Szabó Anna Eszter: Hát elkéstem. Elmentél. Isten veled, Cila néni! – búcsú egy nem mindennapi tanártól

–

Drága Cila néni! 

Hetek óta készülök arra, hogy rólad fogok írni, mégis tologattam az utolsó pillanatig. Mintha annak a tényét is elodázhatnám, hogy nem vagy már velünk. Még mindig nem hiszem el. Elmentél, életed hetvenharmadik évében, te, az örök kortalan. 

Majdnem egy hónapja már, hogy ott ültem a szerkesztőségi értekezleten, kezemben a telefonommal, benne a jegyzeteimmel, a témajavaslataimmal. A vázlatos felsorolásban ott állt az is: Cila néni.

Szerettem volna csinálni veled egy nagy interjút. Nem tudtam, hogy milyen beteg voltál. Csiripelték a madarak, persze, hallottam, hogy nem vagy jól, de mégis csak rólad volt szó, nem gondoltam, hogy bármilyen betegségnek esélye lehetne ellened. Tévedtem. Zajlott az értekezlet, vártam, hogy rám kerüljön a sor. Aztán rezegni kezdett a telefonom. Fél szemmel ránéztem az értesítőre, és megállt bennem az ütő. 

Anya írt. „Meghalt Cila néni.” 

Hát elkéstem. Elmentél. 

És én örökre elszalasztottam a lehetőséget, hogy még egyszer, utoljára egy nagyot beszélgethessünk. Hiba volt azt hinnem, hogy erre még rengeteg időnk lehet az életben.

Próbálom röviden megfogalmazni az olvasóknak, akik nem ismertek, hogy ki is voltál. Apránként haladok. 

Már óvodás korodban színházat csináltál a fehér, kifeszített lepedő előtt, amit tíz fillérért tekinthettek meg az utca lakói, a nézőid. A saját kis előadásaidon túl futóversenyeket is rendeztél gyerekkorodban, amiket rendre te nyertél meg persze, nem csoda, hogy a versenysport felé vitt az utad, amire később is rengeteget hivatkoztál. Voltál diákszínjátszós is, ami csak még jobban elmélyítette a színház iránti soha nem szűnő imádatodat. Tanári pályád egyik meghatározó pontja volt, hogy visszahívtak tanítani abba a gimnáziumba, ahol korábban tanultál, amit olyan megtiszteltetésként éltél meg, mintha a Kossuth-díjat adták volna át neked. 

1984-ben kértek fel, hogy legyél az újonnan induló Ady Endre Gimnázium igazgatóhelyettese és hívd életre a drámatagozatot. 

Az első dolgod a tanulás volt, hogy felnőhess a feladathoz. Folyamatosan képezted magad, tanácsot kértél, megfigyeltél, tapasztaltál, fejlődtél, hogy amit csinálsz, a lehető legjobb legyen. Nem megfelelési kényszerből, nem (csupán) maximalizmusból, hanem alázatból is. 

Ha valaki megkérdezi, mit tanultam tőled, az első dolog, ami eszembe jut, az az alázat. 

Hogy semmi nem jár alanyi jogon, hogy soha ne felejtsünk el megállni, körülnézni, megszámlálni az áldásainkat, hogy jó suliba járni, biztonságban lenni, tanulni, közösségben lenni, együtt dolgozni, alkotni igenis kiváltság. 

Nem mindennapi privilégium volt az életed végéig a kezedet fogó társadtól, a csodálatos színművésztől, mestertől, a drága Csikos Sándor tanár úrtól színpadi beszédet, versmondást tanulni, aki képes volt pusztán annyival megszerettetni velünk az Arany-balladákat, hogy értőn felolvasta nekünk.

Neked köszönhetjük, hogy valódi színészekkel, rendezőkkel, táncosokkal dolgozhattunk, hogy megtanulhattuk a színpadi beszéd, éneklés, mozgás alapjait. Olyan tudást adtál a kezünkbe, amit akkor is napi szinten használhatunk, ha azóta a színháztól messze is sodort minket az élet. Dolgozzunk akármilyen területen, színházban, újságnál, ügyvédi irodánál, vagy kommunikációs cégnél, te egészen biztosan örök nyomot hagytál. 

Cila néni, mondanám, hogy talán nem is tudod, mit hoztál létre, de szerintem mindig is pontosan tudtad. Az a derű, ami belőled áradt, büszkeséget is sugárzott.

