Más kultúrákban a maffia is más – Nézzétek ti is a Tokyo Vice-t!
Lehet mondani, hogy minden történetet elmeséltek már – és ez igaz is. Láttunk már jó pár maffiafilmet az embertelen bűnszervezetről, ami totális lojalitást vár el – de ismerjük az ifjú újságírótanonc meséjét is, aki az élete kockáztatásával ássa ki a Nagy Sztorit, hogy végre beinduljon a karrierje. A kettő ötvözete sem olyan eget rengető ötlet (hogy az újságíró-reménység épp a maffia leleplezésével próbálja a megteremteni a szakmai presztízsét), amitől hátast kéne dobnunk. És mégis: az HBO egyik új sorozata, a Tokyo Vice egyszerűen a képernyőhöz szegez. Az ördög most is a részletekben rejlik. Gyárfás Dorka ajánlója.
–
Nem vagyok egy sorozatjunkie, nagyon ritkán kattanok rá valamire. A Tokyo Vice viszont annyira behúzott, hogy kifejezetten nehezemre esik állandóan egy hetet várni a következő epizódra, és még kettő hátra van az évadból. Nem a streaming-érában élünk véletlenül? Miért kell úgy epekednem, mint annak idején a Dallas vagy a Guldenburgok öröksége rajongóinak? Az persze elég nagy különbség, hogy a Tokyo Vice-ból sosem lesz tömeghisztéria, ez egy rétegsorozat. 
A ’90-es évek Japánjában járunk, és bár amerikai produkcióról van szó, a hitelességre nem lehet panasz: a stáb fele japán, a szereplőknek meg inkább a négyötöde az, és ez áll a dialógok nyelvére is: maximum 20 százalékban hallunk angol szót, de egy idő után már ennyi is sok: százszor élvezetesebb a kevés amerikai szereplő japán próbálkozása (legalábbis nekem, aki számára elég ügyesnek tűnnek), nem beszélve arról, milyen megmosolyogtató, amikor a japánok próbálnak angolul felelgetni.
De a legjobb kétségtelenül maga a fúzió: az amerikai-japán keveredés, mintha egy menő újhullámos étterem konyháján kísérletezték volna ki.
Pedig ezt az élet produkálta, a sorozat ugyanis Jake (egykor Josh) Adelstein önéletrajzi regényén alapul (amit most már magyarul is lehet kapni Tokió Vice címmel – ITT olvashattok róla), aki a Missouri Egyetem első éve után Japánba ment ösztöndíjjal japán irodalmat hallgatni, és kint ragadt egy életre (ma is ott él). Ha igaz, ő az első amerikai, aki japán újságnál japán nyelven lett újságíró, méghozzá mindössze öt év kint tartózkodás után (vagyis elég jó nyelvérzéke lehet): több mint tíz évig tartozott a Jomiuri kötelékébe. (Egy olyan újságról beszélünk, amit 12 millió példányban nyomtattak, és naponta kétszert jelent meg, vagyis a New York Timesnál is jóval nagyobb hírgyár volt a ’90-es években.)
Itt kezdődik pont a Tokyo Vice sztorija: a fiatal amerikai sráccal, aki mindenkinél egy fejjel magasabb, akinek nincs ott senkije, akinek zsidó nevét és származását senki nem tudja hová tenni, és aki a felvételi tesztet még úgy is figyelemreméltó eredménnyel írja meg a napilapnál, hogy az utolsó oldalt elfelejti kitölteni. És ekkor egy olyan szerződést kap, amiről Japánban mindenki álmodik: élethosszig tartó paktumot. Persze ettől még a ranglétra legalsó fokán kell kezdenie a munkát, és – mint más művekből pontosan tudjuk: Japánban a hierarchia jóval szigorúbb és komolyabb dolog, nem lehet rajta lépcsőfokokat átugrani.
Jake (akit a sorozatban a valódi Adelsteinnél jóval sármosabb Ansel Elgort alakít) azonban megőrzi amerikai identitását is: bár komolyan veszi a japán hagyományokat és elfogadja a rangban felette állók tekintélyét, de az újságírást legalább annyira tiszteli – mint mindazok, akik Az elnök emberein, A hírek szerelmesein vagy (teszem azt) a Lapzártán nevelkedtek. De fogadjunk, ti is ismeritek azt az amerikai újságíróeszményt, amely szerint, ha kirúgnak az ajtón, mássz be az ablakon, ne legyen semmi se drága egy jó fülesért, viszont a forrásaidat mindenek felett védd. A nyugati kultúra része lett a mindenre elszánt firkász mítosza.
