„Mintha a traumám fájdalmát véreztem volna ki a műtéti sebekből” – Györffy Éva erdőfürdővel gyógyult

–

Amikor először jártam Györffy Évánál erdőfürdőn, rengeteg mindennel tudtam azonosulni – hiszen eddig is inkább elmerültem a természetben, mintsem túráztam benne –, de egy gesztus különösen megérintett az alkalom végén. Évi apró csészékbe finom, meleg teát töltött minden résztvevőnek – beleértve az erdőt is. Ezzel kapcsolatban elmesélte, hogy bár a természethez való újrakapcsolódási törekvéseink alapvetően pozitívak, mégis nagyon sokszor még ezt is „használói attitűddel” tesszük, hogy egészségesebbek legyünk, spirituálisan fejlődjünk, kevesebb legyen a stressz az életünkben. Egy jól vezetett erdőfürdőben azonban megjelenik az a kölcsönösség is a természet-ember kapcsolatában, amit a közös teázás jelképez.

Ezen keresztül pedig

az ember narcisztikus attitűdje a természet felé empatikus hozzáállássá, tiszteletté, megbecsüléssé változik, amiben meglátható, felfedezhető, hogy a másik oldal, vagyis maga az erdő is egy élő, lélegző egyed saját célokkal, törekvésekkel, egy külön világgal.

Györffy Évi életminőséget javító programokat vezet, diplomás rendszerszemléletű coach, tréner, alternatív mozgásterapeuta, egészségügyi szakdolgozó, hormonegyensúly-tanácsadó, nőijóga-terapeuta… egészen biztos, hogy kihagytam valamit végzettségeinek felsorolásából. Magyarországon az elsők között szerezte meg erdőfürdő vezetői képesítését a Nádúr Centre for Integraitve Forest Therapy intézetnél, a módszer meghonosításában vezető szerepet töltött be, jelenleg erdőterapeutaként erdőfürdő-vezetőket képez hazánkban. Számára az eddigi élete is egy „erdőfürdő-szemléletű” séta a természetben, és bár rengeteg nehéz helyzet alakította ezt az utat, mára megtanult arra menni, amerre a szíve viszi.

„Minden odavezetett, hogy rákbeteg legyek”           

Amikor 2014-ben először beszélt nyilvánosan a betegségéről, azt mondta, az egész addigi élete ebbe a pontba vezetett, és ahogy visszatekint, nem is lát maga előtt másik verziót.

„Az én készletem, amit addig az életben kaptam, arra volt elég, hogy rákbeteg legyek, de úgy látom, nem lettem volna képes más döntéseket hozni, és mindig a tőlem telhető legjobbra törekedtem, ami szerintem univerzálisan igaz mindenkire”

– mondja.

Nem a rákdiagnózis volt azonban az első pont az életében, amikor foglalkoztatni kezdték az élet és a halál kérdései. Mint minden 8-9 éves gyerekben, benne is felmerült, vajon miért élünk, és mi történik velünk a halál után, de kíváncsiságát nem lehetett csak úgy kielégíteni, „intellektuális szósszal” leönteni. Az „ez a természet rendje” válasz nem volt elég, a „gyermekeinkben tovább élünk” elképzelés etikai dilemmákat vetett fel benne, hiszen a gyereket sosem tekintette a szülő életének folytatásaként. Végül a harmadik, a „művészek alkotásaikban élnek tovább”-verzió tetszett neki a legjobban, ezért úgy döntött, zongoraművész lesz, és egy ideig úgy is tűnt, tényleg ez a kijelölt út számára. Egy hangszálgyulladás miatt azonban abba kellett hagynia a zenei pályát. Egyetemre ment, turisztikai közgazdász lett, és bár kamaszkorában a kereszténység iránt is intenzíven érdeklődött, végül a zen buddhizmus nyerte el annyira a tetszését, hogy csapot-papot ott hagyva, kitalálta, zen szerzetes növendék lesz, és meditációt fog tanulni.

„A zen buddhizmusban az első perctől kezdve az tetszett, hogy nem dogmákat adott, nem kellett elhinnem semmit, hanem eszközöket kaptam arra, hogy magam találjam meg a válaszaimat. De ekkor még 24 éves fiatal lány voltam, nagyon ártatlan, és hittem az egész tisztaságában. Lassanként rájöttem, a spiritualitás világa tele van bántalmazó viselkedéssel a szexuális zaklatástól kezdve a sikkasztáson és korrupción át a különféle hazugságokig, ezért a zen templomból visszamenekültem a munkaerőpiacra.”

Innentől kezdve ő is úgy élt, ahogyan azt egy XXI. századi huszonéves nőtől elvárják: volt egy csodálatos lakása a Terézvárosban, kutyája, marketingesként dolgozott egy multicégnél. A „rendes élet” látszata mögött azonban Évi sok mindentől szenvedett: a munkahelyén mindennapos volt a megalázás, az üvöltözés, és a párkapcsolatában sem bántak vele jól.