Minden okod meg is volt a büszkeségre. 

Az Ady drámatagozata rövid időn belül országosan ismert lett a diákszínjátszós körökben, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen megesett, hogy külön napokon felvételiztették az adysokat, sőt olyan is volt, hogy helybe jött a pódiumterembe a felvételi bizottság. 

Egyszer a Katona József Színházban egy forgatáson szóba elegyedtem Máté Gáborral, mondtam neki, hogy anno voltam nála felvételizni az SZFE-n, és amikor kiderült, hogy debreceni vagyok, rögtön mondta is: „Ó, akkor te is Cila néni szárnyai alól jöttél!”

Igen, onnan. Ráadásul a bátyám, Máté és az öcsém, Benji is. Mindhárman drámások voltunk. 

Úgy szerettél minket, hogy halálod előtt nem sokkal felhívtad anyát, hogy megköszönd neki a bizalmat, hogy mindhárom gyerekét hozzád járatta, és hogy elmondd, mennyit jelentett neked az, hogy kicsit mi is a gyerekeid lehettünk. A bátyám szerint mi sose hittünk magunkban annyira, mint ahogy te bennünk.

Tényleg olyan voltál, mint egy anyafigura, akinek más vágya sincs, mint hogy a gyerekeiben rejlő minden potenciál kibontakozhasson.

Teret adtál minden kreatív ötletünknek. Ha valaki önálló estet akart csinálni, megcsinálhatta. Ha musicalt akart rendezni, megtehette. Akiben tehetséget láttál, azt akkor is teljes erőbedobással terelgetted, ha az illető egy igazi lumpen volt. Mert hittél benne. Nem hagytad elkallódni. Ilyenek voltunk mi is a tesóimmal. Egyikünk sem volt éppenséggel a legjobb tanuló, de valamit megláttál bennünk, és olyan szeretettel viseltettél irántunk, hogy azt igazából azóta sem értem, hogyan lehetséges. 

Hol fért meg benned ennyi szeretet? Hogy tudtál ennyire hinni olyan kamaszokban, akik azt se tudták még, merre van az előre?

Márpedig hittél bennünk. A szemedben minden új diák egy új lehetőséget hozott magával. Cinkos mosollyal vártál minket az első kreatívdrámajáték-óránkon, ahol azonnal megtanítottad a legfontosabb bemelegítő játékokat, amiket gyakorolva hamar elsajátíthattuk, hogy kell jelen lenni, figyelni, gyorsan reagálni és lecsapni a magas labdákat. A színpadon nincs lézengés, mindig résen kell lenni, különben „tak-tak-tak, meghaltál”, ez egy sokat idézett szállóigéd volt. 

A másik, amit rögtön megtanítottál, hogy a színpadon (és az életben) a fokozott, éber jelenlét mellett a bizalom a legfontosabb. Hogy bízzunk egymásban. Csukott szemmel dőltünk hátra abban a biztos tudatban, hogy a többiek és te el fogtok kapni. 

És ez így is volt. Mindig elkaptál. 

Ha úgy láttad, romlanak a jegyeim és nem vagyok jól, behívtál a szobádba beszélgetni. Ott ültél az asztalod mögött, ami tele volt fényképekkel, volt diákok képeivel, előadások, vizsgadarabok relikviáival, oklevelekkel, díjakkal. A nevetésed két ajtóval arrébb is tisztán hallható volt. A nevetésed, amivel biztattál minket a vizsgáinkon, és ami ráragadt a közönségre is. 

Mindig mindenkinél hamarabb nevettél, ezzel időt adva a közönségnek arra, hogy kövesse a példádat. Te tapsoltál a leghamarabb, a leghangosabban és a legtovább. Hiába volt szülőkkel tele a pódiumterem, ahol az előadások, vizsgák zajlottak, te náluk is elfogultabban imádtál minket. 

Neked köszönhetően a beszédvizsgákon – ami voltaképpen órákon át tartó vers- és monológszavalás – is telt ház volt, a csillárról is lógtak még a nem drámás osztályok is, nem beszélve a színpadiének-vizsgákról, azok meg aztán tényleg hatalmas eseménynek számítottak. Az, hogy a belőled áradó vitalitás, hatékonyság, profizmus és lendület garanciát jelentett a minőségre, elérte, hogy évente a debreceni Csokonai Színház átadja nekünk a nagy színpadot az Ady Gála erejéig, ahova még akkor is visszatértek a volt diákok fellépni a mindenkori gimisekkel karöltve, ha amúgy már magazinok címlapjain tündököltek. Olyan büszkén, határtalan örömmel jöttél fel a végén a színpadra mindig!

