Gyurkó Szilvi és lánya, Benkő Lili: „Két felnőtt voltunk, miközben anya és lánya is”

–

Lili: Az út nehéz része csak most kezdődik, hogy hazajöttem

Két hete értem haza a pontosan három hónapnyi utazásból. Nehéz mit mondani. Annyi inger, élmény és történet kavarog a fejemben, hogy lehetetlen egy-kettőt kiválasztani, ami megérdemelné, hogy elmeséljem. Igazából most jutottam el oda, hogy egyáltalán elkezdjem feldolgozni ezt a pár hónapot.

Nehéz volt hazaérni és visszalépni az életbe, amit itt hagytam. És szembesülni azzal, hogy itthon semmi nem változott.

Eleinte szomorúságot éreztem, de szépen lassan arra jutottam, hogy a legjobb, amit tehetek az, ha megpróbálom integrálni a kint megtanult és boldogságot okozó dolgokat az itthoni mindennapokba.

Listát készítettem ezekről, és rájöttem, mennyire jót tett nekem az, hogy az életem lassú volt, hogy bűntudat nélkül lehetett semmit tenni, és hogy megtanultam „jól unatkozni”. A magammal töltött időben eleinte az volt a legnehezebb, hogy amikor csak befelé szerettem volna figyelni, hamar elkalandoztak a gondolataim, és belekezdtem a „nyomasztásba”: mindig valami hatalmas és kitalálhatatlan dolgot akartam megoldani.

Amikor viszont napi 6-8-10 órám volt gondolkozni, simán belefért az, hogy egy ideig csak nézek valamit, a hullámokat, a leveleket. Erre gondolok, amikor azt mondom, hogy jó unalom.

Sokszor azt érzem, hogy túlgondolom az életet, és ezek a pillanatok emlékeztetnek arra, hogy igazából milyen egyszerű is az, amit létnek nevezünk. Azt érzem, most az a feladatom, hogy ezt ne felejtsem el.

Ha még egy érzést ki kell emelnem, akkor az a hála.

Nagyon erős hálát érzek először is azért, mert levetkőztem az előítéleteimet, és esélyt adtam annak, hogy megismerjek embereket. Amikor az utazás során új emberekkel találkoztam, legtöbbször attól féltem, hogy semmi közös nem lesz bennünk, de aztán mégis lett. Amikor egyedül utazik az ember, és olyan közegben van, ahol senkit nem ismer, akkor muszáj másokkal beszélgetni és megismerkedni. Soha korábban nem sikerült még így kimozdulnom a komfortzónámból, mint most, és a beszélgetések során az is kiderült, hogy majdnem mindenkivel van valami közös pont (még ha ez sokszor nem valami nagy, izgalmas dolog is). Őszintén azt érezem, hogy nincs jobb annál, mint amikor valakivel csak úgy beszélgetek.

Azért is hálás vagyok, hogy amikor elegem lett, és nem volt kedvem tovább csinálni, nem feladtam, hanem adtam magamnak időt. Hálás vagyok, mert rengeteget tanultam: magamról, másokról, és arról, hogy mennyiféle élet létezik. Hálás vagyok, mert a komfort helyett a kalandot választottam. És hálás vagyok, mert iszonyú menő, hogy ezt úgy tudtam végigcsinálni, hogy minden pillanatát élveztem.

Azt érzem, hogy az út nehéz része most kezdődik annak elfogadásával, hogy nem szabad folyton menekülni, és abban kell megpróbálni békét találni, ami adott.

Ehhez most rendelkezésemre áll rengeteg nyitottság, és új erőkkel dolgozom, jobban ismerem magamat, és büszke vagyok magamra.

Mindenkinek csak azt tudom javasolni, hogy ha azt érzi meg van rekedve, és nem halad sehova, akkor induljon el. Úgy igazából. 

Szilvi

Mit adott nekem az a három hónap, amíg a gyerek Dél-Amerikában utazgatott, és miért vagyok hálás?

Egyrészt könnyű a válasz, mert így, hogy épen, egészségesen újra itthon van, mindenért hálás vagyok. Az egész szuper-fantasztikus és csodálatos élménnyé vált, minden nehézségével és kihívásával együtt. Másrészt viszont elképesztően összetett a dolog. Lili félelmetes és izgalmas történeteit persze soha nem fogom elfelejteni, mégis, ha egyetlen élményt kellene kiemelni, amiben a legtöbb érzés és élmény benne van ebből az időszakból, akkor egy látszólag sokkal apróbb dolgot választanék. Valamit, amiben nem volt látványos nagy dráma, én mégis nagyon mélyen meg tudtam élni az anyaság legjobb részeit. 

