Gyurkó Szilvi és lánya, Benkő Lili: te elengednéd a 21 éves lányodat egyedül Kolumbiába?

–

Lili: Kedves emberek és kokain az utcán – milyen hely Kolumbia?

Amikor úgy döntöttem, hogy Kolumbiában folytatom tovább az utazásom, rengeteg aggodalommal szembesültem – főként a szüleim és az ő generációjuk részéről. De néhány korombeli baráttól is érkeztek féltő üzenetek.

Ha őszinte akarok lenni, be kell vallanom: tekintettel arra, hogy minden, amit addig tudtam Kolumbiáról, kimerült a Narcos, drogkartellek, emberrablás, kokain kombóban, én is féltem kicsit.

Igen ám, de azt is láttam, hogy más utazók viszont nagyon jó véleménnyel voltak a valós Kolumbiáról, és azok közül, akikkel kapcsolatba kerültem, mindenki biztatott, hogy érdemes arra folytatni az utamat.

Összesen öt hetet töltöttem el Kolumbiában: jártam Bogotában, Cartagenában, Santa Martában, Mincában, Palomínóban, Medellínben, Gatapéban, Salentóban, Aipében, Villaviejában a Tatacoa sivatagban, Caliban és Leticiában, illetve persze rengeteg buszállomáson, átutazóban. Így azt gondolom, hogy mostanra nekem is sikerült egy sokkal valósabb képet alkotnom az országról és közbiztonságáról.

Tehát, ha azt kérdezed tőlem, hogy mennyire veszélyes hely Kolumbia, a válaszom az, hogy nem annyira veszélyes, mint ahogy azt a média nyomán a fejünkben (utazás előtt az enyémben is) alkotott démonizált kép lefesti.

Nagyon kevés olyan pillanat volt, amikor nem éreztem magamat biztonságban. Tömegközlekedtem, stoppoltam, buliztam, sötétedés után az utcán voltam, sokszor mindezt egyedül.

A helyiek tanácsai alapján és a saját megítélésem szerint a biztonság kulcsa abban rejlik, hogy nem keresed a bajt, nem hordasz drága ékszert, nem számolod a pénzedet az utcán, nem sétálsz a drága telefonodat mutogatva, szóval próbálod nem felhívni magadra a figyelmet. Tévedés ne essék, az nem kérdés, hogy valóban nagyobb esély van arra, hogy kiraboljanak, mint Budapesten, de abszolút menedzselhető a helyzet, ha az ember odafigyel. Hozzáteszem, a legtöbb hely, ahol jártam, olyan kisváros, amely a turistákra van kondicionálva, és belőlük is él – tehát közös érdek a biztonság.

De vannak ez alól is kivételek. Számomra ilyen volt például Medellín, Bogotá és Cali, amelyek biztonság és méret szempontjából is nagyobbak és „izgalmasabbak” – persze ez a kettő egyértelműen összefügg. A több mint kétmilliós Medellínben töltöttem el a legtöbb időt, így onnan hozom a legtöbb élményt.

Ez Kolumbia második legnépesebb városa, és Pablo Escobarnak, a hírhedt drogbárónak tulajdoníthatóan sokáig a világ egyik legveszélyesebbjeként volt ismert. Ez azonban mostanra sokat változott.

A mai Medellín már messze nem az a város, ami még 10-20 éve is volt. Ezzel együtt, bevallom, soha nem volt még részem akkora kultúrsokkban, mint ott.

Gondolok itt arra, hogy péntek este minden parkban, kapualjban, köztéren emberek kokainoztak. Hogy a helyi barátaim este 10 után a három utcasarokkal távolabbi úti cél miatt is Ubert hívtak. Hogy soha életemben nem láttam még ennyi hajléktalant és prostituáltat az utcákon, ahogy a szegénységnek ilyen mélységeit sem.

Szóval, ha a démonizált Kolumbiáról beszélünk, akkor ezek a tapasztalatok fognak eszembe jutni. De mindez sokkal inkább szívszorító volt, mint veszélyes. Persze napközben még Medellínben is nyugodtan járkálhattam egyedül, csak a rosszabb környékeket kellett figyelmesen elkerülnöm.

Tehát, hogy mennyire veszélyes hely Kolumbia? Összességében amondó vagyok, hogy utazóként talán az jelentette számomra a legnagyobb veszélyt, hogy nem beszélek jól spanyolul és hogy nem ismerem a városrészeket. Na meg a kóbor kutyák. Ezen kívül viszont csupa jó élményem van: rengeteg segítőkész, kedves, megbízható emberrel találkoztam, és az ott töltött idő nagy részében biztonságban éreztem magam – amihez (még egyszer írom) hozzájárult, hogy mindig odafigyeltem, hogy ne hívjam fel magamra a figyelmet, és extrán óvatos voltam. 

Szilvi: Mi veszélyes? Mi az, hogy veszély? 

Amit én veszélyesnek gondolok szülőként, az teljesen más, mint amit a gyerek annak tart. Így volt ez mindig.

