„Sírva fakadtam, amikor kijöttem a romok közül” – Władysław Szpilman, az igazi zongorista

–

A filmtörténet egyik legemlékezetesebb jelenetei között szokták említeni a számkivetettként bujkáló Szpilman és az őt megmentő német tiszt, Wilm Hosenfeld első találkozását az említett Polański-alkotásban.

Az a néhány perc, ami alatt a romos, félhomályos teremben a lesoványodott, meggyötört zongorista egy szívbe markolóan szép Chopin-zongoradarabot játszik a hozzá jóságosan forduló Hosenfeldnek, sokak szeméből csalt már elő könnyeket. 

A szívszorító történet hőse, Szpilman – akit a filmben Adrien Brody alakít – 1911. december 5-én született Sosnowiecben, tanulmányait Varsóban és Berlinben végezte – utóbbi városból Hitler hatalomra kerülése után tért haza. Ünnepelt zeneszerző és zongorista lett hazájában, klasszikus és jazz-zenét is játszott, a Lengyel Rádió zongoristájaként is dolgozott. 1939 szeptemberében, miután a náci Németország megtámadta Lengyelországot, a rádió épületének lebombázása előtt utoljára az ő Chopin-estjét közvetítették. Az utolsó zongoradarab, amit akkor játszott, a lengyel romantikus zeneszerző cisz-moll noktürnje volt. Szpilman előadása után nem sokkal a rádió hat évre elhallgatott.

A gettóban is zongorázott

A zongoristának és családjának a varsói gettóba kellett költöznie, ahol a fiatal zenészt teljesen maga alá temette az elkeseredettség és a reménytelenség.

„Depressziós lettem, amikor tudatosult bennem, mi történik körülöttem. Az apám kérdezte: »Miért fekszel állandóan az ágyban? Nincs értelme. Mindenki megpróbál normálisan élni«”

– mesélte Szpilman egy dokumentumfilmben.

A zenész végül talpraállt, és a gettó egyik kávézójának, a Café Nowoczesnának zongoristájaként kezdett el dolgozni – de csak rövid időt töltött ott. 

„Főleg kereskedők voltak a vendégek, és úgy tűnt nekem, jobban érdekli őket az arany csengése, mint az én zeném. Talán csak egy hónapig voltam ott. Úgy döntöttem, felmondok, zavart ez a helyzet, nem akartam ilyen hallgatóságnak játszani” – emlékezett vissza. 

Miután otthagyta a Café Nowoczesnát, Szpilman még több másik kávézóban is zongorázott, majd egy építkezésen dolgozott. A gettóban közben egyre elviselhetetlenebbek lettek a körülmények: kevés volt a víz, az áram és a fűtőanyag, a lakók rendkívül alultápláltak voltak, és járványok tizedelték őket. Sok tízezer zsidó halt meg az éhezés vagy a betegségek következtében, az utcákon hullák hevertek. 

A hős árvaházvezető

1942 nyarán a lakók jelentős részét a treblinkai megsemmisítő táborba deportálták, majd kivégezték az ottani gázkamrákban. Szpilman visszaemlékezéseiből kiderül, hogy a zongorista számára meghatározó élmény volt látni, ahogy az orvos és gyógypedagógus Janusz Korczak a varsói zsidó árvaház gyerekeit a Treblinka felé tartó vonathoz kísérte. Korczak boldoggá akarta tenni a rábízott árvák utolsó napjait, ezért vidáman és kiöltözve szállt fel a haláltáborba tartó szerelvényre. Az árvaházvezető önként mondott le a menekülés lehetőségéről: könyörgött, hogy ne kelljen otthagynia a gyerekeket. Az ő példája is erőt adott Szpilmannak ahhoz, hogy túlélje a rámért megpróbáltatásokat. 

„Azonnal menj el innen!”

Szpilman szüleit és testvéreit is meggyilkolták Treblinkában. Ő maga viszont az utolsó pillanatban menekült meg, amit annak köszönhetett, hogy a gettó belső rendjéért felelő Zsidó Rendőrség egyik tagja megismerte. „Azonnal menj el innen!” – mondta neki, amikor a közelében lévő német őr félrenézett, majd kirángatta a deportálóvonat előtt zsúfolódó sorból. 

A megmenekülése után főleg az egykori rádiós ismerősei bújtatták Szpilmant. Amikor egy lakásban rejtőzködött, szörnyű álmot látott, amire még élete utolsó éveiben is emlékezett:

„Megjelent édesanyám, aki szintén zongorista volt. Fekete fátylat viselt, és Chopin gyászindulóját játszotta. A nővérem pedig sírt mellette.” 

Az őt megmentő német tiszttel, Hosenfelddel 1944 utolsó hónapjaiban találkozott először. A zongorista ekkor egy épület padlásán rejtőzködött.

„Már három napja nem ettem semmit, ezért elkezdtem étel után kutatni. Épp a földön feküdtem, amikor hirtelen hallottam, hogy valaki azt mondja németül: »Kezeket fel!«. Felálltam, és felemeltem a kezem. Egy igen jóképű német tisztet láttam magam előtt egy asztalra támaszkodva, az oldalán egy pisztollyal” – emlékezett vissza. Kettejük első beszélgetését így idézte fel Szpilman a már említett dokumentumfilmben:

– Mit csinál itt, uram? – kérdezte tőlem a tiszt.

