Mi van, ha az élet túl szép? – Autósmoziban jártunk

–

Hát, be kell vallanom, ez nem olyan volt, mint a Grease-ben. Az autósmozi legalábbis az én fejemben összekapcsolódott azzal, amikor Danny Zuko elviszi az első komoly randira (mármint a suli alatt) Sandy Olssont, és persze az utolsó, ami érdekli, a film. Sokkal jobban foglalkoztatja, hogyan tudja úgy átölelni Sandy vállát, hogy az lazának tűnjön, és onnan mennyi idő és távolság eljutni a csókig. És persze a többi autóban is nagyjából ugyanez zajlik, csak van, ahol már előrehaladottabb stádiumban… Az a jelenet olyan, mintha az autósmozit eleve nem filmnézésre találták volna ki, amiben van is igazság, hiszen a „műélvezethez” nem kifejezetten ideálisak a körülmények.  

Itthonról a tutiban

Ezzel szemben nekem „igazi” autósmozi élményem volt, ami arra ment ki, hogy kiderüljön, hogyan funkcionál ez a műfaj, ha zárt térben tartózkodni sok más idegenekkel még mindig veszélyes, de az ember már unja a kanapét. A Müpa nemrég indult autósmozija ebben kétségtelenül új műfajt teremt, mert eredetileg nem is filmnézésre találták ki, hanem koncertélményre. Amíg a színpadon a zenekar üres nézőtér előtt játszik (élőben), addig a közönség a parkolóból, a saját autójában követheti a zenét. A kép a vászonról jön, a hang viszont mindenkinek a saját rádiója hangszórójából. Elég bizarr ahhoz, hogy kalandnak fogjuk fel, nem igaz?

Érdekes megoldás arra, hogyan teremtsünk közösségi élményt úgy, hogy közben nem érintkezünk másokkal.

Nekem viszont nem a koncertek hiányoztak, hanem a mozi (bár időközben az is újraindult), és ebbe beletartoznak azok az operaközvetítések is, amikre évek óta járok a Müpába és az Uránia Nemzeti Filmszínházba. Így egy budapesti nézőtéren lehetett megélni annak az illúzióját, hogy ott ülünk a New York-i Metropolitanben, a világ legjobb énekeseit hallgatva, kifogástalan minőségű Rigolettón, Bohéméleten, vagy épp A kékszakállú herceg várán – sőt, még sokkal jobban is látunk, mintha méregdrágán bejutottunk volna az utolsó sorba…

Szóval ezt próbáltam ki csütörtök este, de még egy csavarral: nem csupán egy operaközvetítésre, hanem egy operettre neveztem be, a világ legnagyobb operasztárjával. Úgy gondoltam, itt az idő, hogy az operettel szembeni előítéleteimet leküzdjem, és ki más, ha nem Renée Flemming győzzön meg arról, hogy van olyan értékes, mint az opera? Lehár Ferenc A víg özvegy című darabjának 2015-ös felvételét láttam, esküszöm, nyitott szívvel és izgatott várakozással.

Begurulni a nézőtérre

Aki kedvet érez egy ilyen kikapcsolódáshoz, azt először is arra inteném, hogy időben érkezzen (mondjuk, fél órával a kezdés előtt), mert mégis csak jobb az első sorból nézni a vásznat, mint a harmadik-negyedikből, és az autókat érkezési sorrendben terelik a megfelelő helyre. Nekünk a második sor széle jutott volna, de kiderült, hogy nyolckor, amikor az előadás kezdődik, még javában megy le a nap, és totálisan szembe süt, úgyhogy inkább átálltunk egy hátsóbb sorba, ahonnan viszont egy magasabb autó kitakarta a látótér alsó sávját. Szóval kellett egy kis helyezkedés, mire megtaláltuk az ideális pozíciót, és erre csak azért volt lehetőségünk, mert telt házról egyelőre nem beszélhetünk.

Kedves, fiatal hostok és hostessek gondoskodtak arról, hogy a parkolóban rend legyen, vagy ha valaki falatozni szeretne mozi közben, akkor a volánhoz szállítsák az ételt, mint egy repülőn. (Egész komoly étlapról lehetett választani!) Aki pedig mosdóba szeretne menni, annak szerencsére nem kell elzarándokolnia az épületig (ami oda-vissza talán 15 percet is igénybe venne), hanem csak a parkoló széléig kell elmennie, ahol mobil mosdókat állítottak fel. Végül beállítottuk az autórádiót a megfelelő csatornára, és minden reklám nélkül pontosan elindult a koncert a meghirdetett időpontban.

Világszínvonal testközelből 

Az első öröm akkor ért, amikor kiderült, hogy az estét a Met másik nagy sztárja, Joyce DiDonato vezeti fel – itt ugyanis hagyomány, hogy a közvetítések házigazdája maga is világhírű énekes, aki a szünetben a kollégáival beszélget, nyilvánvalóan másképp, mintha egy kívülálló tenné.

