–

A születés örömének része lehet a gyász is

A férjem mellett ülök az autóban, a magzatom pár órája békésen csordogáló vizével a kórház felé tartunk, patakzik a könnyem. Elemi erővel tör fel bennem a gyász. Nem azért, ami rám vár, még akkor sem, ha tudásom semmiképp, csak sejtésem van arról, ami következik. Hanem azért, amit végérvényesen otthagyok.

Három évünk volt rá, hogy teljes harmóniában és szimbiózisban éljünk egymással a kislányommal. Igényszerintiségünk oda-vissza irányulóan és akadálytalanul alakult.

Bár reménykedtem még, hogy miközben békésen legózom az egyikkel, majd a másikat szoptatom, tudtam, hogy az eddigieknek ebben a formában vége szakad.

A következő napokban sokat sírtunk mind a ketten: ő a nagyszülőknél rám várva, én pedig a kórházban a kisbabámmal, hazavágyva. Aztán amikor a pár napos kisfiammal végre hazaindulhattunk, a kórházi épület aulájában találkozott újdonsült négyfős családunk a váróban, és minden olyan más lett.

Mindegy, hányadik gyerekedet szülöd, sosem tudod előre, mi vár rád

Jól emlékszem a telefonbeszélgetésre egy ötgyerekes anyával, nem sokkal a kisfiam megszületése után: azt mondta, hogy minden alkalommal, amikor gyerek születik a családba, felborul a régi rend, és ki kell hogy alakuljon egy új. Mennyivel hitelesebb, mint amikor azt mondjuk, hogy kettő után egy harmadik, vagy három után egy negyedik már semmiség! Érkezhetnek többemberes babák, váratlan érzelmi helyzetek, változások a környezetben, fejlődési rendellenesség, nem várt reakciók… Egy biztos: nem tudjuk előre mit dob a gép.

A legfájóbb és legnehezebb az volt, hogy meg kellett barátkoznom a ténnyel, hogy hirtelen teljesen máshogy érzek mind a két gyerek iránt, mint ahogy addig volt, vagy ahogy elképzeltem. Pedig a szoptatási tanácsadó, akivel a kisfiam születése előtt konzultáltam, előre figyelmeztetett: teljesen normális, ha a születés után az újszülött igényeinek kielégítése és a vele való kapcsolódási vágy jóval erősebb lesz, mint bármi, amit a nagyobbik iránt érzek. Azt is hozzátette: emiatt nem kell hogy lelkiismeret-furdalásom legyen. Mégis bűntudatot éreztem, és rettenetesen sajnáltam a kislányomat – még úgy is, hogy rengeteg segítséget mozgósítottunk annak érdekében, hogy mindennap bőven jusson rá is időm.

Rettegtem tőle, mi lesz, amikor éjszaka egyszerre kelnek fel, és mind a kettő engem akar

Ahogy attól is, hogy erre az egészre még egyáltalán nem állok készen. Ma viszont már tudom, hogy nem is lehet készen lenni valami olyanra, amiről nem tudjuk, milyen lesz. Bár féltem a helyzetektől, amikor egyszerre igényelnek majd mind a ketten, de mindig elhessegettem magam elől a tényt, hogy ez valóban be fog következni. Biztos lesz valahogy – biztattam magam és biztattak a körülöttem lévő barátok is. Nem lehet ez olyan nehéz, hiszen olyan sokan túljutottak már rajta. Aztán mégis eljött. És igenis nagyon nehéz volt. 

„Az az én melegem!” – zokogott egyik alkalommal a kislányom, amikor a kistestvérét szoptattam épp, és ő kompromisszumok nélküli kizárólagosságra vágyott. Valószínűleg mindannyian szenvedtünk ezekben a patthelyzetekben, még ha látszólag nyugodtan kezeltük is.

