„Átlagos munkára alkalmatlan” – Portré egy nem mindennapi építész-képzőművészről, Kőszeghy Flóráról

–

Kőszeghy Flóra nagymamája festő volt, a szülei pedig építészek, de az édesapja is gyakran ragadott ecsetet. Így aztán náluk természetes módon benne volt a levegőben az alkotás, a teremtés vágya és izgalma. Flóra ráadásul már gyerekként különleges viszonyt ápolt az otthonukban fellelhető műtárgyakkal, gondolatban megszemélyesítette őket, innen pedig már csak egy lépés volt, hogy a portréjukat is megrajzolja.

Közben azért az épületek is nagyon izgatták, tetszett neki, hogy édesapja házai megélhető alkotások: olyan műtárgyak, amelyeket be lehet járni, használni lehet. A festés miatt – amit saját bevallása szerint mindig is kényszeresen művelt – adta volna magát, hogy a képzőművészetire jelentkezzen.

De akkor egy nagy beszélgetés során a szülei azt mondták: építészként bármikor festhet, de festőként nem biztos, hogy építhet majd. Ez meggyőzte.

Párizs és a fénysün

Bár a periszkópos kilátó sikert aratott, azért az építészkaron később akadtak, akik megütköztek Flóra rendhagyó elképzelésein. Egy ominózus vécétervezési feladat értékelése során például egymással is vitatkoztak a tanárok. (A vécé falai ide-oda dőltek, a bírálók szerint inkább számított szobornak, mint funkcionális tárgynak.)

„Azt hiszem, elkönyveltek provokatív lázadónak. Az évek során többen is tanácsolták, hogy menjek inkább művésznek. Végül művész is lettem, de közben az építészetet sem adtam fel. Az élet nem lehet fekete-fehér, nem lehet unalmas!

Egyébként pedig kellenek az akadályozó tényezők is, hálás vagyok értük. Hol tartanék most, ha mindig mindenki támogatott volna?” – mondja Flóra.

Éppen Párizsban töltött egy szemesztert ösztöndíjjal, amikor itthon kiírtak egy pályázatot, amin elindult. Fémlemezből épített konstrukciót tervezett, amelynek kis lyukain száloptikát vezetett át, így a fény ki-be járhatott rajta. Az egész úgy festett, mint egy sündisznó. Évekkel később Thomas Heatherwick angol építész-dizájner nagyban is megvalósított egy hasonló ötletet a sanghaji világkiállításon, úgyhogy talán mégsem volt annyira meredek az elképzelés.

Szerencsére így látta ezt a neves építész, Z. Halmágyi Judit is a zsűriben, és hazahívta dolgozni. Mégpedig a budapesti Egeraat-irodába, ami óriási lehetőségnek számított. (Erick van Egeraat ismert holland építész, aki Budapesten is tervezett – a szerző.)

Flóra egy évet húzott ott le gyakornokként („rendszeresen ott éjszakáztam”), és rengeteget tanult, különösen a dizájn, a finomságok, a homlokzatok részleteinek kidolgozásáról, ami egyébként is az egyik szívügye.

Napi hat-nyolc kávé

Már várandósan diplomázott. Bár egy ideig neccesnek tűnt, hogy egyáltalán neki tud-e futni. Ugyanis három hónapig szinte folyamatosan rosszul volt, és már a vázlatterveket kellett volna leadni, amikor ő még semmi értékelhetőt nem tudott produkálni.

„Persze nem mondtam el, hogy terhes vagyok, nem szerettem volna, hogy sajnáljanak – meséli erről az időszakról. – Az egy év munkavégzés során megszerzett fegyelem viszont nagyon hasznosnak bizonyult: gyorsan össze tudtam kapni magam, és végül nemhogy ötös, de még diplomadíjas is lett a tervem. Felvettek a doktori iskolába is, és még ott is teljesítettem egy félévet úgy, hogy két tervezőtársammal megnyertük a doktori iskola pályázatát: az eredményhirdetés napjára voltam kiírva, de semmi gond, belefért, mert túlhordtam a fiamat.”

