Josh O’Connor: Vissza kellett nyúlnom ahhoz a hithez, hogy létezik valami a halál után – interjú

–

Először játszik olasz filmben, nagyrészt olaszul – mennyire kellett ehhez elsajátítania a nyelvet, és honnan indult?

Josh O’Connor: Épp New Yorkban éltem, amikor erre a szerepre készültem, egyebek között úgy, hogy sokat dolgoztam az olaszomon. Minden reggel 9-kor megjelent nálam egy tanárnő, aki egy kukkot sem beszélt velem angolul, csakis olaszul, úgyhogy az első alkalommal annyira megijedtem, hogy megkértem, hadd szaladjak ki a vécére, és ott a telefonon kétségbeesve kikerestem, hogy mondjam el neki, hogy „éhes vagyok”, „szomjas vagyok”, „innék egy korty vizet”, és „vécére kell mennem”, szóval az alapokat. A kurzus végére aztán már volt annyi önbizalmam, hogy nekivágjak Olaszországnak, de az az igazság, hogy szerintem én csak nyelvi környezetben tudok igazán megtanulni egy nyelvet.

Úgy hallottam, ön kereste meg Alice Rohrwacher rendezőt azzal, hogy szívesen dolgozna vele. Ez igaz? És bármiben benne lett volna?

J. O.: Bármiben! Ez úgy kezdődött – messziről kell kezdenem –, hogy az öcsém környezetvédelemmel foglalkozik, és nagyon helyes srác, de egyáltalán nem érdeklik a filmek, úgy értem, nem néz sok filmet. Egyik nap viszont azzal állított be, hogy „Láttam egy jó filmet”. „Aha, klassz” – mondtam. „De ez hihetetlen volt” – mondta. „Amerika Kapitány?” – kérdeztem. „Nem, az volt a címe, hogy A szent és a farkas.” Hát, ez már meglepett, mert én vele ellentétben elég sok filmet látok, és erről még csak nem is hallottam. Úgyhogy gyorsan megnéztem, és engem is teljesen magával ragadott. Sírtam, nevettem, és tudtam, hogy ennek a rendezőnek meg kell néznem a korábbi munkáit is.

Utána pedig felhívtam az ügynökömet, és azt mondtam neki: Alice Rohrwacherrel szeretnék dolgozni, mire azt válaszolta: „Naná, mindenki Alice Rohrwacherrel szeretne dolgozni.”

De azért én írtam neki egy levelet, amire szerveződött egy Zoom-meeting, és akkor Alice elmondta, hogy épp benne van egy projektben, de talán majd azután talál nekem egy szerepet. Akkor rögtön lemondtam róla, azt gondoltam, hát jó, ebből se lesz semmi. De három hónap múlva felhívott!

Csinált ilyet korábban is, hogy írt annak a rendezőnek, akivel szívesen együtt dolgozna?

J. O.: Folyton ezt csinálom! De nem úgy, mint Alicével, akinek kézzel írtam, és még szívecskéket is rajzoltam a papírra. (Hogy ez most irónia, vagy komoly, azt még az arckifejezéséből sem lehetett megállapítani – a szerk.) Nem szégyellem kimondani, hogy ő az a filmkészítő, aki egész életemben a legnagyobb hatást tette rám. Imádom a munkáit, és nagyon büszke vagyok rá, hogy dolgozhattam vele.

És nem is akármilyen szerepben... Arthur karaktere elég megerőltető, nehézségekkel teli szerepformálás lehetett.

J. O.: Igen, egyrészt a legcsodálatosabb élmény volt, másrészt iszonyú megterhelő. A film első harmadában a karakterem valahol az élet és a túlvilág között bolyong.

Tudja, engem katolikusnak neveltek, de idővel elhagytam a vallást, most pedig vissza kellett nyúlnom a hithez, hogy létezik valami a halál után, és ez nagyon izgalmas volt.

Nehéz, de izgalmas – ez volt a lelki része. A másik, hogy fizikailag is sokat kellett a szerephez alakulnom. Rengeteget fogytam hozzá.

