Autós sufnituning megoldásaink: seprűnyél, búza, levágott síndarab
A szükség nagy úr: olykor harisnya is megteszi. Csak nehogy más kocsijába szállj!
Lefullad. Nem tudom, másoknál is így mondták-e azt az eseményt, ami „kispolszkis” lévén a mindennapjaink része volt, de tisztán fel tudom idézni, ahogy kiskoromban, a sokadik eset után már sokatmondóan bólogattunk a húgommal a hátsó ülésen: „már megint lefulladt”. Nem mintha bármit is tudtunk volna akkoriban a belső égésű motorokról. Arról viszont annál többet, ami ezután következett: apa elővette az e célra rendszeresített lefűrészelt seprűnyelet, és beindította vele a narancssárga kis Polskit, hogy aztán meg se álljunk a következő lefulladásig. Ami – ezt, gondolom, sok sorstársunk alátámaszthatja – nem váratott magára túl sokat. Amikor nemrég felidéztem ezt egy beszélgetésben, azt hittem, hüledezni fognak a többiek. Csakhogy kiderült: nem ez a legszürreálisabb autós sufnituning megoldás. Megkérdeztem hát olvasóimat – az eredmény pedig szebben muzsikál, mint egy Trabant-motor. Csepelyi Adrienn gyűjtése.
–
Ó, az a drága jó fekete, műbőr ülés, amelyre ebben a csodálatos kánikulában úgy cuppant volna fel az ember combja, mintha valami modern narancsbőr elleni kezelés részese volna! Bevallom, én imádtam a kis Polskinkat (sírtam, amikor eladtuk), ahogyan a Trabantjainkat is. Ha nagy ritkán meghallom az utcán valamelyik hangját, elönt az édes nosztalgia: ülünk a nagyszüleimmel a dohánybarna kárpitos Trabant-ülésen, nagypapám egyenes háttal, elegánsan vezet, épp az uborkaföld felé hajtunk, hogy leszedjük azt az utálatosan szúrós termést, ami naponta kétszer boldogít bennünket.
Trabant-illat. Ugye hogy létezett? (Vegyészmérnök olvasóink, inkább ne meséljétek el, miféle kőolajszármazékoktól volt olyan, amilyen…)
A kis Polskinknak az idomaira emlékszem a műbőr ülésein túl: olyan otthonosnak éreztem kislányként, hogy sokszor olvasni is oda ültem be a hátsó ülésre. Valahogy pont úgy hajlott minden része a karosszériabelsőnek, hogy az nekem kényelmes legyen.
Már nem tudom, honnan jutott eszembe a minap a seprűnyeles „kurbli”, de nagyon nevettünk, amikor elmeséltem. A társaság többi tagja skodás és ladás volt, így nekik másfajta sufnituningok jutottak osztályrészül: egyikük egy zsák búzát hordott a Ladája csomagtartójában – a másikuk pedig egy levágott síndarabot. (Mindenkit megnyugtatnék: nem a vonat alól flexelték ki. De hát mit ne mondjak, nekem se ez jutna elsőként eszembe, ha súlyozásra alkalmas tárgyakat keresnék.)
Szóval a seprűnyeles sztorim hamar leszorult a dobogóról a legabszurdabb buheramegoldások témakörében – igaz, a legfiatalabbak most is hitetlenkedve bámulnak, ha mesélek róla. Volt, akinek a maga korában is komoly fejtörést okozott a dolog amúgy. Marcell azt írja:
„Ezzel a partvisnyeles hackkel akkor találkoztam, amikor érettségi környékén egy buliból Jucó barátom fuvarozott haza a »kispolszkijával«. Amikor lerohadtunk, és teljes természetességgel előadta a varázslatot, igencsak elgondolkodtam, hogy nem ittam-e többet a kelleténél.”
Nem, Marcell, tanúsíthatom: számtalanszor fordult elő velünk is a dolog.
Éva egy másik, szükség szülte buheramegoldást idéz fel, ami engem, bevallom, ámulattal tölt el:
„Olaszországi nyaralásunk alkalmával apukám az elszakadt gázbowdent anyukám harisnyájával helyettesítette. (Skoda 120) Autópálya szélén csak ez volt kéznél!”
Éva szerint rendben hazaértek a rögtönzött varázslat segítségével. Hiába, no: a korabeli reklámok is megmondták, hogy a szembiztos harisnya egy nő ruhatárának elengedhetetlen kelléke!
Elöl-hátul könnyű
No de térjünk vissza a lesúlyozott kocsik témaköréhez – mert mint kiderült, nem csupán a hátsó motoros modellek esetében kellett némi kisegítés alkalomadtán.
„Kollégámnak a Lada csomagtartójában volt mindig egy zsák búza, kukorica” – meséli Csaba.
„A Skoda 120L 140km/h felett első két kerékkel elhagyta az aszfaltot, ha nem volt 50 kg az elejében. Igen-igen, az enyém ment 155km/h-t. Volt az krumpli, hagyma, homok…”
Zsolt arra hívja fel a figyelmet, hogy ez nem csak a fenti autók esetében volt így hajdanán – és fényképes bizonyítékkal is szolgál.
„A plusz súly nem feltétlenül sufnituning. A ’80-as évekbeli 3-as BMW gyári kezelési utasításából fotóztam:”
Erre Bernadett felidézi azt a városi legendát, mely szerint egy nagy multi vezetőségéből páran ragaszkodtak a fent említett autómárkához, csakhogy közben a XII. kerületben laktak, fent a hegyen. Próbálták rábírni őket, hogy vigyenek el télre, a havas utakra való tekintettel egy négykerék-meghajtásút a másik márkából, de ők nem kértek belőle. „Inkább telerakták betonkefnivel a csomagtartót” – írja Bernadett.
Pardon, ez itt az ön autója? Vagy az enyém?
Réka egy egészen más jellegű, ma már hihetetlennek tetsző, „bug vagy feature” (azaz: hiba vagy tulajdonság?) jellegű dolgot említ:
„Daciáknál egyforma volt a slusszkulcs, apukám egyszer így segített egy másik Dacia-tulajnak kinyitni a kocsiját, aki véletlenül bezárta a saját slusszkulcsát az autóba.”
Ugyanakkor ez nem mindig bizonyult áldásos tulajdonságnak… Ivett idézi fel a következőt:
„Ez még a 2000-es években a Suzukinál is volt: apukám kinyitott véletlenül egy ugyanolyan színűt. Csak mikor beültünk volna, akkor vette észre, hogy hát ez nem a miénk…”
A fentiek persze már egy letűnt kor emlékei csupán – de ne süllyedjünk azért túl mélyre a „régen minden jobb volt” mocsarában. Ahogy a klasszikus vicc tartja:
– Ne aggódj, ha egy ajtó bezáródik, ott kinyílik egy másik!
– Tudom, nekem is Trabantom van!
És nektek milyen autós lifehackjeitek voltak? Írjátok meg nekünk kommentben!
Kiemelt képünk forrása: Fortepan/ Kováts Lajos