Azt mondja, nagyon örül, hogy ilyen korán anya lett, mert amekkora ambíciókkal nekiindult a pályának, ha tudatosan kiszámította volna a gyerekvállalást, akkor lehet, hogy később soha nem fért volna bele, nem látta volna épp alkalmasnak az időt.

„Így van két gyönyörű fiam a volt férjemtől, akivel a mai napig jóban vagyunk.” Merthogy az első után három évvel megérkezett a kicsi is. A fiúk ma már tizennégy és tizenegy évesek, nagyok, önállóak, színtiszta élvezet a velük töltött idő, mondja Flóra.

Öt évet otthon töltött a gyerekekkel, de akkor sem állt meg. Napi hat-nyolc kávéval pörgette végig a napokat, végezte a doktori iskolát, a szüleivel dolgozott együtt, és tervpályázatokon indult.

Intuitív részletek

Később belevetette magát a tanításba az egyetemen, és tervezőként is remek helyeken próbálhatta ki magát: a Zoboki és a Tiba Stúdióban, aztán Kis Péter műtermében. Mint mondja, élete egyik legkreatívabb időszakát jelentették ezek az évek. A Tiba Stúdió munkatársai tervezték a Telekom-székházat. Flóra úgy látja, a hozzá hasonló fiatal nőkkel együtt sikerült néhány olyan intuitív részletet is belevinniük a tervekbe, amit szerinte a férfiak csak ritkán engednek meg maguknak. A homlokzat aranybetéteinek koncepciójáért például közvetlenül ő felelt.

„Hittünk valamiben azzal a csapattal, és együtt dolgoztunk érte. Nem sok ilyen élmény jut egy életre, de ezekért éri meg az egész. Együtt hajtani és aztán látni, hogy megvalósul, amit megálmodtunk.

Kimegyünk az építkezésre, ott van egy csapat férfi, nézegetik a rajzunkat. Nekünk nagyon jó érzés volt megtervezni, ők pedig megépítik! Ezt a mai napig csodálatos dolognak tartom az építészetben.

Valójában irigylem tőlük a közös építés szakrális hangulatát. Miközben tudom, hogy a valóságban ez nagyon prózai is olykor.”

Nagy, nagyobb, még nagyobb

Munka mellett aztán ismét fontosabb szerephez jutottak a festmények, először mint az épületek kompozíciós előtanulmányai.

„A festéssel kapcsolatban először le kellett győznöm magamban az egyetemi évek alatt belém nevelődött gyávaságot, és kifejlesztenem a bátorságot, hogy merjek magamra hallgatni – vallja be. – Ezt nagyon tudatosan újra felépítettem magamban, hogy elhiggyem azt: ami belőlem jön, az jó lehet, nekem és másoknak is.”

„Nagy képeket szeretek festeni. Nagyobbat, még nagyobbat. A megalománia biztosan az építész lényemből fakad. A saját határaimat kóstolgatom. Meg lehet csinálni? Meg tudom csinálni?

A »lehetetlen« az nekem hívószó. Akkor azt meg kell csinálni. Onnantól lesz izgalmas a dolog.

Apai nagyapám káderkönyvét 1956-ban kidobták, de a megtaláló később odaadta neki. Én is olvastam a jelentéseket róla, amelyek között magamra is ráismertem egy mondatban: »Átlagos munkára alkalmatlan.« Ezt némiképp örökölhettem tőle.”

Sík és tér, ráadásul most már virtuális tér is, kiegészítve a mozgásokkal, egyre bonyolultabb rétegekben: ez az, ami Flórát izgatja. A képeken azt szeretné megmutatni, hogy hogyan látja a világot. Dinamikus kompozíciókat alkot, egyfajta fotós szemlélettel: keretbe foglal valamit, a lényeg azonban a kereten túlmutató, odaképzelt egésszel válik teljessé.