Saját elhatározásból?

J. O.: Igen, én akartam. De ezt még tovább nehezítette, hogy közben egy másik filmet is forgattam, amihez viszont egy csomó izomzatot kellett magamra szednem (a Chellengers-hez, amit Zendayával és Mike Feisttel forgatott – a szerk.), és hát sosem voltam egy izompacsirta. De úgy éreztem, Arthur figurájához egyszerűen elengedhetetlen, hogy csontsoványra fogyjak, mert így tudom kifejezni, hogyan húzza őt a szerelme a túlvilág felé. Nagy melegben forgattunk, és valahogy azt az érzetet szerettem volna megjeleníteni, ahogy Arthur lassan elhagyja a testét. Ez persze nem történik meg valójában, de ezt a benyomást szerettem volna kelteni a nézőben.

Az elmúlt években szárnyal a karrierje, gondolom, mindenhol felismerik, és válogathat az ajánlatok között. Mire mond igent, mi alapján választ? Magyarán: milyen elképzelése van a karrierjéről?

J. O.: Nem hinném, hogy lenne egy határozott elképzelésem arról, merre akarom terelni a karrierem. Csak egy dolgot keresek, amikor ajánlatokat kapok: egy jó rendezőt. Mielőtt találkoztam Alicével, nem tudtam, hogy őt keresem, de amint megismerkedtem a munkáival, azt éreztem, hogy ő az, akire egész életemben vártam.

Tudja, amikor az ember egy igazi filmkészítővel dolgozik együtt, az áll a legközelebb a szerelemhez: osztoztok egy közös ideában, vízióban.

Alice tulajdonképpen meséket hoz létre, amik ugyanakkor tele vannak politikai vonatkozásokkal. Nem találkozni ma már ilyen filmkészítővel. Bár Olaszországnak csodálatos filmtörténete van Fellinitől Pasoliniig, ami megalapozta azt, ahogyan a filmre gondolunk, ezek a fajta filmek mára mégis kikoptak a kínálatból. Mi Alicével valahogy hippik maradtunk, akik ilyen filmeket szeretnének készíteni.

És mit jelent még önnek hippinek lenni?

J. O.: Sokáig éltem egy lakóbuszban – ez is elég hippidolog, nem? Olaszországban is, amikor ezt a filmet forgattuk, egy tó mellett táboroztunk, és az volt a tervem, hogy vasárnaponként (a szünnapjaimon) a lakókocsimtól bebiciklizem a közeli városba, és ott fogok ebédelni. Csak arra nem számítottam, hogy az olaszok nem gondolnak a biciklistákra, gyalázatos állapotban vannak az útjaik. Úgyhogy átváltottam kenura, és azzal jártam bevásárolni.

A filmben elég elhanyagoltnak, sőt, hogy őszinte legyek, koszosnak és büdösnek tűnik. Az is volt?

J. O.: Igen! A lakóbuszomban nem volt fürdőszoba, csak egy kültéri zuhanyt állítottak fel mellé, ott pedig csak sötétben tudtam zuhanyozni, vagy a tóban fürödtem. De mivel napközben nagyon meleg volt, tényleg nagyon izzadtam és bűzlöttem.

Egy olyan férfit játszik, akinek különleges érzéke van ahhoz, hogy felismerje, hol rejt a föld ókori leleteket. Magánemberként, ha választhatna egy különleges képességet, mi volna az?

J. O.: Nem is tudom, talán jó keramikus szeretnék lenni! Vagy a legkézenfekvőbbet mondom: szeretnék repülni. Szeretem nézni a madarakat, ahogy repülnek… de igazából jó így, ahogy van.

Mindannyiunknak van valamihez érzékünk, akár tudatában vagyunk, akár nem.

