Szerelem a haláltábor árnyékában: Több mint 70 évig tartott Steiner Edit és férje boldog házassága
A történelem egyik legsötétebb időszaka hozta össze a Magyarországról Auschwitzba deportált Steiner Editet és azt a katonát, aki az ő és társai megmentésében segédkezett. A pár szívbemarkoló történetét Nádudvari Péter írta meg.
–
A Székesfehérvár környékéről származó Steiner Edit egyike volt annak a 435 ezer magyarországi zsidónak, akiket 1944. május 15. és július 8. között a holokauszt legnagyobb deportálási akciójának keretében a Harmadik Birodalom koncentrációs táboraiba – főleg Auschwitz-Birkenauba – szállítottak.
Steiner családjából csak az akkor tizenkilenc éves lányt és az ő édesanyját találták kényszermunkára alkalmasnak az auschwitzi szelekció során, a többieket – összesen harminckilenc főt a rokonságból – szinte azonnal kivégezték a gázkamrákban.
A lágerben a megpróbáltatások sokaságát elszenvedő Steiner fésűket készített és verseket írt, amelyeket élete végéig megőrzött. Amikor a Vörös Hadsereg Auschwitz felé közeledett 1945 januárjában, a németek úgy döntöttek, a táborlakókat nyugati lágerekbe evakuálják. A foglyok egy részét – köztük Steinert is – az úgynevezett halálmenetekben a bergen-belseni koncentrációs tábor felé terelték. Az éhezés, a legyengülés, a fagy és a rabokat kísérő őrök kegyetlenkedései miatt ezrek haltak meg a főként gyalog megtett úton.
Steiner azon kevesek közé tartozott, akiknek sikerült megmenekülniük a halálmenetből. Őt és számos fogolytársát egy brit alakulat szabadította fel, amelynek tagja volt a skót John Mackay is.
A férfi Steinerhez hasonlóan szintén fogságba került a második világháború alatt: egy küldetésen vett részt Líbiában, amikor az olaszok elfogták, és egy hadifogolytáborba zárták.
Mackay és az egyik rabtársa egy idő után elhatározták, hogy megszöknek a lágerből. Az egyik fal mellett ástak egy alagutat, de végül nem azon keresztül hagyták el a tábort. Olasz egyenruhát szereztek, és azt viselve feltűnés nélkül el tudtak jutni a láger széléig, ahol egy üres irodára bukkantak, amelynek ablakán keresztül végül megszökhettek.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A két katona a szabadulást követően a környékbeli hegyekben bujdosott, ahol sokféle veszély leselkedett rájuk: tudták, hogy bármikor elkaphatják őket az olaszok, és a farkasok támadásának is áldozatul eshetnek. Egy idő után néhány család – az életüket kockáztatva – hosszabb-rövidebb időre befogadta őket. Egy gazda azt is felajánlotta, hogy dolgozzanak a birtokán, de Mackayék annak tudtában, hogy veszélyt jelentenek a jótevőjükre, elálltak a lehetőségtől.
Szökés után bujdosás
A rejtőzködésre kényszerülő szökevények ástak egy vermet a farmhoz közeli erdőben, és abban töltötték a nappalokat – csak akkor jelentkeztek élelemért a jótevőjüknél, amikor már besötétedett. A bujdosásuk 1944 júniusában ért véget, miután a brit seregek megjelentek a környéken.
Mackay először visszatért Skóciába, majd Németországba vezényelték át, ahol a brit hadsereg egyik bázisán szolgált. Tagja lett egy olyan alakulatnak is, amely az Auschwitzból Bergen-Belsenbe tartó halálmenetekből zsidó rabokat mentett ki – ennek a különítménynek köszönhette a megmenekülését Steiner Edit is.
A lány és a többi felszabadított fogoly az egyik este meghívást kapott egy mulatságra, amelyre Mackay és katonatársai is elmentek. Amikor már javában folyt a tánc, a férfi egyszer csak megpillantotta a „piros pulóvert, fekete szoknyát és magas sarkú cipőt viselő” Steinert, aki azonnal megbabonázta őt.