Flórának nem egy vízió él a fejében, amikor fest, és nem is egy érzés. Konkrét dolgokat ábrázol, hatalmasra felnagyítva, akkorára, hogy már absztraktok lesznek. „Ebben a képemben például felfedezel valamit? Egy csípőcsontot látsz? Igen, ez egy férfifenék lesz. Az ott, balra, egy nagy nőalak. Látszik? A két mellet igyekeztem felismerhetően meghagyni. Ezen táncolok, ezen a vékony határon. A felismerhető és a felismerhetetlen, a konkrét és az elvont határán” – mutatja nekem.

És hát ott van még a matéria. „Az olajfesték gyönyörű anyag: nem tudok betelni vele, csodálatosnak tartom a fényét, a rétegeit, a textúráját. Muszáj, hogy legyen a kezemben egy ecset, muszáj, hogy létrehozzak valamit.”

A kényszeresség esetében azt jelenti, hogy ha két tárgyalás között útba esik a műterem, akkor biztos, hogy betér egy kicsit, ha épp csiliviliben, akkor abban. Mindene festékes lesz, és aztán el is késik. Csak egy kicsit. Mivel egyszerre több téma is hemzseg a fejében, akármennyi ideje van, valamelyikkel mindig tud foglalkozni. Telefonálás vagy például építészetelméleti vita hallgatása közben prímán lehet festeni.

„Hogy lelki karbantartás-e a festés? Nem, inkább fordítva: muszáj jól lennem, hogy alkotni tudjak. Kényszeres dolog a festés, de nem terápiás.”

Na persze ekkora festmények létrehozása nem ott kezdődik, hogy az ecsetet a festékbe mártjuk. Elég csak azt elképzelni, amíg a rámára rákerül egy kétszer két méteres vászon. Az előkészületek szinte több idővel és macerával járnak, mint maga a festés. Hja, kérem, ez is a művészet része.

Nem bolond

A Trafóban ment a TÁP Színház előadásában az Utas és holdvilág című darab; Vajdai Vilmos rendezte, Flóra jóbarátja. Egy jelenetben Flóra a színpadon fest. „Igazából nem szeretek szerepelni, talán éppen ezen a félelmemen dolgozom, amikor mégis belemegyek egy ilyen felkérésbe. Egy másik darabhoz pedig díszletet terveztem. Így aztán láthattam, láthatom belülről a színházi világot. Lenyűgöz ezeknek az embereknek a jó értelemben vett öntörvényűsége. Ők erősítettek meg abban, hogy nem én vagyok a bolond. Ugyanazt a mentalitást láttam tőlük, mint amiben én is hiszek. Nem azt nézik, hogy mi mennyi időbe, mennyi energiába, mennyi pénzbe kerül. És azt sem, hogy ki mit fog szólni. Nincsen bennük megfelelési kényszer, teljesen szabadon, spontán kipróbálnak dolgokat, és ha úgy látják, hogy működik, akkor megtartják. Utána viszont képesek a szigorú felülvizsgálatra is, és a spontán született dolgok közül kirostálják azt, ami mégsem jó. Nagyon sokat tanultam tőlük a művészetről, az építészetről és arról is, hogy hogyan lehet lerázni magamról a konformitást erőltető kritikákat” – meséli a színházi munkáról.

Vajon nem is érdeklik a kritikák? Vagy az, hogy megértik-e őt? Azt mondja, régebben másra sem vágyott, mint hogy végre valaki megértse, kiegészítse őt.

Az utóbbi években azonban inkább befelé fordul, a saját intuícióira figyel. Ha valaki rezonál arra, ami benne is megfogalmazódott és tükröződik a műveiben: csodás. De ha nem értik meg, már az sem zavarja. 

Azt mondja, nincsen úgynevezett közlési szándéka. Nem gondolja, hogy meg kellene mondania az igazságot – mi is az igazság? Később pedig az ember esetleg másképp gondolja. „Én inkább a jó kérdésekben és a jó felvetésekben hiszek. A képeimen keresztül mintha tovább beszélgetnék a befogadóval. Egyébként nem feltétlenül másnak festek. Persze örömmel megosztom másokkal azt, ami a kezem nyomán születik, és ha különleges kapcsolódási pontok is létrejönnek, az nagyszerű.”

