Iván Sára karmester: A Halott Pénz koncertjén felkiáltottam, hogy hú, ez a szextakkord de jó volt!

–

Fiala Borcsa/WMN: Az lehet rólad az ember benyomása, ha megnézi az életed alakulását, hogy téged bizonyára már egészen kicsi korodban is hangtálban fürdettek, és hangjegyekkel törölgettek szárazra.

Iván Sára: Igen, ez így van, édesanyám a Szegedi Nemzeti Színház énekkarának tagja immár negyvenhatodik éve. Egy ilyen szülővel az ember óhatatlanul zene mellett nő fel. Nálunk otthon nagyon népszerű volt az operett, a magyar nóta, és ez a két stílus így meghatározó lett az életemben. Személyes kedvencem azóta is a Lili bárónő.

Udvardy Tibor bakelitlemezeinek sokasága volt megtalálható nálunk odahaza – amikor feltettük valamelyiket a recsegős lejátszóra, én a porszívócsövet használtam mikrofonnak, és az étkezőasztal volt a színpad. Ezzel együtt a szüleim hagytak kibontakozni, nem toltak a zene irányába.

Nyolcévesen elkezdtem zongorát tanulni, de hamar kiderült, hogy nem szeretek gyakorolni – türelem híján pedig távolról sem volt biztos, hogy zenész leszek. Aztán ahogy ügyesedtem, elkezdett érdekelni az improvizáció, és ennél a pontnál talán már tetten érhető a zeneszerzés iránt való elköteleződésem. Szóval nálam ez lassan alakult ki, mert közben sok minden más is érdekelt. Volt egy másik nagy szerelmem is: a futball.

Később karatézni kezdtem, az pedig már egy elég nagy vízválasztó volt: a kókuszpárna ütögetése után bőr nélküli kézfejjel mentem zongoravizsgára… ott látszott, hogy előbb-utóbb választani kell.

F. B./WMN: Karate és foci… azért ezek nem azok a sportok, amiket kifejezetten ajánlanak egy zenésznek, nem?

I. S.: Én találok a kettő között összefüggést. A foci is akkor jó, akkor működik – és ugyanez igaz a zenére –, ha állandó mozgásban van az ember, ha nincs egyetlen olyan pillanat sem, amikor megállunk gondolkodni. Muszáj, hogy vigyen a svung. Ha elkezdődik egy meccs, vagy egy operett, akkor az lendületből indul, és majd valamikor vége lesz, de addig az egészben ott a folyamatosság.

F. B./WMN: A foci és a zene mellett azonban a jogi karra is felvételiztél, rendőrnyomozó szerettél volna lenni.

I. S.: Volt egy sorozat, a Pacific Blue, bringás zsarukkal a főszerepben, úgyhogy el is határoztam, hogy bevezettetem idehaza a biciklis rendőrséget – mert ez tök menő –, és én is ezt fogom csinálni. Aztán egyre több nyomozás lett a sorozatban, és engem az is izgatott, hogy valamit meg lehet fejteni. Minden zenével foglalkozó ember szülei elmondják: „Legyen valami normális, polgári szakmád is.” Így jött nálam képbe a jogi egyetem, ahol levelezőn elvégeztem az első évet, ezzel párhuzamosan pedig a zeneművészeti karra is jártam, ám a kettő nehezen ment együtt. Nagyon más a két világ, illetve rá kellett jönnöm: én azokat a feladatokat szeretem, amikben kreatív lehetek, és ez nekem a színház.

F. B./WMN: Egyre mondod, hogy milyen lassan vezetett az utad a zene irányába, pedig még csak 17 éves voltál, amikor megírtad az első operettedet Ez történt Bécsben címmel.

I. S.: Már előtte is írogattam dalokat. Az általános iskolában zenés tagozatra jártam, ám ezt követően bekerültem egy igen neves elit gimnáziumba, ahol az osztályomban senkit nem érdekelt a művészet. Sajnos nagyon hamar elszigetelődtem, mivel senkivel nem volt közös témám.

