Détár Enikő: Amikor apám meghalt, megszűntem félős kislány lenni – Elviszlek magammal, évadzáró epizód

–

Közös RTL-es múlt

Ritka, hogy az ember úgy ül be egy autóba, hogy rögtön kezet fog és be is mutatkozik a sofőrnek, az Elviszlek magammal legfrissebb (és évadzáró!) epizódjában azonban pontosan ez történik. Détár Enikő és D. Tóth Kriszta ugyanis még soha nem találkozott egymással személyesen, annak ellenére sem, hogy régebben párhuzamosan dolgoztak az RTL-ben – Kriszta a Híradót vezette, Enikő pedig a Reflektor és a Találkozások című műsort egészen 2011-ig, amikor távozott a csatornától. Az előtte lévő nyolc évben viszont mindennap szerepelt a képernyőn, széles körű ismertségét is ennek tudja be. „Igyekszem úgy gondolkodni, hogy annak örüljek, ami volt, meg annak, ami van, és ne azon kaffogjak, ami már elmúlt." 

Ami zenés, az komolytalan?

Azt, hogy a tévéből sokan ismerik, azért is tartja fontosnak, mert úgy érzi, a műfajnak, amiben a leggyakrabban szerepel, azaz a zenés színháznak az egyik legnagyobb hátulütője, hogy a benne dolgozókat a szakma nem veszi komolyan. Szinetár Miklóst idézi Enikő, aki szarkasztikusan kérdezi erre: „aki kottát tud olvasni, az talán nem művész?!” Enikő a művészet megítélésének e kettős mércéjét igyekszik elrendezni magában, és inkább arra fókuszál, mennyire

hálás, amiért végül zenés osztályba keveredett, és hogy 40 éve lehet a színpadon, ahol olyan sok lehetőséget kapott… bár az is igaz, hogy sok nehézségen kellett keresztülverekednie magát, míg eljutott a világot jelentő deszkákig!

Lázongó ifjú

Autóstoppal, matrózblúzban és citerával a kezében érkezett meg a Színművészeti első felvételijére, és a mai napig előtte van a bizottság döbbent ábrázata, ahogy elkezdte előttük behangolni a hangszerét. „Valószínűleg gyakorló hülyének néztek” – meséli, majd hozzáteszi, mennyire traumatizálta akkor a visszautasítás. Mivel mindig is szívesen foglalkozott volna bajba jutott emberekkel, ezért egy gyermek- és ifjúságvédelmi intézetben helyezkedett el képesítés nélküli pedagógusként. Innen azonban három hónap után kirúgták, mivel nem tartotta be a szabályokat, és az őrizetére bízott gyerekekből ketten megszöktek, akik az intézet pénzét is magukkal vitték. „Nagyon éretlen és nagyon hülye voltam” – emlékszik vissza nevetve. Most úgy látja, abban a helyzetben nemcsak a jószándéka motiválta, de a kamaszos lázadása is.

Fiatalabb korában szerette a kereteket feszegetni, rendszeresen elkésett mindenhonnan, amelynek indoklására általában rendkívül színes és fordulatos történetekkel állt elő. De azt mondja, különféle csínytevésekben is szívesen benne volt. Mivel tudta, hogy az édesanyja irtózik az egerektől, bogaraktól, testvérével egy befőttesüvegbe zárt denevért engedtek szabadon a házban.

Szülők: két véglet

Vidéki, értelmiségi családban nőtt fel, szeretetteljes hangulat jellemezte az otthonát jó darabig. Sokat utaztak a nagycsaláddal együtt, ahová lehetett, vitték magukkal a nagyszülőket is. A szülei a társadalom két nagyon ellenkező pólusából érkeztek. Anyukája nemesi származású, az édesapjának azonban nehéz sors jutott. Ötéves volt, amikor elhunyt az anyukája, őt pedig kvázi elhajította az apja: egy tanyára került nevelőszülőkhöz, ám négy évvel később a nevelőanyja is elhunyt. Enikő nehezen tudja visszatartani a könnyeit.