Nagyjából az út felénél történt. Az időeltolódás miatt nálam kora reggel volt, míg Dél-Amerikában még előző nap este. Tudtam, hogy aznap reggel egy nagy előadást kell tartanom egy konferencián, ahova időben meg akartam érkezni, úgyhogy tempósan készülődtem, amikor egyszer csak üzenet érkezett a gyerektől. Elkezdtünk csetelni, kiderült, hogy kint van egy kősivatagban, és vihar készülődik. Szó szót követett, és miközben én Magyarországon fogat mostam, meg a reggeli teámat készítettem, a világ másik végén a gyerek arról mesélt, hogy milyen érzés a természet erőinek kitéve lenni, és hogyan villámlik, meg tombol az ég, miközben egyelőre egy csepp eső sem esik. Aztán felöltöztem, elindultam a villamoshoz, és hosszan utaztam a konferencia helyszínére, miközben végig beszélgettük.

Egy ideje már nem is arról, ami ott a sátor körül zajlott a sivatagban, hanem amit gyerekként átélt, meg arról, hogy hogyan tudunk megküzdeni a félelmeinkkel.

Ő ott, a semmi közepén. Én itt, egy nagyváros szívében. Aztán megérkeztem a konferenciára, és a gyerek is elálmosodott. Elköszöntünk, de előtte még megígértem neki, hogy nem fog belecsapni a villám, majd úgy mentem be az előadóba, mint a világ legboldogabb anyukája, akivel a gyereke megosztotta, hogy miben van, mit gondol, mit érez most, és mit érzett, gondolt kiskorában.

Két felnőtt voltunk, miközben anya és lánya is.

De leginkább két ember, akik kíváncsiak egymásra, szeretik egymást, és törődnek a másikkal. Szerintem az élet ennél nem adhat többet nekem. És ha lehet, ebből és ilyenből kérnék még sokat-sokat (a villámláshoz és a rémisztő sivatagi környezethez nem ragaszkodom). 

Nekem ez a kedvenc pillanatom ebből a három hónapból. Meg az, amikor újra összetalálkoztunk. Amikor megláttam a végtelenül lebarnult arcát, amiben villogtak a zöld szemei, és átölelhettem végre hús-vér valójában, és nem csak egy ölelős emojival. 

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de szerintem az élet szép. Anyaként annyi mindent megélünk. Irtózatos mélységeket és csodálatos magasságokat. Van benne küzdés, féltés, öröm, büszkeség, meg még van ezer más érzés, aztán jönnek ilyen pillanatok, amikben összesűrűsödik az idő és minden tapasztalás. Ilyenkor minden végtelenné és határtalanná válik. Érzem, amit a másik érez, gondolom, amit ő gondol, hogy utána újra külön utakra induljunk, de már azzal a tudattal, hogy volt egy pillanat, amikor minden egy volt.

Egy anya-lánya kapcsolat sosem könnyű. Nekünk sem volt az. Most sem az. De én ott vagyok benne, és ő ott van bennem. Tisztelem, szeretem őt, és a sorsát, és ezt kapom tőle is. 

Ezt érzem, ezt élem, amióta megszületett, amióta átélt egy viharos éjszakát egy kősivatagban, amióta hónapok után végre újra megölelhettem. 

Nekem ezt adta ez az út. Mély-mély megértését annak, hogy mit jelent a másik sorsát tisztelni. Meg azt a gondolatot, hogy mindig több leszek, mint „csak egy anya”, de soha nem leszek más – és ez boldoggá tesz.

Jó ezekkel az érzésekkel figyelni a huszonéves gyerek (felnőtt) útkeresését, forgatni a szememet, amikor valamit hülyeségek gondolok (de ezt nem mondani, inkább kérdezni, hogy mi van mögötte), röhögni a vicces dolgokon, felháborodni az őt ért igazságtalanságokon, segíteni, amikor kéri, és távol maradni, amikor arra van szüksége. Nem lenni láb alatt, de elérhetőnek maradni. Mindig kimondani, amit gondolok, de nem alkotni helyette vagy a nevében véleményt… így tervezem csinálni.

Aztán majd nyilván jön az élet, és húz valami olyat, hogy attól koldulok. De tudjátok, mit? Semmi baj. Megbirkózunk majd azzal is.

Gyurkó Szilvi és Benkő Lili Egy utazás két arca sorozatának első részét ITT, a másodikat pedig ITT tudod elolvasni.

A képek a szerző tulajdonában vannak

Gyurkó Szilvia