Nem magadat akartad ilyenkor sem fényezni, téged az „adyákok” sikerei éltettek, ragyogtál tőlük. Ha valaki nagy tapsot kapott, mindig körülnéztél, mosolyogva, könnyes szemmel. Abban a tekintetben ott volt mindig, hogy igen, ezért megéri. 

És ez a tekintet motivált újabb és újabb generációkat arra, hogy jobbak akarjanak lenni. Sikerült elérned, hogy létre akarjunk hozni valami értéket, hogy nyomot akarjunk hagyni magunk után, hogy méltók legyünk a volt adys diákok névre, hogy majd az utánunk jövő osztályoknak minket is emlegess majd. Igen, azt hiszem, ez az egyik legnagyobb csoda, ami hozzád kötődik. 

Megelőzted a korodat is, már akkor buzdítottad a lányokat, hogy pályázzanak meg bátran vezető pozíciókat akár fiúk ellenében, hogy higgyünk magunkban, mert igenis méltó kihívói lehetünk az úgynevezett erősebbik nemnek, és így lettek női DÖK-elnökök és rendezők is a suliban. Igazi példakép voltál. Rajtad keresztül láttuk, hogy a kemény munka, az alázatos tanulás bárhova elrepíthet. Amikor a kisfiam született, téged abban az évben felkért Téged a városvezetés, hogy rendezd meg a Csokonai Színházban a Légy jó mindhalálig című musicalt és nemhogy megrendezted, de hatalmas siker volt! Ha valamibe belekezdtél, végigvitted, teljes erőbedobással. Így éltél. Tak-tak-tak. 

Debrecenben valami örökre megváltozott. Mintha lassabban verne a város szíve. Semmi nem ugyanolyan már. Cila néni, te nem pusztán a diákjaidnak pumpáltad az ereibe az életet, a művészet szeretetét. Fantasztikus művészeket, alkotókat, de túl ezen, embereket mentoráltál, istápoltál, terelgettél a városod, az országod dicsőségére. Soha nem panaszkodtál, soha nem hiányoztál betegség miatt, mindig szerveztél valamit, ápoltad a lelkeket a hét összes napján, és mindenkiből kihoztad a maximumot. És mindeközben még saját gyereket is neveltél. Nem értem, hogy csináltad. 

Csak egy hibát követtél el. Nem szándékosan, de önkéntelenül mégis sugalltad, így elhittük, hogy ha nagyon erősen fülelünk, akkor a világ másik feléről is mindig hallhatjuk majd a nevetésed. Hogy mindig lesz irodád, ahol elsírhatjuk a bánatunkat, ahol megtalálhatjuk az általad kincsként őrzött elveszett-talált tárgyainkat. Hogy mindig ott leszel, hogy tapsolj nekünk, akár a távolból is. 

Elhittük, hogy bármi történik, akárhogy fordul meg a világ százszor is a tengelye körül, te akkor is mindig ott pörögsz-forogsz majd valahol az oldaladon Csikos tanár úrral, és ez a tudat valahogy biztonságérzetet adott. Rólad tényleg elhittük, hogy örökké fogsz élni.

Most, hogy nem vagy itt, majdhogynem az egész világunkat újra kell definiálni. Viszont mindaz, amit tőled kaptunk, soha nem vész el, nincs földihalandó-teste, itt marad már velünk. Drága Cila néni, mindent köszönünk. Soha-soha nem felejtünk el. 

Az Adyákjaid

A levélben megfogalmazottakhoz köszönöm a segítséget Tenki Rékának, Tenki Dalmának, Novkov Máténak, Kiss Virágnak, Petrás Hannának, Petneházi Annának, Vékony Patríciának, Debreczeniné Nagypál Katalinnak, Mideczki Áginak, a testvéreimnek, és minden volt diáknak, tanár kollégának, barátnak, aki írt, vagy képet küldött. 

Kiemelt képünk és a belső fotók a volt diákok és kollégák tulajdonai 

Szabó Anna Eszter