„Ha az apámra rákérdeznek, nehezen tudom az érzelmeimet kontrollálni”

– ismeri be. Elmeséli: apukája addig nem tanult tovább, amíg a kishúgát férjhez nem tudta adni, és csak azután iratkozott be a Gödöllői Agrártudományi Egyetemre. „Ez olyan nemes lélekre vall” – mondja. Bár sok nehéz sors van a felmenői között, amik az ő életét is nehézzé tették, még sincs benne harag senki iránt, és amikor szükség volt rá, akkor ott volt mellettük. A nagymamáját halála előtti utolsó időszakban sokat látogatta, és az édesanyját is végigkísérte a haldoklás folyamatán, ott volt az utolsó óráiban is mellette.

„Befeküdtem mellé az ágyba, simogattam.” Végül betettek egy CD-t, amin Enikő különféle műfajokban énekel. „Amikor véget ért, már épphogy csak pihegett. Akkor kimentem elszívni egy cigit a tesómmal. És akkor ment el.” Emiatt, hogy az utolsó pillanatban nem volt az édesanyja mellett, olykor lelkiismeret-furdalása van, de közben arra gondol, talán az anyukájának pont arra volt szüksége, hogy egyedül tudjon elmenni. Az édesapjától viszont, akit 16 éves korában veszített el egy autóbalesetben, el tudott búcsúzni.

A továbbörökített „szakszervezetis” gén

A gyerekei között 13 év korkülönbség van. Bár nem javasolták, hogy másodjára is szüljön, úgy gondolja, élete legjobb két döntése volt a két gyereke. Közéletileg mindketten igen aktívak, amit talán őtőle is örökölhettek. „Én nagyon sokszor szakszervezeteztem” – mondja, majd hozzáteszi, hallotta, hogy azt mondták róla, „olyan, mint a bibliai Dávid az oroszlánok között”. De beismeri, sokkal könnyebben intéz dolgokat másoknak, mint saját magának. És roppant büszke rá, ahogy a gyerekei gondolkodnak az életről.

Élet a címlapokon

Gyerekei apjával, Rékasi Károllyal való válásával kapcsolatban azt mondja: örül, hogy megélte azt a harminc évet… „Mondjuk, azt az utolsó egyet kihagytam volna”. Arra is utal ezzel, hogy a sajtó napi szinten foglalkozott a szakításukkal. De igyekszik ebben is megtalálni sok minden mellett az ő személyes felelősségét is, hiszen ha az ember boldogan mutogatja a szép oldalát, a gyönyörű otthonát, az álompárstátuszát, akkor a negatív dolgokat is vállalni kell. A házasságára mindezzel együtt pozitív dologként gondol vissza, hiszen a harminc évből húsz olyan volt, ahogy ő azt gyerekként elképzelte. 

Életösztön

Az új párját viszont ő „vadászta le”, vallja be.

„Az életösztönöm emelkedett fel, hogy élni akarok, lesz, ami lesz. Mi már nem játszunk Rómeó és Júliát… mondjuk, annak amúgy is csúnya vége lett.”

Mindkettejüknek vannak gyerekei az előző házasságaikból, így patchwork-családot kell működtetni, ami sokszor nem egyszerű, és temérdek kihívással jár.  

Az élete nem mindig könnyű, meséli: időnként padlóra kerül, és van olyan időszaka is, amikor arra vágyik, hogy egyedül sétáljon az erdőben éjjel. De nem fél, épp ellenkezőleg: ez az, ami megnyugtatja. Ilyenkor azt érzi, a helyén van. Pedig régebben félős kislány volt, ám a félelmét, úgy érzi, az apja elvitte magával. „Ahogy ő elment, megszűnt ez is.”

Nézzétek meg a teljes adást!

Kiemelt képünk forrása: WMN

Fiala Borcsa