– Ebben az épületben élek, és jöttem megnézni, áll-e még – válaszoltam.

– Mi a foglalkozása? – tette fel a következő kérdést.

– Zeneszerző, zongorista vagyok – feleltem.

Szörnyen néztem ki. Mosdatlan voltam, hosszú hajam és szakállam volt, már jó ideje nem tudtam tisztálkodni. 

 – Tudja, mit, játsszon nekem valamit – kérte a tiszt. – De ha valaki erre jönne, maga elbújik a szomszéd szobában, én meg leülök a zongora mellé – tette hozzá.

Hosenfeld és Szpilman a ház étkezőjébe mentek, ahol egy régóta fel nem hangolt, ütött-kopott zongora állt. A zongoristának nehéz volt belekezdenie Chopin cisz-moll noktürnjébe – abba a zenedarabba, amit utoljára játszott el a Lengyel Rádióban – mert három év után zongorázott újra, ujjai merevek voltak, vastag kosz borította őket, körmeit pedig már hosszú ideje nem tudta levágni. Hosenfeld azonban el volt ragadtatva Szpilman előadásától, és amikor a későbbiekben újra meglátogatta, többször is megkérte, hogy zongorázzon neki.

(Polański filmjének Szpilman és Hosenfeld első találkozását megörökítő emlékezetes jelenetében egyébként nem a cisz-moll noktürn, hanem szintén Chopintől a g-moll ballada rövidített változata szerepel.) 

A tiszt úgy ítélte meg, hogy pártfogoltja veszélyes helyen bujkál, szerette volna egy faluba elvinni Szpilmant, aki viszont mindenképpen Varsóban szeretett volna maradni. Hosenfeld a találkozások alkalmával étellel és meleg ruhával látta el a zongoristát, és a vele való beszélgetések során elmondta, a legmélyebben elhatárolódik a náci Németország történelmi bűneitől: „A háborút elvesztettük. Gyalázatos, amit tettünk” – vallotta.

„Szpilman a Lengyel Rádióból”

Az utolsó találkozáskor Hosenfeld közölte Szpilmannal, hogy csapataival el kell hagynia a várost, mert közeledik a Vörös Hadsereg, és kérte őt, maradjon erős, mert „tavaszra vége lesz a háborúnak”. A zongorista köszönetképpen neki akarta ajándékozni az óráját, de a tiszt nem fogadta el. Amikor elbúcsúztak egymástól, Szpilman a következőt mondta megmentőjének: „Soha nem mondtam meg önnek, hogy hívnak, nem is kérdezett rá. De szeretném, ha tudná. Ki tudja, mi történik a jövőben? […]

Ha túlélem a háborút, biztos, hogy újra a Lengyel Rádiónak fogok dolgozni. Szóval így keressen engem: Szpilman a Lengyel Rádióból.”

Mielőtt Hosenfeld elhagyta Varsót, odaadta a zongoristának a télikabátját is. Majdnem ez lett Szpilman veszte, ugyanis a rátaláló lengyel katonák azt hitték a kabát alapján, hogy előlük bujkáló német katona, ezért kishíján agyonlőtték. Szpilman úgy tudta tisztázni magát, hogy felsorolta a kihallgatóinak, kikkel dolgozott együtt a Lengyel Rádióban. Amikor bejárta a földdel egyenlővé tett Varsót, nagyon megviselte, amit látott: „Sírva fakadtam, amikor kijöttem a romok közül” – emlékezett vissza.

Hosenfeldet elfogták a szovjetek, hadifogságba került, ahol háborús bűnök vádjával 25 évnyi kényszermunkára ítélték. Hiába próbáltak meg sokan közbenjárni az érdekében, nem sikerült kiszabadítani. 1952. augusztus 13-án meghalt, feltehetően a kínzások következtében. Szpilman sem tudott segíteni rajta: évekig azt sem tudta, hogy hívják a megmentőjét. 

Hat év után újra Chopin

Szpilman – ahogy számított rá – a második világháború után újra a Lengyel Rádiónál kezdett el dolgozni. Először ugyanabba a stúdióba ült be, ahol hat évvel korábban játszott az utolsó közvetítés során. A rádió újraindulásakor is eljátszotta a cisz-moll noktürnt. 

A rádiós munkája mellett Szpilman szólistaként és kamaraegyüttesek zongoristájaként is koncertezett, és sok slágert komponált. Lengyelország közkultúrájának meghatározó szereplője lett, világszerte is rengeteg koncertet adott.  

A sikeres és közkedvelt zenész fürdött a közönség szeretetében – viszont élete végéig gyötrődött amiatt, hogy ő túlélte a holokauszt borzalmait, de a szerettei nem tudtak megmenekülni:

„Bűntudatom van amiatt, hogy én életben maradtam, de az egész családomat meggyilkolták” – osztotta meg érzéseit a halála előtt három évvel.

Források: YouTube, Múltkor, WMN, Mazsihisz, Polish History

Kiemelt képünk forrása: Wikipedia/ www.znak.com.pl/graph

Nádudvari Péter