Mindig a szüleid leszünk – Julcsi és Dávid átsuhanó babájának története

–

Julcsi anyaságának története nem négy évvel ezelőtt, és nem Nimróddal kezdődött. Mert ha igaz, amit arról mondanak, hogy már akkor elkezdünk anyává alakulni, amikor először megszületik bennünk a vágy egy kisbabára, akkor időben messzebbre kell visszamennünk. Julcsi ugyanis gyerekkora óta arra készült, hogy egyszer anya lesz. Dávid személyében pedig megérkezett az a társ is az életébe, akiben biztos lehetett, és akivel közösen szerette volna a szülőséget megélni. Már azelőtt eldöntötték, hogy belevágnak a gyerekvállalásba, hogy összeházasodtak volna.

A vágyott baba azonban nem jött hamar.

„Pajzsmirigy-alulműködésem van, inzulinrezisztenciával küzdök, és néha fel-felbukkanó petefészek cisztákkal. Több mint egy évet próbálkoztunk” – kezdi Julcsi.

Nimród végül egy nehéz időszak megkoronázásaként akkor fogant meg, amikor nem is foglalkoztak a babavárás gondolatával: Julcsi édesapja épp túl volt egy szívinfarktuson, amikor egy 56 napos ciklusból – szinte csodaként – kétcsíkos tesztet tarthattak a kezükben.

Dávid azt mondja, mintha megérezte volna Nimród érkezését, a pozitív tesztet megelőző éjszaka egy erős késztetéstől vezérelve elkezdett Julcsi hasához beszélni. „Szia, Picúr, olyan jó lenne, ha már beköltöznél – mondtam. Másnap pedig ott tartottuk a tesztet a kezünkben, és csak pislogtunk. Julcsi háromhetes terhes volt.”

Az örömöt azonban hamar aggodalom színezte át: Julcsi a kilencedik hét környékén erősen vérezni kezdett. „Éjszaka kimentem a mosdóba, azt hittem, elvetélek. Azonnal kórházba mentünk, ahol az orvos menyugtatott, hogy minden rendben, ver a kicsi szíve.”

Az erős vérzésért egy kiürülő hematóma volt a felelős, ami a tizenkettedik héten még okozott egy kis aggodalmat, mire teljesen kiürült, de utána problémamentes volt Julcsi terhessége. Miután megnyugodtak, hogy minden rendben van, el is kezdték szervezni az esküvőjüket, hogy a baba már úgy érkezzen meg, hogy össze vannak házasodva.

Az esküvő után egy héttel pedig megszületett Nimród. De korán érkezett, túl korán.  

Az éjszaka, amikor szülőkké lettek

Julcsi hajnalban azzal ébresztette Dávidot, hogy valami nincs rendben: nagyon görcsöl a hasa. Gyorsan bepakoltak néhány holmit, számítottak rá, hogy bent tartják majd a kórházban, de arra egyikük sem gondolt, hogy rögtön császármetszést kell majd végrehajtani Julcsin. A várandóssága 24. hetében járt ekkor.

„Bevitték a műtőbe, én pedig kint maradtam az anyósommal a kórházi folyosón, azt sem tudtam, hogy Julcsi szül. Egyszer csak megláttuk, hogy megérkezett a Cerny koraszülött mentője, anyósom rögtön azt mondta, ez Julcsihoz jött. Próbáltam őt is és magamat is nyugtatni, hogy az nem lehet, biztosan vannak bent mások, akiknek szükségük van rá.”

Nem sokra rá megjelent az egészségügyi személyzet egy tagja, Nimród apukáját keresték. Dávid azt mondja, a szava is elakadt. Bevitték a műtőbe, ahol a műtőasztalon ott feküdt Julcsi, és ott volt egy picike baba is. „Azt mondták, ő a kisfiam. Az orvos mellettem megpróbálta elmagyarázni, hogy mit vigyek majd a baba után, akit egy olyan kórházba fognak átszállítani, ahol van koraszülött osztály, de én ebből semmit nem hallottam, csak a picire fókuszáltam, hogy jól van-e, mozog-e.”

Sokkban voltak mindannyian. Julcsit – aki még altatásban volt, amikor egyszer csak felült az asztalon – három orvos fogta le, hogy ne menjen sehová.

Azt mondják, az anyai ösztön lehetett, ami oda akarta parancsolni a kisfiához.

„Amikor Julcsi később hófehéren felébredt, az első kérdése az volt, hogy van Nimród. Odaadtam neki a képet, amit a mentősök készítettek róla, én pedig összeszedtem, amit kellett, és bementem a kórházba a picihez. Ekkor még mindig rendben volt, én is csináltam róla fényképet, amit elküldtem Julcsinak. Ő már így, képen láthatta csak.”

Üresség a lélekben

Másnap reggel Julcsi azzal ébredt, hogy furcsa ürességet érez. Megkérte Dávidot, azonnal hívja fel a kórházat. Ekkor közölték a férfival, hogy Nimród elment. „Azt mondták, hajnali fél négykor megállt a szíve. Négyszer sikerrel élesztették újra, ötödjére sajnos már nem tudták. Szégyellem, de kiabáltam az orvossal, hogy legalább egy telefont megejthettek volna. Felhívhattak volna, hogy meghalt a kisfiunk. Összetörtem, de azt tudtam, hogy én szeretném Julcsival közölni a hírt.”