Vegyük például az etruszkokat, akiknek csodálatos kultúrájuk volt, de házat például – a mai értelemben – nem építettek. Nem volt fejlett az építészetük, sem a tervezést, sem a kivitelezést illetően. De a sírkamrákat elképesztően alakították ki! És miközben primitív körülmények között laktak, gyönyörű kerámiákat is készítettek, csak ezt sokáig nem tudtuk róluk, mert a föld alá rejtették őket. Számomra az is gyönyörű szimbólum, hogy az igazán fontos dolgok rejtve vannak a szemünk elől.

Arthurra, a karakteremre is úgy gondolok, mint aki összeköttetésben áll a láthatatlannal, mert őt ez érdekli, mert ez lenyűgözi. Így tulajdonképpen bárki gondolkodhat, és ezáltal képes lehet arra, amire ő.

A filmben mindig elbűvölten nézi, amikor a sírrablók ráakadnak egy ókori szoborra. Mennyire azonosult ezzel? Azt olvastam valahol, hogy a nagymamája szobrász volt, és ön is kacérkodott ezzel a mesterséggel. Igaz ez?

J. O.: A nagyapám volt szobrász, a nagyanyám keramikus, és én is inkább a kerámiával próbálkozom. Készítek néha edényeket, tálakat, de nem valami remekművek. Viszont az arcomon a csodálat, ami az ókori szobrok láttán megjelenik, abszolút belülről fakad!

Számomra a szobrászat, a kerámia, vagy bármilyen kézműves tevékenység: művészet, az emberi önkifejezés legegyszerűbb, de legnagyszerűbb formája. Ez annyira ősi, belülről jövő késztetés!

Egy kicsit megtalálom a filmezésben is, amikor az apró részleteken dolgozunk. Például a filmben szereplő etruszk tárgyakat helyi keramikusművészek készítették, és nekem tényleg mindig elakadt a lélegzetem, amikor kézbe vettem őket, olyan becses tárgyak. Úgyhogy igen, az a lelkesedés, amit az arcomon látott, valódi.

J. O.: Ha önnel találkozik az ember, lehetetlen, hogy ne kérdezze Károly királyról, annyira érdekes portrét rajzolt róla A koronában. Találkozott vele valaha?

J. O.: Nem, sosem, és nem mentem el a koronázásra sem, de anyukám igen, és odavolt érte – egyébként szerintem is elképesztően nézett ki. A királyságról vallott nézeteim mára talán közismertek: számomra nem működik az az osztálytársadalom, ahol nincs átjárás a társadalmi rétegek között. Ez az én szociális érzékenységemet erősen bántja. Károlyt viszont, mint személyt, nagyon érdekes embernek látom, és filozófiai szempontból is izgalmas helyzetnek azt, ha valakit születése óta arra nevelnek, hogy egyszer uralkodjon, majd gyakorlatilag az egész életét úgy éli le, hogy nem tudja beteljesíteni ezt a küldetését. Örülök, hogy miután értelmetlenül töltötte az élete nagy részét, most célt kapott. (Az interjú még jóval III. Károly betegségének nyilvánosságra hozatala előtt készült – a szerk.) 

Ha már az arisztokráciánál időzünk, hadd kérdezzem meg, milyen volt Isabella Rossellinivel dolgozni, aki a művészvilág arisztokráciájába született?

J. O.: Mire Isabella megérkezett a forgatásra, én már teljesen el voltam merülve Arthur világában, úgyhogy inkább csak most, kívülről látom, milyen fantasztikus színésznő, és hogy vele a filmtörténet jelenik meg a vásznon, ennek pedig súlya van. Szerintem nagyon erős jelenléte van a filmben, és egy rendkívül komplikált szerepe. Ő az, aki osztozik Arthur gyászában, ezért Arthur azt reméli, vele együtt hihet abban, hogy Benjamina, a szerelme, egyszerűen csak egy másik dimenzióba került, de nem szűnt meg létezni. Csak most nem látható.

Nem volt zavarban tőle?

J. O.: Nem, de ez az ő érdeme, egyáltalán nem keltett bennem szorongást. Hihetetlenül együttműködő volt, öröm volt vele játszani.

És milyen volt az amatőrökkel?

