Szertartásos hatalomvágy: bár a Tokyo Vice fénye megkopott, továbbra is kimagaslóan jó sorozat

–

A főszereplő, Jake Adelstein, a valóságban is létező személy: amerikai újságíró, aki karrierje nagy részét tényleg Japánban töltötte. Tizenkilenc évesen költözött a felkelő nap országába a Missouri állambeli kisvárosból, Columbiából, hogy japán irodalmat tanuljon a Sophia Egyetemen,

majd a 90-es években ő lett az első nem japán – helyi szitokszóval „gaijin” – munkatárs a Jomiuri Sinbun nevű újságnál. A nyomtatott lap reggel és este is megjelent, 2002-es adatok alapján mintegy 14 milliós példányszámban.

Adelstein bűnügyi újságíróként egyre mélyebbre ásta magát a jakuza ügyeibe, mígnem halálos fenyegetések miatt egy időre el is hagyta az országot. Az Egyesült Államokban adta ki 2009-ben a riporteri munkájáról szóló önéletrajzi írását Tokió Vice: Egy újságíró a japán maffia hálójában címmel, amit 2010-től magyarul is lehet olvasni (a HVG Könyvek jóvoltából, Nagy Marcell fordításában). Bár a kötet valóságtartalmát többen megkérdőjelezték, ez adja a sorozat fiktív elemekkel is vállaltan és jócskán átszőtt történetének vázát. 

A sorozatbeli Adelsteint Ansel Elgort (Csillagainkban a hiba; A beavatott-filmek; Nyomd, bébi, nyomd; West Side Story) alakítja, aki nemcsak japánnyelv-órákon és aikidoedzéseken vett részt a szerep kedvéért, hanem először a Los Angeles Timesnál, majd Japánban is kipróbálta magát újságíróként a terepen, hogy tudja, milyen érzés szóra bírni embereket, potenciális szemtanúkat egy-egy bűntény kapcsán. Arra is volt példa, hogy a valóságos Adelsteint kísérte el egy-egy útjára, aki egyébként jó barátságban van a sorozat készítőjével, a Tony-díjas drámaíró J. T. Rogers showrunnerrel. 

Az HBO Maxon futó Tokyo Vice első évadában (amelyet Gyárfás Dorka kollégám is ajánlott) azt követhettük nyomon, ahogy Adelstein, a kezdetben ügyetlenül ambiciózus, hátizsákos riporter, amerikaiként állást kap a Meichó nevű újságnál, folyamatosan küszködik a munkahelyén uralkodó merev hierarchiával, és bár a jó húzásai ellenére is elbaltáz dolgokat, van egyfajta tehetsége a felfelé zuhanáshoz. Elképesztő érdekes látni, hogy miről, milyen terjedelemben, keretek között és eszközökkel írhat (a sorozat díszletei, jelmezei korhűen ábrázolják a 90-es évekbeli Japánt), és kulturális szempontból az is figyelemre méltó, hogy egyáltalán milyen bűnesetek után kezd el nyomozni: helyi lakosok szégyenükben öngyilkosok lesznek, mert nem tudják fizetni a hiteleiket. 

Valójában ez a Tokyo Vice egyik legnagyobb húzóereje: a kontraszt, ami a beszabályozott viselkedés, a szertartásos gesztusok, a földig hajló bocsánatkérések és a tiszteletadás különféle módjai, valamint a romlottság, a korrupció, a hatalom és a szex iránti féktelen vágyak között feszül.

A hősökkel együtt mi is aláereszkedünk a felszín alatti világba, a tokiói éjszakába. Ellátogatunk nemcsak a jellegzetes karaokebárokba és játéktermekbe, hanem megismerjük a helyi szórakoztatóipar, a Mizu-shōbai rejtelmeit is, amelyben férfi és női hoszteszek nyújtanak társaságot a vendégeknek túlárazott italok megvásárlása ellenében. Hol húzódnak a prostitúció határai, motoszkálhat bennünk a kérdés, de találkozunk olyan szexmunkásokkal is, akikkel a férfiak gépiesen személytelen, pornófilmek díszletét idéző, furcsán giccses motelekbe mennek.

Ezzel szemben a maffia, legalábbis a Chihara-kai klán, sok tekintetben egészen profán módon működik, pont úgy, mint bármelyik kisvállalat. Sőt, a rettegett jakuzabanda hétköznapjaiba is betekinthetünk: a jelenetek felében a ranglétra alján álló férfiak hagymát szeletelnek, ételt vagy teát főznek, a vezetők pedig tárgyalnak. A Tokyo Vice másik erénye tehát, hogy izgalmas, vagy épp váratlanul unalmas terekbe vezet minket:

valójában egy finoman megrajzolt portrét kapunk a címben szereplő városról. Nem a csillogó-villogó neonfényes Japánt látjuk az utcákon nyomorgó tömegekkel, hanem egy kevésbé sztereotip ábrázolásmódot. 

Ráadásul ebbe a világba nagyszerű karakterek – köztük kimagasló japán színészek – juttatnak el minket. A mormon misszionáriusból lett hoszteszkirálynő, Samantha mama-szan (Rachel Keller); az elnyűhetetlen nyomozó, az igazi Michael Mann-i figura, a családja biztonságát is veszélyeztető Katagiri rendőr (Az utolsó szamurájból, a Godzillából, az Egy gésa emlékirataiból vagy az Eredetből ismert Vatanabe Ken); vagy a fiatal jakuza, Sato (Kaszamacu Só), egy szomorú szemű, James Deant idéző srác, akit ijesztő dühkitörései, gyilkos indulatai ellenére sem tudsz nem kedvelni. 

A második évadra persze – amelyben Mann már nem rendez, de továbbra is vezető producerként működik közre – a sorozat újszerűsége óhatatlanul megkopik. Hova lehet még emelni a tétet?