Dávid felhívta a kórházat, ahol a felesége feküdt, és megkérte az egészségügyi személyzetet, hogy ne mondjanak neki semmit. Elintézte, hogy elvigyék rutinvizsgálatokra, hogy addig se azon kattogjon, neki is fel kellene hívni a koraszülött osztályt a másik kórházban. Dávid azt is elintézte, hogy Julcsit egy olyan külön kórterembe vigyék, ahol nyugodt körülmények között oszthatja meg vele a hírt.

„De nem is kellett semmit mondania, én már akkor biztos voltam benne, hogy mi történt, amikor észrevettem, hogy nem arra a folyosóra vezetnek ki, ahol a látogatókat fogadni lehet, hanem egy üres szobába. Ami, azon felül, hogy elvesztettük a kifiunkat, különösen nehéz volt, hogy ezt követően fél órám volt eldönteni, el akarok-e tőle búcsúzni.”

Egy ilyen hír után az ember azonban sokkos állapotba kerül, nehezen tud reális döntést hozni. Julcsi azt mondja, egyfelől bánni fogja, amíg él, hogy egyetlen egyszer sem ölelte a kisfiukat magához, másfelől viszont szerette volna, ha Dávid emlékezetében úgy marad meg, ahogy utoljára látta: még életében.

Nemcsak túlélni, hanem élni tovább – együtt

A gyász olyan, akár a tenger, olykor a vízfelszín békés és nyugodt, máskor a háborgó hullámok maguk alá temetnek. És mindenkinek megvan a saját maga tengere.

„Sokáig nagyon mélyen voltam, Dávid pedig nem mutatta, hogy valójában milyen mélyen van. Akkor engedte meg magának, hogy végre ő is összezuhanhasson, amikor elkezdtem jobban lenni” – mondja Julcsi, Dávid pedig hozzáteszi: fontos volt számára, hogy felesége mellett ő legyen a szikla, és minden erejével tartsa benne a lelket. Ebből azonban adódtak félreértések is – nem köztük, hanem a közvetlen környezetükben lévő emberek egy részével, akik értetlenül álltak az előtt, Julcsi miért van még mindig annyira mélyen, amikor Dávid (látszólag) ilyen jól halad a gyászfeldolgozásban. 

Ez viszont csak a jéghegy csúcsa volt, a párnak ugyanis kemény harcokat kellett megvívnia, hogy a környezetük legitimálja a gyászukat.

Elbírni a másik fájdalmát nagy felelősség – és nem mindenki képes rá

Dávid elmeséli, néhány családtag hogyan söpörte rendre félre az érzéseiket azzal, hogy majd lesz másik, hogy a kisfiuk biztosan beteg volt, és nem akart ezen a világon lenni. Holott ez nem így van. Bár a mai napig nem tudni, miért indult be Julcsinál a szülés, azt azonban a boncolás megerősítette, hogy Nimród teljesen egészséges volt. Csak – ahogy Julcsi fogalmaz – 24 hetesen túl pici az élethez.

„Küzdenem kell ezekkel az emberekkel, küzdenem kell azzal, hogy elvesztettem a fiamat, és küzdenem kell a feleségemért, hogy túlélje” – így írt Dávid a saját érzéseiről annak idején egy Instagram-posztban. Azt pedig már a beszélgetésünk során teszik hozzá, mennyi embert veszítettek el a kisfiuk halálát követően.

„Van olyan családtag, akivel a már említett mondatok miatt megszakítottuk a kapcsolatot, és a legjobb barátomat is elveszítettem. Ő ezzel a helyzettel nem tudott mit kezdeni – ezt el is árulta nekem –, így lassan eltávolodtunk egymástól. De kérdem én: ha az ember nem is tud mit kezdeni a helyzettel, attól még meg lehetne próbálni, nem?” – mondja Dávid.

De nem ez a barát volt az egyetlen, Julcsi elmondása szerint nagyon sok ember kikopott a körükből. A legfontosabbat azonban sikerült megtartaniuk: egymást.

Mert bár vannak párok, akik közé éket ver a veszteség, ők Julcsi elmondása szerint még inkább összekapaszkodtak. Az, hogy a köztük lévő véd- és dacszövetség, ami szinte tapintható, csak tovább erősödik, számukra magától értetődő volt. „Nem is lehetett volna másképp. Mert annak ellenére, hogy az én szüleim és a testvéremék végig mellettünk voltak, és nagyon sokat segítettek, igazából egymásra voltunk utalva” – teszi hozzá Julcsi.  

Megdermedve

Nimród elvesztése óta négy év telt el. De ilyen a gyász, egy időre jéggé dermeszt, és sokszor azt érzed, az örök tél már sosem ér véget. Aztán mégis elkezd kitavaszodni.