Megéli velük a teret

Flóra megválogatja a vevőit, még azt is megnézi, hová kerül egy kép. Számára az eladásnál sokkal fontosabb az, hogy a kiállításokon egységes, koherens anyagot mutathasson be, és „megélhesse velük a teret”. Régebben már akkor elkeltek a képek, amikor még meg sem száradtak, de most már nem ad el úgy képet, hogy előtte nem állította ki. Azt az élményt nem lehet megfizetni.

„Pedig a festés valójában egy nagyon költséges hobbi, ennyi erővel akár vitorlázhatnék is… Arra, mondjuk, büszke vagyok, hogy magam teremtettem meg a feltételeit, és ma már az építészirodám bevételéből, valamint az eladásokból fedezni tudom az egyre nagyobb installációk költségeit” – mondja.

A művészet menedzsmentje külön dolog, de ha az ember elvisz egyedül egy építészirodát, akkor ezt is meg tudja oldani. Egyébként meg nem kell túlmenedzselni a dolgokat, Flóra alapvetően a munkában hisz:

„Nem smúzolok emberekkel érdekből, hanem azzal az energiával inkább dolgozom, dolgozom, dolgozom, és oda viszem a munkámat, ahol értik, értékelik.”

Flóra mosolyogva idézi fel, hogy egyszer egy ismerőse megvette több sötétebb tónusú képét, kirakta az irodában, majd felhívta azzal, hogy a kolléganője elsírta magát, amikor meglátta az egyiket. A festményt áttették egy másik helyre. De az ismerős mindezt lelkesen mesélte, azt ecsetelte Flórának, milyen nagy dolog, hogy hatni tud a képeivel.

Az biztos, hogy ezek a festmények nem csupán dekoratív műtárgyak, nem azoknak valók, akik a kanapéhoz passzoló színű festményt keresnek, ezekkel dolgozni kell. „Nem arról van szó, hogy pihenteted rajtuk a szemed, hanem folyamatosan asszociálgatsz, legalábbis ez a cél. Részemről akkor van kész, amikor már nyugodtan tudok ránézni úgy, hogy azt érzem, nincs több dolgom vele.”

Valami hibrid lesz

A szobrok és installációk ugyanerről a történetről szólnak, továbbgondolva. Flóra tavaly egy nyolcemeletes irodaházban állított ki Bécsben, a Parallel Vienna nevű képzőművészeti vásáron, ahol minden helyiségben más-más művész mutatkozott be. „Arra számítottam, az én szobromat túl könnyű lesz megfejteni, és mindenki egyből érteni fogja, de nem így történt. Amikor elmeséltem a látogatóknak, hogy az installációm egy Atlasz, akinek a testét átmetszi a mennyezet síkja, mert nem bírta megtartani, akkor hátraléptek, más szemmel néztek rá és elgondolkoztak. Ennek a hátralépésnek a pillanatát nagyon érdekes volt megélnem” – meséli.

Flóra előszeretettel dédelgeti azt a víziót, hogy a távoli jövőben majd megszületik A Mű. Valószínűleg valamilyen hibrid műalkotás lesz, ami az építészet, a szobrászat és a festészet határán lebeg, valami, ami éppen annyira szükséges, mint amennyire szakrális – mindezt nagyon nagy térben, esetleg virtuális kontextusban elhelyezve.

„Ez a teremtés utáni vágy biztosan összefügg az anyasággal is, egyszerűen megmámorosodik az ember attól a tudattól, hogy életet adhat.”

Mint mondja, a közeljövőben tervezett munkái, a mozgó, térbeli plasztikák, amelyek szinte életre kelnek, mind-mind jegyzetek, vázlatok, lapok egy könyvben, a majdani műhöz vezető úton. „De remélem, még sokáig nem lesz kész, mert nem tudom, utána mit fogok csinálni.”

Dudics Emese

Kiemelt kép: Schöff Gergely