon Schiele: Két nő ölelésben (1911) – Forrás: Getty Images/Imagno

Én mindenesetre émelyegve jöttem ki a tárlatról, és bár hosszú ideje ismertem és szerettem Schiele festészetét – amelyben egyébként a neurózisa is legalább olyan erősen megjelenik, mint a szexuális orientációja –, akkor fogalmazódott meg bennem, hogy többé nem tudom tolerálni.

Egon Schiele: Meztelen lány kinyújtott karokkal (1911) – Getty Images/Fine Art Images/Heritage Images

Pont úgy, ahogy az elmúlt év nagy felfedezettje, Hannah Gadsby stand-up komikus fakadt ki a világhírt hozó Nanette című műsorában, csak épp Picasso kapcsán. Ő „mentális betegségnek” nevezte Picasso nőgyűlöletét, merthogy szerinte aki „gyűlöli, amire vágyik”, az csak beteg lehet. És hogy Picasso valóban gyűlölte a szeretőit, arra egy idézetet hozott példának. A „nagy festő” állítólag azt mondta egyszer:

„Ahányszor elhagyok egy nőt, valójában szeretném elégetni. Ha elpusztítod a nőt, vele együtt elpusztítod a múltnak azt a darabkáját is, amit jelképez.”

Hannah Gadsby ezen a ponton rátér arra is, hogy Picassónak kiskorú szeretője is volt: Marie-Thérèse Walter, aki mindössze tizenhét éves volt, amikor a negyvenöt éves művésszel találkozott, majd feleségül is ment hozzá. És hogy mit mondott Picasso, amikor a korkülönbségről faggatták? „Ő is a fénykorában van, én is a fénykoromban vagyok.” Amire a negyvenéves Gadsby dühösen azt válaszolja: „Én is a fénykoromban vagyok. Kipróbálnád az erődet rajtam?”

Marie-Thérèse Walter – Forrás: Getty Images/Apic

Amióta a #metoo-mozgalom kirobbant, napi dilemmává vált, hogy el lehet-e választani a művészt a művészetétől. Lehet-e szeretni egy nagy tehetség munkáit anélkül, hogy ezzel legitimálnánk a magánéletben elkövetett bűneit? Mit kezdjünk Woody Allen filmjeivel ma? – kérdeztem három éve. Hogyan nézzük Gauguin, Picasso vagy Schiele munkáit? – kérdezem most. Ha valakit elítélünk a politikai nézeteiért vagy tetteiért (mert náciszimpatizáns vagy kommunista uszító volt), akkor miért fogadjuk el, ha pedofil hajlamai voltak? Főleg, ha a munkáiban is tetten érhető. Ha ma bűncselekménynek számít tiltott pornográf (értsd: pedofil) képek birtoklása és terjesztése, akkor ez miért nem?

Újra kell-e értékelnünk a képzőművészeti kánont, amiből a női alkotókat amúgy is kihagyták évszázadokon keresztül? Vagy a művészektől erkölcsi feddhetetlenséget várni mindig is hiábavaló és kudarcra ítélt vállalkozás volt, és amúgy sincs jogunk ítélkezni a múlt bűnei felett?

 Gyárfás Dorka

Források: ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép: Getty Inages/Fine Art Images/Heritage Images (Egon Schiele: Guggoló meztelen lány, 1914)