Julcsi gyógyulása nem csupán lelkileg, testileg is hosszú volt, sürgősségi császárt kellett ugyanis végrehajtani rajta, ami azt jelentette, hogy csípőcsonttól csípőcsontig, a méhét pedig teljes hosszában vágták fel Nimród elhelyezkedése miatt. Azt mondták, legalább két év regenerálódási idő kell a testének, addig ne is gondolkodjanak újabb babában. 

„Eltelt a két év, azt hittük, minden rendben lesz. De nem álltunk még készen. Aztán eltelt még egy év, és még egy. Nekünk négy év kellett ahhoz, hogy felálljunk a kisfiunk halálából. A veszteség után körülbelül másfél évig orvos közelébe sem mentem, kórház közelébe sem.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy mostanra összeszedtem a bátorságomat, mert ehhez nem lehet elég bátornak lenni, vagy eléggé készen állni – ebbe fejest kell ugrani. Mi viszont elmegyünk a falig azért, hogy Nimródnak testvére legyen” – meséli Julcsi.

Mindig az anyukád leszek

Julcsi az őket ért veszteséget követően nem sokkal @mindigazanyukadleszek néven az Instagramon kezdett el blogolni. Az oldalán, amit ma már több mint háromezren követnek, az első pillanattól őszintén beszél az érzéseiről és a gyászfolyamatról, amin a perinatális veszteségben érintettek átmennek. Ezzel sokaknak ad erőt a mai napig, miközben ő maga egy értő és támogató sorstársi közösségre lelt, amire nagy szüksége volt.

Ennek ellenére azt mondja: sokan a környezetében nem értenek egyet azzal, amit csinál. „Azt mondják, a blogolással újraélem a dolgokat, és így nem fogom tudni elengedni őt. Holott engem pont az gyógyított, hogy másokkal összekapcsolódtam. Azzal, hogy a sorstársaimnak segíteni tudtam, magamat is gyógyítottam.

Természetes, hogy fenn akarjuk tartani Nimród emlékét, ő az első gyerekünk – miért ne akarnánk? Másfelől pedig mindennél jobban vágyunk arra, hogy kistestvére legyen. Nagyon sok ember szemében a kettő nem fér össze, holott az egyik nem zárja ki a másikat.

Jó lenne, ha tiszteletben tartanák, hogy szeretnénk életben tartani az ő emlékét. A kisfiunk ugyanis mindig a családunk része lesz – attól függetlenül, hogy fizikailag nincs velünk” – mondja Julcsi.

Dávid pedig felidézi, milyen érzés volt, amikor azt tanácsolták nekik hozzájuk közel állók, dobjanak ki minden Nimródhoz köthető tárgyat, vegyék le a fényképét a polcról – mintha sosem létezett volna.  

Holott teher önmagában is van elég

A perinatális gyászban a bűntudattal is meg kell küzdeni – ezt szinte minden érintett anya átéli. Mert bár a történtekért nem ők a felelősek, mégis bennük, bennünk növekszik a kisbabánk, a felelősség, hogy óvjuk, védjük őt anyaként, a miénk. Ez alól Julcsi sem volt kivétel. És ezzel nemcsak anyaként, hanem párként sem egyszerű megküzdeni.

„Magát hibáztatta. Próbáltam tartani benne a lelket, valahogy kirángatni az önvádból.

Volt egy olyan időszaka, amikor azt mondogatta: bármennyire is szeret, nem haragszik meg, ha keresek egy olyan nőt, aki tud nekem gyereket szülni. A mai napig herótom van ettől a mondattól, dühöt érzek amiatt, hogy azt hiszi, ő a hibás.

Soha életemben még meg sem fordult ez a gondolat a fejemben. Nem azét vagyok vele, mert gyereket szeretnék, hanem azért, mert őt szeretem. Ha az ég ennyit adott nekünk gyerek téren, akkor ennyit adott – ezzel nem tudunk mit csinálni. De bárhogy is van, én mellette maradok mindig” – mondja Dávid.  

Óriási tanító

„Mindenkit formál az élet valahogy, senki nem olyan, mint öt-tíz évvel ezelőtt volt. Mi a veszteség miatt változtunk” – mondja Julcsi. Az ugyanis nemcsak mély, egész életen át tartó fájdalmat okoz az emberben, de nagyon sokat tanít is. Magunkról, egymásról.

Nekik a saját és egymás határainak mélyebb megismerésén túl még a közöttük lévő köteléket tette még erősebbé. Amikor arról kérdezem Dávidot, miért vállalta ezt a beszélgetést, elárulja: hosszú idő volt, mire mások előtt is meg tudott nyílni. Úgy igazán először tavaly, amikor részt vettek egy istentiszteleten, majd egy lelki gyakorlaton, amit az átsuhanó babákért tartottak Dömösön. De azt mondja, ezúttal Julcsit tartotta szem előtt, mert tudja, milyen jó érzést okoz neki, ha a kisfiukról beszél.

„Meg hát, mi nagyon együtt vagyunk ebben. Tudom, hogy ő mindig itt lesz mellettem” – teszi hozzá Julcsi.

 Képek: Bielik István/WMN

Filákovity Radojka