Kívülállónak éreztem magam a többiek között, nagyon egyedül voltam, úgyhogy – mivel ez foglalkoztatott – a magányról kezdtem el írni zeneműveket. Aztán elkezdett foglalkoztatni egy nagyobb lélegzetvételű mű megírása… és innentől fogva nem tudtam másra gondolni.

Ahogy mondtam, ez tényleg olyan, mint a foci: a labda elindul, amikor belerúgsz, és gurul tovább. Így született meg az első operettem.

F. B./WMN: Nem tudom, mennyire vagy tisztában vele, de azért a spleenben szenvedő tizenévesek java része nem egy operett megírásába fojtja a korosztályos bánatát.

I. S.: Mindig azt éreztem, hogy öregebb vagyok, mint a kortársaim. Ez a baráti körömön is megmutatkozott, amiben sokan voltak nálam tíz évvel idősebbek.

Mondják, hogy az operett öreg műfaj… gyakran érzem azt, hogy egy olyan személy lehettem előző életemben, aki nagyon szerette az operettet, csak esetleg nem volt ideje megírni a maga zeneművét.

F. B./WMN: Úgy tapasztalom, hogy sokan komolytalannak tartják az operettet, és ilyen szempontból szembeállítják az operával.

I. S.: Így van, és ez igazán nagy kár. Én karmesterként az operetteken tanultam a legtöbbet. Temérdek kihívás van benne zeneileg, de lelkületben is. Persze van benne egy vidám szál is, de a mélyén ott lapul egy nagyon erős dráma.

Az operett egy hangulatingadozásokkal teli utazás, amit nagyon nehéz jól csinálni.

A magyar emberek szerintem igenis szeretik az operettet, és ismerik is. Ha elmész egy étterembe, ahol van cigányzenekar, előbb-utóbb elő fog kerülni a Hajmási Péter, Hajmási Pál, és annak mindig óriási sikere van.

Személyes küldetésem is, hogy az operett műfaját megismertessem minél több emberrel. Nem baj, ha valaki nem szereti. De ismerje meg egy kicsit, és akkor legalább tudja, hogy mit nem szeret, és nem csak azt látja benne, hogy szép ruhában szép emberek énekelnek.

F. B./WMN: Mennyire kell ahhoz kiforrott személyiségnek lenni, hogy az ember meg tudjon írni egy zeneművet?

I. S.: Minden darabomnál igaz, hogy ha pár évvel később írtam volna, másképp készült volna el.

Alkotás közben az ember a saját személyiségét ismeri meg, sőt, a darab akár képes a személyiségén is változtatni kicsit, más irányba terelni.

Az, hogy elgondolkozol a szereplők mozgatórugóin, hogy az ő szemükön keresztül nézed a világot, és magadat is, illetve hogy a saját kreativitásodból dolgozol, mindig megmutat valami újdonságot. Ez egyfajta önismereti utazás is. Nagyon jó, hogy ezeken a pillanatokon keresztül meg tudunk élni olyan mélységeket és magasságokat is, amiket nem biztos, hogy enélkül képesek lettünk volna. Én sokszor meghalok közben, mindenemet beletöltöm a művembe.

F. B./WMN: Az első operetted nagy siker lett, és aztán elég gyorsan berobbant a karriered.

I. S.: Sohasem csináltam kizárólag egy dolgot. Operaénekes szakra jártam Szegeden, és mellette ott volt a zeneszerzés is. Úgy voltam vele, megcsinálom mindkettőből a három-három évet, aztán amelyiket közelebb érzem magamhoz, azt fogom folytatni.

De nem így alakult.

Az első zeneakadémiai felvételim nem sikerült. Nagyon el voltam keseredve, de elhatároztam: egy évvel később csak azért is megpróbálom. Szegeden volt egy énekkurzusunk, amit a Németországból érkezett Benza Györgyi tartott. Az ő férje Bolzanóban, Olaszországban karmester.

Egy ízben, amikor vele beszélgettem, kértem, hogy mondja meg, hol tudok zeneszerzést tanulni. Lefirkantotta egy papírfecnire az e-mail-címemet… hát, nem sok reményt fűztem a dologhoz, de egy héttel később levelet kaptam egy olasz zeneszerzéstanártól, aki tőle hallott rólam, kérte, szedjem össze minden anyagomat, és menjek ki Olaszországba felvételizni.