Jake pedig már zöldfülűként olyan falakba ütközik a Távol-Keleten, mint hogy gyilkosság tulajdonképpen nem is létezik, csak öngyilkosságok és balesetek. És mit gondoltok, beletörődik kezdő bűnügyi újságíróként? Hát persze hogy nem. És ezzel azonnal a japán maffia, vagyis a jakuza falaiba ütközik – és mindjárt az oroszlán bajszát kezdi rángatni.
De a Tokyo Vice egyik legnagyobb erénye, hogy korántsem csak Jake útját követi, és nem a valódi Adelstein könyvének hű adaptációja. Vannak mellette legalább olyan izgalmas egyéb hősök: például a jakuza fiatal reménysége, Szató (Shô Kasamatsu), akivel együtt éljünk végig, milyen szembesülni egy mester árulásával, az első gyilkossággal, a szerelem dilemmájával (egy maffiózó esetében), és a felemelkedéssel, ami a lélek darabkáinak halálával jár együtt.
Szató figurája a sorozat egyik legnagyobb erőssége. Tanítani lehetne, ahogyan élettel telik meg egy olyan karakter, akit a félelmetes démonai ellenére valahogy nem lehet nem szeretni. És hiába van belé kódolva a tragikus végzet, egyszerűen muszáj drukkolnunk neki.
De érdekes a női főhős, Samantha (Rachel Keller) alakja is: az egykori misszionárius, aki szintén árulással szerzi meg magának a jogot arra, hogy Japánban új életet kezdjen, és függetlenné válhasson. Samantha egy olyan mesterségben találja meg a felemelkedés útját, ami a gésák hivatásához hasonlatos: különféle rítusokkal férfiakat szórakoztat az éjszakában – de nem kell lefeküdnie velük. Benne is érdekesen keveredik az amerikai mentalitás (a jég hátán is megélni képes attitűd és a szemérmetlen ambíció), illetve a japán hagyományok tisztelete, sőt csodálata.
Jake és Samantha még valamiben hasonlítanak: mindketten menekülnek a családjuk és a múltjuk elől. Valójában bujkálnak Japánban, ahol – ezzel párhuzamosan – végre önmagukká válhatnak.
És most még mindig csak a három fiatal hőst emeltem ki, de körülöttük számos izgalmas japán karakter jön-megy: köztük a legnagyobb név, Ken Watanabe (aki egykor Tom Cruise-zal játszott Az utolsó szamurájban, de láthattuk a Godzillában és az Eredetben is), aki egy kiégett, bölcs nyomozót játszik; vagy a napilap eminens szerkesztője, akit meg a Bábelből ismert Kikuchi Rinko alakít. Nehéz lenne felsorolni mindenkit, de ebben a sorozatban még „a legjobb barátnő” figurája sincs elnagyolva (mint szinte mindenütt máshol), neki (Polinának, a lengyel bevándorlónak) is van saját története, saját drámája.
Bár könnyen lehet, hogy a vén hollywoodi róka, Michael Mann (aki a Miami Vice filmet rendezte, meg olyan klasszikusokat, mint a Szemtől szemben, Az utolsó mohikán vagy A bennfentes) igazából főleg a nevét adta a sorozathoz, és mindössze egy részt rendezett, de az alkotói csapat nélküle is pontosan tudta, hogyan lehet egy lendületes, de mély, társadalmi körképet adó, de az emberi drámákra koncentráló, izgalmas krimit létrehozni, aminek a világa rabul ejti a nézőt.
Tényleg megmerítkezünk a japán éjszakában és a szervezett bűnözésben minden alkalommal, amikor belevetjük magunkat egy újabb részbe, és a tét egyre csak növekszik. Bár az ötödik epizód feszültségét már nehéz lesz überelni, mert ennyi csavart háromnegyed órába sűrítve (ilyen hitelesen) csak a legjobbak tudnak megteremteni, az ember így is azt érzi, hogy az utolsó két részre még nagy dolgokat tartogatnak nekünk. Csak kell várni rá további két hetet, őrület!
Gyárfás Dorka
Képek: James Lisle/HBO Max