Adelstein az első epizódokban kapcsolatba kerül egy tinédzser motoros tolvajokból álló bandával, amelynek tagjairól ezáltal mi is többet megtudhatunk. Az egyik kedvenc szereplőm, Jake szerkesztője, a zeinicsi koreai Eimi (a Bábelből vagy a Norvég erdőből ismert Kikucsi Rinko) által

bepillanthatunk a privát szférába, az otthon falai közé: abba a lemondásokkal teli, keserű folyamatba, ahogyan a nő igyekszik gondoskodni a mentális betegséggel élő öccséről, akinek állapota – összevetve Adelstein húgának pszichés nehézségeivel – Japánban még nagyobb tabu,

miközben a srác kiszolgáltatottságában a nővérét kezdi uralma alá vonni.

Adelstein kollégája, Trendy (Takaki Uda) a tokiói queer szcénába vezet minket, a város egy olyan szegletébe, amely még a többi szereplő számára is ismeretlen. Észrevehetjük, mekkora különbség van abban, ahogyan Trendy, illetve az amerikai-ázsiai szerelme megélik a melegségüket: bár a 90-es évek Japánjában az LMBTQ-identitások teljesen le vannak hasítva a nyilvános szelfről, és láthatatlanságba burkolóznak, a sorozat merész vállalása – és talán a kisebbségekért való kiállás jelzése is –, hogy a két férfi közti testi kapcsolat bemutatása az évad legerotikusabb szexjelenete. 

A meztelen férfitest persze több szempontból is hangsúlyos a Tokyo Vice-ban. Látjuk például az együtt fürdőző, egymással testvéri szövetségben élő jakuzákat, ahol a feljebbvaló, az ojabun simán elvárhatja, hogy a többiek megmossák a hátát, és ahol még ez a rendkívül intim tér is belső viszályok, véres leszámolások színhelye lehet.

Elénk tárul a tetoválásokkal tarkított jakuzatest, amelynek díszessége egyfelől bámulatra méltó fenségességet sugároz, más helyzetekben viszont stigmát jelent, egy olyan billogot, amit örökké hosszú ujjú inggel kell takargatni, vagy ami miatt esélyed sincs új életet kezdeni, normális munkát kapni.

Sőt, a sorozat szerint a jakuzatetoválások különféle egészségi szövődményekkel is járhatnak, így ebből a szempontból is megterhelik a viselőjüket. 

Ugyanúgy, ahogy a gengszterkedéssel töltött évek számával a bőrön sem marad szabad felület, a jakuzák világa is egyre inkább behálózza a társadalom testét. Valóban ne létezne Japán a jakuza nélkül? A Chihara-kai régi vágású főnöke, Ishida (Szugata Sun) ezt állítja. A kérdés már csak azért is releváns, mert ahogy az a maffiafilmekben lenni szokott, a szálak messzire, a legfelsőbb körökbe vezetnek. A velejéig romlott – és nézői szempontból talán túlságosan is gonoszra sikerült – Tozawa (Tanida Ajumi) messze nem elégszik meg azzal, hogy védelmi pénzeket szed, és az alvilág legbefolyásosabb szereplője. Ki akar lépni a fénybe, irányítani a médiát, a tőzsdét, a politikát, az egész országot, centralizálva a többi bűnözőt.

A Tokyo Vice második évadának ez a tulajdonképpeni tétje: át tud-e lépni a XXI. századba a jakuza, keresztül tud-e menni egy radikális modernizációs folyamaton? És mit tud ez ellen tenni a korántsem független rendőrség vagy a média? Mindehhez képest nosztalgikusnak, már-már a fair play szellemét idézőnek tűnik az a korlátozott, sok szempontból mégis egyenességet tükröző erkölcsiség, amit Ishida képvisel. Ám mielőtt a sorozat idealizálni kezdené A Keresztapa-szerű idős bandavezér bölcsességét, szerencsére mindig gyorsan emlékeztet minket arra, hogy ez a figura is bármikor képes a legdurvább kegyetlenségekre. Sato az, aki az erőszak közepette is megőriz valamit az ártatlanságából, akihez a legjobban lehet kapcsolódni.

Ahogy egy pillanatra önfeledten Backstreet Boys-dalokat énekel, örül a fehér tornacsukájának, vagy felvillant egy félmosolyt, abból pontosan érzed, milyen hétköznapi fiatal lehetne, ha volna hova menekülnie. 

A második évad nyolcadik epizódjában végül visszatérünk a kiindulóponthoz, az egész sorozat nyitójelenetéhez, amelyben Adelstein és Katagiri Tozawa embereivel tárgyal. A jelenetet a patinás Okura Hotelben vették fel, Tokió egykor híres szállodájában, amit mára lebontottak, és amelyben anno tényleg helyet kapott több privát bár is. Cigarettafüstbe burkolózó, megkeményedett arcok néznek egymással farkasszemet, de már sokkal többet tudunk róluk, az indítékaikról, és a szövevényes bűnügyi sztori részleteiről.

A Tokyo Vice csakúgy, mint a benne nyomozó rendőrök és újságírók, türelmesen építkezik.

Ennek eredménye, hogy a karakterek külön-külön futó cselekményszálai önmagukban is érdekesek tudnak lenni, a második évadra pedig eljutunk oda, hogy Adelstein figurája messze nem a legmeggyőzőbb a szereplők közül. Ugyanakkor a készítők úgy alakították a történetet, hogy a kilencedik epizód végére a főhősök egy helyszínre terelődjenek. Innen fog kibontakozni a finálé – alig várjuk!

Forrás: Newsweek, Variety, IndieWire, The Hollywood Reporter

Kiemelt képünk forrása: HBO Max

Milanovich Domi