„Igyekeztem fenntartani a normális élet látszatát. Hogy nem a saját életemet élem, abba harmincévesen buktam bele, amikor 2011 októberében a citológiai leletem méhnyakrákot mutatott.”

Évi az első perctől kedve megbékélt annak lehetőségével, hogy akár meg is halhat, és utólag úgy látja, egy közvetlen trauma vezetett a betegségéhez.

„Amikor egy nőre ráolvassák, hogy méhnyakrák, rögtön előveszik az anyjával, párkapcsolatával való viszonyát. De az én közvetlen traumám a betegségem előtt egy spirituális törés volt a zen körökben. Olyan dolgokat láttam megtaposva a közösségben, melyek számomra értékesek voltak. Azt hittem, tartozom valahová, és ez a hit egy pillanat alatt összetört. Amikor felemeltem a hangom, meghurcoltak és magamra hagytak, és abban az időszakban elég sebezhető is voltam. Úgy éreztem, valami gyökereset vett el tőlem a jó sorsom. Emlékszem,

az első kisműtétem után hetekig éberen feküdtem éjszakákon át, fájtam és féltem, folyt a sebeimből a vér, és azt éreztem, mintha ennek a traumának a fájdalmát véreztem volna ki a műtéti sebekből”

– emlékezik vissza.

A protokoll szerint, ha a konizációs szövettan nem jó, a méhet és a petefészket is el kell távolítani. Évi viszont egy olyan specialistához került, aki a méh és a petefészkek megtartásával operált. Akkor a világon 200-at végeztek ebből a műtétből, és 36 ennél az orvosnál szült később, így elég jók voltak a referenciái. Évi utólag úgy látja, a nagyműtét talán megúszható lett volna, ha legalább egy képalkotó-vizsgálat készül előtte. Ugyanis a műtét után elvégzett szövettan már teljesen tiszta volt, és ebből Évi azt feltételezi, hogy a szervezete spontán gyógyulásnak indulhatott.

„Úgy éreztem, számítok”

Nagyjából másfél évvel később kiderült, hogy a nagyműtét műhibás lett, a hasán belül minden összenőtt. „Valójában itt ébredtem fel. Ugyanis abban a másfél évben végig diagnózissokkban maradtam. Kirúgtak a munkahelyemről, a párom is elhagyott, ma már úgy fogalmazok, »minden jó megtörtént«, aminek meg kellett történnie, csak hát egyik döntést sem én hoztam meg – utólag, coach-szemmel ránézve erre az időszakra látom, hogy ez túl sok változás egy embernek. Amikor felmerült annak a lehetősége, hogy a tüneteimet egy kiújulás okozza, arra gondoltam, mennyi időm lett volna, hogy meggyógyuljak, összeszedjem magam, de most lehet, hogy meg fogok halni.”

Évi rájött, hogy az élet, amit eddig élt, nem az övé, de hogy fordítani tudjon a sorsán, azt az orvosának köszönheti.

„Hálapénzt akartam adni neki, de azt monda, »én magától nem fogadok el semmit. Gyógyuljon meg, legyen boldog és egészséges, annyi idős, mint a fiam«.

Néztem ki a kórház ablakán, figyeltem, ahogy csillog a napfény a fák levelei között, potyogott a könnyem, és megláttam a gondviselés kezét abban, hogy ő lett az orvosom. Mert amit mondott nekem, olyan volt, mintha maga az Isten mondott volna rám igent, hogy én is számítok. A többit már magam tettem hozzá, de nagyon sok támogatást kaptam édesanyámtól is.”

Évi úgy gondolta, innentől kezdve tartozik azzal, hogy boldog legyen és egészséges, és nem hagyhatja, hogy bármit meg lehessen vele csinálni. Eldöntötte, hogy örülni fog az életnek; katéterrel elszökött a kórházból egy sushizóba, kilógott a Városligetbe, hogy lufit vegyen az orvosnak.

„Kezdett életszagom lenni” – fogalmaz. Mindent eladott, minden hitelt kifizetett, a lakásából kapott pénzt pedig eltanulta, elutazta.

„Edith Eva Eger könyvéből jut eszembe az a mondat, amit édesanyja mondott neki a haláltáborban: »senki sem veheti el tőled azt, amit a fejedbe raksz.« Mondhatjuk úgy, hogy a fejembe raktam a vagyonomat.”

A munkahelyén becsapta maga után az ajtót, és innentől fogva jó sok év ajtócsapkodás következett, mert rájött, hogy azok a dolgok, amiket eddig elfogadott, valójában nincsenek rendben. A rák alatt sokat foglalkoztatta, mi ez a betegség, milyen gyógymódok léteznek, hiszen bár mindenkinek van legalább egy jótanácsa, közben a táplálkozástudomány a mai napig nem tudja eldönteni, hogy a mediterrán, a vegán vagy ketogén diéta a jobb-e, fogalmaz Évi. Először alternatív gyógymódokról kezdett blogolni, majd elvégezte a természetgyógyász-képzést, alternatív mozgásterapeuta lett, és megismerkedett Buda László pszichiáter módszerével, a szomatodrámával is. Fogalma sem volt, mit csinál, csak egészséges akart maradni. 