Aztán idővel kialakult minden, a mondattal a fejemben, hogy „oké, most kicsit az egyik sír, aztán kicsit a másik”, és a bizonyossággal, hogy még ha nem lehetek is egyszerre két helyen, még ha nem csinálhatok is egyszerre két dolgot, a jelenlétemmel, az együttérzésemmel, a mondataimmal támogathatom őket. 

A nagyobbik egyre erősödő hangerővel szolgáltatott bizonyosságot a létezéséről

Ahogy az első hónapokra és az új helyzetre szánt extra figyelem és a fokozott családi segítség csökkent, mi is megpróbáltuk a manapság szokásos (de az elmúlt évszázadok tükrében nem feltétlenül normális) „hétköznapi” életet élni. Vagyis az idő nagy részében én egyedül voltam a két gyerekkel, a férjem pedig a munkahelyén, és bár a feladatok már rutinszerűbbek lettek, az érzések egyáltalán nem. A kislányom a korábban megszokott osztatlan anyai figyelem hiányát időről időre különféle módokon jelezte: hangos kiabálással az elaltatási kísérletekkor, veszélyes kaszkadőrmutatványok kivitelezésével a testvére szoptatásakor vagy pelenkázásakor, a „nem” szó (és változatai) következetes figyelmen kívül hagyásával, és az addig kialakult önállósága megtagadásával. Így olvasva ezek mind természetesnek, megmosolyogtatónak tűnnek, sőt, még csak nem is váratlanok, de a mindennapokban anyaként gyakorlatilag lehetetlen folyamatos kreativitással és pozitivitással reagálni rájuk. És amikor nem sikerül, a sikertelenség, a kimerültség, a csalódottság érzésein túl újra megjelenik a bűntudat. Idővel azt vettem észre, hogy bár sokat ölelgetem, külön is törődöm vele, kielégítem az igényeit, mégis egyfajta folyamatos defenzív állapotban vagyok a nagyobbikkal, ami nem teszi lehetővé, hogy felszabadultan, számomra is élvezetes módon kapcsolódhassak hozzá. 

„Én sem mondom az utcán az embereknek, hogy menjenek el fogorvoshoz, mert csálé a fogsoruk” – interjú Tomaskó Bernadett testpozitív-aktivistával

WMN Life – 2024. április 4. – BSz

Rájöttem, hogy az anya-lánya időre nekem van a legnagyobb szükségem…

…hogy újra és újra megtapasztaljam én is, milyen úgy vele lenni, hogy közben nem kell megfelelnem minden irányból valamilyen nyomásnak. Hogy én is ellazulhatok, és a vele való játék nem csak egy „feladat” a sok közül a túlzsúfolt, igénybe vett hétköznapokban, amíg a másik gyerekem alszik. Hogy abból, ami mi voltunk, nem veszett el semmi, ugyanúgy ott van, ugyanúgy percek alatt egymásra tudunk hangolódni, és a szimbiózisunk örök (vagy legalábbis újra és újra előhívható). Ezek az idők aztán segítettek abban, hogy csökkenjen a bűntudatom, és hogy feltöltődjem vele azokra a hétköznapokra, amelyekben önmaga védelmében ő is kicsit más, mint amilyen addig volt.

És persze kis része a mai napig szeretne néha egyke lenni, de a fenti nehézségek nélkül nem kísérhetnénk végig nap mint nap azt, ahogyan a testvérével való kapcsolata fejlődik, ahogy egyre fontosabbá válnak egymás számára.

Mostanra a kisebbik közösségben tölt már néhány délelőttöt, és a nagypapájával is remekül érzi magát. Így hát a következő tervünk az, hogy a nagyobbal hármasban is gyakrabban töltünk időt, ami először pár hete, egy betegség miatt alakult véletlenül így. Látva rajta az elemi felszabadultságot és örömöt, rögtön megállapítottuk: időről időre ez is bele kell hogy férjen az időnkbe, amíg az öccse kicsi, még akkor is, ha a hétköznapokban ezerfelé vagyunk.

Kiemelt képünk a szerző tulajdona

Kőrizs Kata