Az egyik legnagyobb élményem például az volt, amikor épp az említett Renée Flemming faggatta Anna Netrebkót arról, hogyan építette fel az Anyeginben Tatjána figuráját (és a szépszámú követővel bíró Instagram-profilját, mert erre is kíváncsi volt) – ezt a két dívát együtt látni civilben, az azért érdekes pillanat volt.

Sajnos tegnap este ez nem ismétlődött meg, mert az interjúk most elmaradtak, DiDonato csak a konferanszié szerepét töltötte be. 

Nos, mivel még életemben nem láttam A víg özvegyet, és nem tudom, hogy a Budapesti Operettszínházban mennyivel hitelesebben állítják színre (ezt talán Csepelyi Adri tudná megítélni, aki nagy rajongója a műfajnak), én csak a saját, dilettáns benyomásaimról tudok beszámolni. 

Az első, amivel az ember szembesül, ugye, a színpadkép, ami a Metben mindig kitűnő, de nem túlságosan eredeti ízlésről árulkodik. Ez a színház a széles rétegeknek játszik, szerte a világból zarándokolnak ide a nézők, így mindenféle ízlést ki kell szolgálnia, nem a progresszív színházi gondolkodásáról híres. A szokásoshoz képest most jóval eklektikusabb, csilli-villibb, harsányabb látvány fogad minket, ami nemcsak a díszletben, hanem a jelmezben és a frizurákban is megnyilvánul.

Nem én döntöttem tehát úgy, hogy az operett egy „vásáribb” műfaj, hanem a Met.

És persze a zene is okot ad rá, ami bármilyen magas technikai követelményeket támaszt is az énekesekkel vagy a zenekarral szemben, hangzásában mégis csak könnyedebb és édesebb, mint akár a vígoperák. Nyilván, hiszen operett! 

A második impresszió, ami az embert meghökkenti, hogy angol nyelven énekelnek, ami a Metben meglehetősen ritka. De mivel sok a szöveges rész – ez sem megszokott egy operaszínpadon –, így teljesen érthető és hamar természetessé válik. Mint ahogy az is, hogy ebből következően a főszerepeket kizárólag amerikai énekesek keltik életre. A Met színes társulatához képest (ami persze nem állandó társulat, csak a világ legjobb énekeseinek „válogatottja”) ez is újdonság volt nekem. 

Végül nagy élmény volt látni, milyen boldogan lubickolnak ezek az előadók az operett könnyedebb, játékosabb stílusában – mennyire élvezik, hogy felszabadultan komédiázhatnak,

élükön Renée Flemminggel. Hiszen láttam én már Flemminget drámai szerepekben, láttam, milyen, amikor mély átéléssel közvetít nagy szenvedést, tragikus pillanatokat, de most először láttam őt ripacsnak, olykor már közönségesnek is. Hát nem izgi? De ugyanígy élmény volt a szubrettként bemutatkozó Kelli O’Hara, aki  ebben az előadásban debütált a Metben, de én hamarabb láttam a Cosí fan tuttéban, ami mégis csak másfajta kihívás lehetett neki... 

Minden csak játék

Az operettet jó eséllyel eladja a megingathatatlan életörömöt sugárzó zene, és a színpadon állók lendülete, lelkesedése, amihez még hozzájárul a látvány szín- és motívumorgiája (elég érdekesen keveredtek például a magyaros elemek a szláv stílusjegyekkel), de van ennek egy nagy csapdája: ha az egész együtt egy émelyítő katyvaszt ereményez. Ehhez kellene egy biztos ízlésű rendező, mert nem baj, ha valami sok vagy ha könnyed, csak ne váljon nevetségessé.  

Márpedig A víg özvegyben az égvilágon semmit nem lehetett komolyan venni, egy percre sem.

Minden csak vicc volt, tét nélküli mókázás, egyedül a zenei hangokat énekelték ki és játszották el tisztességesen, és persze ez sem akármi, de lássuk be, a Metnél ez preszítzskérdés.

Bennem mégis halványan ott motoszkált a kérdés: mi lenne, ha valaki ezeket a szitutációkat komolyan eljátszaná? Netán átélné? Mi ennek az akadálya? Miért ne lehetne úgy is előadni, és miért lenne az rosszabb? Hiszen a lehetőség adott, a párbeszédek (ha nem is lélektani mélységig, de) hordoznak magukban némi konfliktust. Csak – mivel operett – senki nem veszi őket komolyan. 

Így viszont nincsenek érzelmek. Semmilyen érzelem. Csak magamutogatás, cinkos összekacsintás, önfeledt mórikálás, öntetszelgés. Üresen kong ez a sok-sok tehetség, szakmai tudás, felkészültség. Ahogy a parkoló és aztán a város, miután elsötétült a vászon, és szép csöndben, fegyelmezetten elhagytuk a terepet. 

Gyárfás Dorka

Kiemelt képü:  Kotschy Gábor/Müpa