Mackaynak először nem volt bátorsága megszólítani a kiszemeltjét, ezért egy barátját küldte hozzá, de Steiner azt mondta, csak akkor táncol a katonával, ha ő maga kéri fel.
Mackay végül összeszedte minden bátorságát, és odament Edithez, aki nyitottan fogadta a közeledését. A férfi a következő hetekben is udvarolt a lánynak, aki viszonozta ugyan az érzéseit, de a boldogságukat számos akadály nehezítette. Az útlevéllel nem rendelkező, emiatt hontalannak számító Steiner például azt tervezte, hogy édesanyjával Palesztinába költözik – a hír először lesújtotta Mackayt, de aztán tettekre sarkallta: a szerelmes katona 1946. április 17-én megkérte a lány kezét – egy háromtonnás teherautó platóján. Steiner igent mondott neki, és három hónap múlva egybekeltek egy környékbeli német kisváros protestáns templomában, a mézesheteket pedig a brit hadsereg egyik erdei szállásán töltötték.
Sírig tartó szerelem
Miután Mackay leszerelt a hadseregtől, a pár Skóciában élt, de később Liverpoolba költöztek. Két gyerekük, hét unokájuk és öt dédunokájuk született. Mackay a szállodaiparban dolgozott, harminc éven keresztül egy apja által vásárolt hotelt is vezetett.
Steinerrel a visszaemlékezések szerint „odaadóan szerették egymást”. Az egymás iránti szívmelengető ragaszkodásuk abban az idősotthonban dolgozóknak is feltűnt, ahol az életük utolsó szakaszát töltötték. Amikor már mindketten szépkorúak voltak, először Steiner költözött be az otthonba, majd nemsokára Mackay is követte őt.
„John egy évvel Eci beköltözése után jött hozzánk. Örömteli, hogy újra egymás mellett vannak. A legfontosabb célunk most az, hogy továbbra is boldogan éljék a közös életüket” – hangsúlyozta Pamela Shaw, az intézmény egyik vezetője.
Az idősotthon közösségét sokszor meghatotta, ahogy a pár hetven évnyi házasság után is rajongott egymásért. Shaw egyszer azt nyilatkozta, Mackay „egy igazi úriember, aki minden pillanatban figyel arra, hogy Eci jól érezze magát”. Az otthon munkatársa azt is elárulta, hogy Steiner és Mackay „»drágámnak« szólítja a másikat, és mindenki, aki akár csak egy rövid időt is eltölt a társaságukban, látja, mekkora odaadással fordulnak egymás felé.”
A Valentin-nap fontos eseménynek számított a pár életében. Az idősotthonban sem szakadt meg a több mint hét évtizedes hagyomány: 2017. február 14-én is a romantikáé volt a főszerep Mackayéknál. „Valentin-napra egy partit szervezünk a lakóinknak, és nagyon örülünk, hogy az ő példájuk megmutatja, milyen is az igaz szerelem” – mesélte Shaw.
Néhány hónap múlva kiderült, abban az évben volt az utolsó közös Valentin-napjuk. Steiner június 26-án, kilencvenkét éves korában, tüdőgyulladás következtében elhunyt – nem sokkal a hetvenegyedik házassági évfordulójuk előtt.
Lánya, Sharon a következőképp emlékezett vissza édesanyjára:
„Rendkívül csendes, zárkózott ember volt, és nagyon kedves. Sohasem beszélt arról, ami Auschwitzban történt. Rendszeresen voltak rémálmai, úgy gondolom, poszttraumás stressz szindrómában szenvedett.”
Az egyedül maradt Mackay lánya szerint nagyon magányos volt, miután elvesztette élete párját. Két év múlva, kilencvennyolc éves korában ő is meghalt.
Amikor az utolsó együtt töltött Valentin-nap előtt arról kérdezték a párt, mi a titka a sokak által csodált boldogságuknak, a következőt válaszolták: „Mindennap kell a romantika, nem csak február 14-én.”
Források: encyclopedia.ushmm.org, History Daily, dailymail.co.uk, m.mult-kor.hu, scotsman.com, thecourier.co.uk
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ arvitalya