Így aztán felvettek a Claudio Monteverdi Conservatorióra. Nagyon izgalmas dolog volt, egyben hatalmas próbatétel. Az ottani tanáromban az volt a jó, hogy nem betörni akart, hanem inkább rávezetett dolgokra, hagyta, hogy sok mindenre én jöjjek rá.

Közben a Szegedi Egyetemet csináltam ezzel felváltva, majd amikor kitört a Covid, akkor hazajöttem Olaszországból. Ezt követően Erasmusszal kimentem Stockholmba, ahol fél évet tanultam a Királyi Zeneakadémián, ott főleg a karmesterségben kaptam segítséget.

Karmesterként nekem nagyban támogatja a munkámat, hogy korábban operaénekesnek is tanultam, így hozom azt a szemléletet is. Egyébként pedig egészen szerelmes vagyok a partitúrába. Annyira izgat, hogy milyen harmónia, milyen összefüggés, milyen jel, milyen titok van benne, mi az a motívum, amit végigvisz, vajon átvették valahonnan? Amikor dirigálok, közben is folyamatosan elemzek.

F. B./WMN: Mi egyszer már ültünk együtt színpadon, a Kecskeméti Fashion Reggeli apropóján beszélgettünk többedmagunkkal, többek között az elcsendesedésről, a mindfulnessről. Nagyon megmaradt bennem a te megrökönyödésed a téma kapcsán: amikor mondtad, hogy fogalmad sincs, miről beszélünk, merthogy te a kerekasztal-beszélgetés közben is folyamatosan az aláfestő zenét kottázod.

I. S.: Igen, ez így van (nevet). Édesanyám szokta kérdezni, amikor elmegyünk egy koncertre, hogy: „Te tudod élvezni is, vagy csak elemzel?” Egyszer a barátaimmal elmentünk egy Halott Pénz-koncertre, emlékszem, ahogy felkiáltottam: hú, ez a szextakkord de jó volt! Vagy

a múltkor, amikor a vonaton utaztam, egy sörösdoboz ritmikus zörgésére lettem figyelmes, amit valaki az ablak, meg az asztal között hagyott. Fogalmam sincs, mi történt még a vonaton, mert csak ez a ritmus foglalkoztatott, kiszámoltam: tizenegy nyolcados volt.

Ha egy ilyen hatás ér, utána már csak erre tudok figyelni.

F. B./WMN: Na és akkor mi a helyzet az agyad lecsendesítésével?

I. S.: Látom, hogy másoknak milyen fontos a jóga, a meditáció, de én ezt egyszerűen nem értem. Nekem a kikapcsolódás olyan, mint amikor a fociban vagy a zenében megállunk.

Amikor van egy korona – azaz megállás – a zenében, abban sem állunk igazából meg, legfeljebb kilassítjuk a pillanatot.

Így persze a való életben is rosszul tűröm a szünetet. Amikor elkezdtem a kecskeméti színházban dolgozni, az első olyan nap, amikor nem kellett készülni, december 23-a volt. Mindenkit hazaküldtek, hogy készülődhessen a karácsonyra, én meg felhívtam a főnökömet, hogy egészen biztos, hogy nem kell csinálni semmit? Szörnyű volt, én ezzel egyszerűen nem tudok mit kezdeni.

I. S.: A mozgás nagyon hiányzik most az életemből. De a barátaimmal szoktam focizni, szeretek ugrókötelezni, és imádok fára mászni! Ha nyugdíjas leszek, én akkor is fel fogok mászni a fára, és chopperrel fogok közlekedni. Az ilyen pillanatokban azt érzem, hogy még mindig gyerek lehetek.

Azt hiszem, túl korán felnőttként kellett már viselkednem, a kamaszkor pedig nálam teljesen kimaradt. Most, hogy rendeződött az életem, próbálom ezeket a gyerekes dolgokat megélni.