Figyeltem, ahogy a nyuszimotorral leszáguld a domboldalon, és gond nélkül el tudtam képzelni, hogy öt másodperc múlva elesik és vagy foga nem lesz, vagy bőr az arcán, vagy eltörik a keze-lába – és persze ezeknek a lehetőségeknek az összes permutációja is valós lehetőségként tűnt fel, köztük a János kórház ügyeletével meg a szirénázó mentőautóval. 

Aztán persze nem történt semmi, a huszadik nyuszimotorozásnál pedig én is képes voltam már hátradőlni, és elhittem, hogy tényleg olyan ügyes, mint amilyennek gondolja magát.

Irigylem a szülőket, akikben ott az ősbizalom, hogy a gyerekükkel sosem történhet semmi rossz. Bennem ez nincs meg. Azt hiszem, nagyjából mindig arra készülök, hogy két lépésben mattot ad az élet.

* Nem kell kommentelni, tudom hogy ez nem normális. Rádobtam pár év terápiát, hogy kioldjam ezt (is). Tudom, miért működöm így, és azt is, hogyan tudom kezelni. Csak kígyó nem vagyok, hogy kibújjak a bőrömből, szóval, maradok ilyen szorongós. Alapból. Aztán mindig hozzárendelem amit megtanultam: a reményt, a bizalmat, a hitet, meg az elengedést.

(* Szilvi az előző néhány mondatot zárójelbe tette, de szerintünk ez egyáltalán nem zárójelbe való gondolat – a szerk.)

Szóval, itt vagyok én, az alapból kicsit szorongó, alapból kicsit bizonytalan és bizalmatlan szülő, meg itt van a gyerek, aki már nem nyuszimotorral száguldozik a domboldalon, hanem buszokkal jár Costa Rica nemzeti parkjai és Kolumbia nagyvárosai között. Meg hajókkal az Amazonason. És milyen jól teszi!

Annyira hálás vagyok érte, hogy benne viszont ott van az ősbizalom meg a hit, hogy nem lesz semmi baj – meg persze a figyelem és a tudás, hogyan tud biztonságban lenni. 

Amikor először hallottam arról, hogy Kolumbiába is átmegy (eredetileg csak a szörfözés és természetjárás Costa Ricában volt az étlapon), bevallom, nem pontosan értettem, hogy miért lesz ez jó.

Aztán ahogy jöttek az élmények, és a gyerek mesélt a tapasztalatairól, a gyönyörű természetről, a kedves emberekről (meg a kevésbé kedvesekről), a szegénységről, az iszonyatos társadalmi egyenlőtlenségekről, és elkezdtünk beszélgetni arról, miért nagyobb a kockázata annak, hogy valaki szerhasználóvá válik a társadalmi kirekesztettek közül, akkor már azt éreztem, hogy örülök, hogy ott van.

Hasznos élmény, fontos tapasztalás minden, amit Medellín és más városok utcáin lát. És végtelenül büszke vagyok rá, hogy nemcsak a karibi részek csodálatos hullámait veszi észre a térségben, hanem azt is, hogy valami nagyon nagy baj van a világgal, ha emberek élnek az utcán, esznek szemetet és ütik ki magukat drogokkal, amikor csak lehet. 

Érteni a világot lehet könyvekből, filmekből és emberi történeteken keresztül is. És lehet úgy is, ahogy a lányom csinálta. Minden érzékszervet kihasználva, közvetlenül megtapasztalva mások életét, annak minden örömével, szépségével és kihívásával együtt. 

Van egy nagyon helyes amerikai stand-upos és műsorvezető (Trevor Noah), aki Dél-Afrikában született, az anyja fekete, az apja fehér bőrű, és az apartheid idején még csak nem is mehettek ki az utcára együtt mint család. Noah gyakran mesél az utazásairól, és egyszer azt mondta, az embereknek utazniuk kellene, amennyit csak lehet, amennyit csak tudnak, mert az utazás a közömbösség ellenszere („Traveling is the antidote to ignorance”).

Nem tud az ember semleges, kívülálló, nemtörődöm maradni, ha már ismer legalább egy embert, aki az utcán él, ha találkozott már olyanokkal, akiknek bár alig van pénzük, mégis abból a kevésből, ami van nekik, meghívják a kelet-európai turista lányt egy kajára, mert ketten jobban esik enni, mint egyedül. Meg persze az is segít más dimenzióban látni a világot, ha szembesülünk azzal, máshol mi „normális” – a kényelemnek, komfortnak milyen szintje elérhető és adott.

Ezért is hálás vagyok. Meg persze azért is, hogy van egy hely, amit otthonomnak hívhatok. Ott van egy hűtő, amiben van étel, és a csapból iható víz folyik. Télen nem kell fáznom, nyáron el tudok bújni a forróság elől – és önmagában ezzel a világ leggazdagabb emberei közé tartozom. Iszonyatosan igazságtalan hely lett a Föld. Ezt persze azelőtt is tudtam, hogy Lili elutazott volt Dél-Amerikába. De úgy igazán megérteni (megérezni) azt hiszem, csak azóta tudom. 

Gyurkó Szilvi és Benkő Lili Egy utazás két arca című sorozatának első részét itt találod. 

A képek a szerző tulajdonában vannak

Gyurkó Szilvia