J. O.: Egy álom! Imádtam, és szerintem fantasztikusak voltak. Egyébként nem is amatőrök, hadd magyarázzam el, milyen értelemben.

Tudja, egy színiakadémián három évig arra próbálnak megtanítani minket, hogyan legyünk újra gyerekek, vagyis hogyan olvassunk egy szöveget naivan, és hogyan engedjük bele magunkat a játékba. Ezek a színészek pedig – akik ugyan nem hivatásos színészek – ösztönösen tudták, hogyan kell egyszerűen csak játszani, egész nap játszani.

Úgyhogy számomra álom volt velük dolgozni, amivel persze nem kritizálni szeretném a hivatásos színészeket.

Viszont volt köztünk némi nyelvi akadály: ők nem beszéltek angolul, az én olaszom meg nem volt valami acélos, úgyhogy sokszor csak grimaszokkal és mutogatással kommunikáltunk. Próbálták nekem megtanítani, mit kell mutogatni, ha az embernek valami nagyon ízlik Olaszországban.

A Challengers című filmjéről megtudhatunk még valamit? Például, hogy ugyanolyan szinten tanult-e meg hozzá teniszezni, mint A kimérához olaszul?

J. O.: Sajnos arról nem nyilatkozhatok. De ha már olasz filmrendező készítette mindkettőt, annyit elárulhatok, hogy Alice a legkedvesebb filmrendezőm, akivel valaha a sors összehozott – ahogy már mondtam –, Luca Guadagnino pedig (aki a Challengerst rendezte, korábban pedig a Szólíts a neveden és az Én vagyok a szerelem című filmeket – a szerk.) egy zseni. Vele egy közös barátunkon keresztül találkoztam pár évvel ezelőtt, és azóta próbáltunk közös projektet találni. Azt kell hogy mondjam, ő is fantasztikus.

Tévésorozatokkal vált ismertté, mint a Durrellék és A korona, most pedig többnyire mozifilmekben szerepel. Az ön számára van különbség abban, hogy a képernyőre készül egy produkció, vagy a vászonra?

J. O.: Nem, bár – ezt sokszor elmondtam már – én A koronára először nemet mondtam. Nem mintha ne lettem volna rajongója az első évadnak, csak egyszerűen nem hittem el, hogy Károly szerepét meg tudom ugrani. De aztán megkaptam a forgatókönyvet, és ahogy olvasni kezdtem, azonnal megszerettem, később pedig a forgatást is nagyon élveztem, minden percét szerettem. Viszont azt el kell mondanom, hogy én alapvetően filmen és színházon nőttem fel, ezért a televízió más polcról indult nálam, meg abban az időben szerintem mindenkinél. Akkoriban más volt a rangja, mint manapság. Ma pedig, hogy ugyanolyan művészi értékkel bírhat, leginkább az különbözteti meg a filmtől, hogy egy sorozat maratoni hosszúságban készül.

Hónapokon át kell nagyon intenzíven elmerülni benne, ami felemészti minden energiádat.

A korona forgatása után hónapokig tartott az is, amíg regenerálódtam, és fejben vissza tudtam térni a saját életembe.

Úgyhogy ebben az értelemben talán még mindig inkább a film áll közelebb hozzám. Szeretek kutatni a szerephez, szeretem az előkészületeket, és aztán megteremteni a pillanatot a forgatáson – ez számomra közelebb áll a színházhoz.

Mert játszik színházban is? 

J. O.: Nagyon szeretnék, de most nem. Ott kezdtem a színészetet, és alig várom, hogy visszatérhessek a színpadra, de az utóbbi időben sajnos elragadtak más lehetőségek.

És a kerámiázás mellett van még valami, ami kikapcsolja?

J. O.: A fák. Imádom a fákat. Épp nemrég mondtam egy barátomnak, hogy most épp a hegyi szil a kedvenc fajtám, valami gyönyörű az a fa – nézzenek utána!

Kiemelt kép: Picturehouse Entertainment; Netflix

Gyárfás Dorka