F. B./WMN: A stockholmi Királyi Zeneakadémia után hogyan vezetett az utad a kecskeméti színházba?

I. S.: Nagyon izgultam, hol fogok tudni elhelyezkedni. Anyukámon, és néhány mesteremen kívül nem sok biztatást kaptam a környezetemtől. Láttam egy előadást Kecskeméten, és nagyon tetszett, hogy itt milyen összetartó a társulat, amellett ennek a színháznak van saját zenekara, ami a mai világban ritka kincs. Nagyon szerettem volna idejönni, úgyhogy megkerestem a színház zenei vezetőjét, Károly Katalint. Sajnos, mint kiderült, nagyon rossz volt az időzítésem, amit persze én nem tudhattam: előző nap veszítették el Látó Richárd karmesterüket. Pár hét múlva hívott vissza Kati, hogy szeretnének meghallgatni. Tetszett nekik, amit mutattam magamból, a zenéimből, úgyhogy felvettek. Ezek után jött a következő sokk: megkérdezték, hogy állok a vezényléssel. Amire elmondtam, hogy tanultam dirigálást ugyan – egy évet Olaszországban, egyet pedig Svédországban –, de élő emberrel nem találkoztam közben, mert ez mind a Covid alatt volt.

Volt ugyan egy próbálkozásunk: Albániában volt a zongorista fiú, a tanárom Bolzanóban, én Szegeden, és a beintést kellett volna gyakorolnom… be is intettem, mire az albán srác három másodperc késéssel lejátszotta az akkordot.

Nem volt lehetőségem zenekarral gyakorolni, úgyhogy muszáj volt a fejemben átgondolni, hogyan lesz mindez jó. Ennek ellenére Károly Katalin bizalmat szavazott nekem, én pedig felkészültem a Csengő című operával. Igazi mély víz volt. Idén szeptemberben viszont már a negyedik évadomat fogom itt megkezdeni.

F. B./WMN: Hogy tudsz nőként, zenekarvezetőként érvényesülni egy férfiasnak kikiáltott szakmában?

I. S.: Azzal sokkal inkább meg kellett küzdenem, hogy nem volt mögöttem sok tapasztalat.

Nagyon hiszek abban, hogy ilyen módon nincs különbség férfi és nő között, akármilyen munkáról van szó: ha megvan a tudás, a szorgalom, az állandó kutatás és a fejlődési vágy, és az ember azzal foglalkozik, amit szeret, akkor az a meghatározó.

Ha valamiben nem vagyok ügyes, akkor azt addig gyötröm, addig csinálom, amíg tökéletes nem lesz. De biztos sokat számít az is, hogy női főnököm van, Katitól nagyon sok szakmai segítséget kapok.

F. B./WMN: Most min dolgozol?

I. S.: Lehetőséget kaptam a színháztól: én írhatom a jövő évi operát. Óriási, és nagyon izgalmas feladat, ezzel kelek, ezzel fekszem mindennap. Molnár Ferenc Előjáték Lear királyhoz című szatírájából írok egyfelvonásos vígoperát, amelyen Perczel Enikő dramaturggal dolgozhatok együtt, és óriási segítséget kapok tőle. Ennek a darabnak a különlegessége, hogy a kecskeméti társulatnak írhatom, ismerve az ő személyiségüket és a hangfajukat is.

F. B./WMN: Valahol azt nyilatkoztad, hogy akkor tudsz alkotni, amikor szomorú vagy, ellenben a boldog pillanataidat szereted teljes csendben megélni.

I. S.: Amikor öröm ér, nagyon szeretek elcsendesedni, és gondolkodni rajta. Akármilyen mosolygósnak tűnök, vannak nehéz időszakaim. Mindig küzdök magammal, azzal, hogy elég jó vagyok-e. De ez amennyire átok, annyira jó dolog is.

Tudom, vannak olyan művészek, akik a jó dolgokat tudják megírni, bennem nem ez van, én inkább abból tudok dolgozni, amit elszenvedek. Sok olyan pont van a múltamban, ami még mindig dolgozik bennem, ám amikor ezeket zenébe önthetem, az nekem is sokat segít, és közben abban bízom, aki hasonló cipőben jár, annak adhat egy értő kézfogást.

Képek: Chripkó Lili / WMN

Fiala Borcsa