„Egyetlen fogadalmam volt, hogy mostantól azt csinálom, amit a szívem diktál. Azóta is bukdácsolós elköteleződés ez, sokszor nem sikerül, és sok év volt megtanulnom hinni a szívemnek, hagyni magam sodródni a saját hívásaim felé. Erdőfürdő-vezetőként úgy látom ezt, mint egy zarándoklatot, egy erdőfürdős sétát. Valójában nem biztos, hogy tudod, hova érkezel majd, csak hagyod magad arra menni, amerre a lábad visz.

Az első lépés ehhez az volt, hogy érvénytelenítődött sok minden, amit addig az életről tanultam, hiszen ez vezetetett oda, hogy rákbeteg lettem.”

Hozzáteszi: Amos Clifford, az erdőfürdő feltalálója szelídítésnek nevezi azt, amiben ő is működött. Mindenki jön egy skill-szettel, inspirációkkal, aztán a környezetünk elkezd megszelídíteni, hogy úgy működjünk, hogy azzal a legkevésbé se zavarjunk másokat. Ebben a folyamatban azonban elveszítjük a kapcsolatot a saját legmélyebb énünkkel. Évinek ez az út a „szelídítetlenséghez” való visszatérést jelentette, ami néha olyan volt, mint egy második kamaszkor vagy egy korai életközepi válság. 

„Olyan vagyok, mint a fa: arra nőhetek, amerre akarok”

Az erdőfürdő megismerését Évi egy lábtörésnek köszönheti. Rekreációs sétái során hirtelen bevillant: ha már ennyire szeret az erdőben időzni, miért ne élhetne meg ebből? Sosem állt távol tőle a természetközeli létforma: vidéki kislányként a fűben és a fában is társaságot talált, szaladgált a libalegelőn, nézte a marhákat legelészés közben. Kamaszként is sokat járta egyedül az erdőt, és az államvizsgájára is egy hegyi kisházban készült fel, ahol se víz, se áram nem volt. Ma már rendszeresen vezet tematikus erdőfürdőket, melyekről úgy fogalmaz: bár mindenki ugyanabban az erdőben jár, mégis nagyon egyedi, ki hogyan találja meg a válaszait az erdő elképesztő változatosságában.

Évi szervezetéből a kezelések és a műhiba által okozott károk nem múltak el nyomtalanul. Ételérzékenysége és emésztési problémái lettek, a fizikai tüneteit tekintve 13. éve folyamatos küzdelemben él. Azt mondja, még nem gyászolta el az egészségét, és valahol még mindig hisz abban, hogy van lehetősége meggyógyulni. Azt is látja, olyan mélyen azonosult már a beteg önmagával, hogy komoly identitásválságot okozna, ha egyszer csak jól lenne, de ez a legtöbb krónikus betegre igaz.

„A betegségem fokozott öngondoskodásra sarkall, egyfajta jelzőrendszer, ami szól, ha nem bánok jól magammal, nem figyelek oda.

De a halállal való kapcsolat nem része a hétköznapjaimnak, nem szorongok miatta, mert azt gondolom, hogy az életem szolgálat, tartozom vele, és hálás vagyok.”

Az egyik erdőterápiás sétáján egy fa gyönyörűen megmutatta számára, mit is jelent ez a poszttraumás növekedés. Látott egy villámcsapta fát, ami a földig hajtotta egy fiatal társát. Ez a kis fa növesztett egy másik ágat, amelynek villaszerű elágazásával tartotta a kidőlt fát. 

„Mi okból növesztene egy másik fa egy ilyen támasztó ágat az árnyékban, ha nem azért, hogy tartsa a másikat?” – tette fel magának a kérdést Évi, és megpróbálta kiszabadítani a halott fa alól az élőt, sikertelenül. „Az erdőfürdőzésben van egy olyan technikánk, hogy ha egy élőlénnyel kapcsolatot teremtünk, akkor egyes szám első személyben mesélünk róla a megosztókörben. Az én esetemben ez így hangzott:

»Én egy elhajlott élet vagyok. Amikor még nagyon fiatal voltam és hajlékony, rám esett egy hulla. És azóta nem tudok fölfelé nőni, csak kifelé az út és a talaj felé.«”

Évi rájött, hiába veszi le róla a halott fát, próbálja megmenteni, a kis fa már ilyen marad. De akárcsak a 200 éves platánnak a Margit-szigeten, aminek az egyik ága a földre ér, és abból új gyökeret eresztett, úgy ennek a fiatal, elnyomott fának is lehetősége van kinyúlni az útra, ahol fény van, és növeszthet akármit – levelet, gyökeret, törzset – , hiszen a fák minden sejtje őssejt!

„Annyira szép szimbólum ez: lehetek a korrektív szülője saját magamnak. Meggyógyíthatom magam, újra gyökeret ereszthetek, és arra nőhetek, amerre csak akarok.”

Fotók: Juhász János

Bánosi Eszter