„Amikor táncolok, nem fáj semmi” – pillangófogás és sasszé: a szeniorörömtánc

–

„Ahova Judith megy, oda megyünk mi is” – jelenti ki határozottan Bukovszkiné Szabó Anna, a csapat (két tucat nő pink pólóban) egyik tagja az óra után, a tánctól kipirulva, nagy mosollyal az arcán. Elmeséli aztán, hogy két csípőprotézis-műtéten van túl, de csak annyit hagyott ki, amennyit muszáj volt, húzta vissza a szíve a lányokhoz.

Életrevaló örömtáncosok. Így hívják magukat. Anna azt mondja, az első hónapban lendületbe kell jönni, a lépéseket meg kell tanulni – igaz, nem bonyolultak, de nincs profi táncos múltja itt senkinek –, de aztán, ha valaki nem szalad el, akkor itt ragad. Ez biztos.

Nézem az órát, még be is állok egy röpke táncra. Ragadós a jó hangulat, nem megmozdulni nehéz, hanem nyugton maradni, ülni egy széken, miközben ők táncolnak. Lóbálom a ritmusra lábfejemet, észre sem veszem.

Latin és görög zene, rock and roll és tangó, tviszt és csárdás

Fülbemászó a mix, és mosolyra húzódik az ember szája, ha morcos volt is egész nap különben. 

„Lép, lendít, sasszé, fordulj bele (ha nem fáj)” – instruálja a csapatot Judith.

Látszik rajta, hogy legalább annyira boldoggá teszi őt is a tánc, mint a vendégeit.

Azt hinné az ember, mindig is ezzel foglalkozott, úgyhogy nagyon meglepődöm, amikor elmondja, milyen kacskaringókkal teli élete volt korábban.

Egy Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei faluban nőtt fel, és a helyi könyvtárossal, aki tanára is volt, nagyon jó kapcsolatot ápolt, időnként helyettesítette is. „Sokszor jöttek felnőttek, idős emberek is, és mindig örömet szerzett, hogy segíthetek nekik valamiképp. Így voltam anyukámmal is. Leginkább, azt hiszem, neki szerettem volna segíteni mindig. Késői gyerek vagyok, a testvéreim tíz meg tizenegy évvel idősebbek nálam. Anyukám nagyon erős asszony volt, sokat betegeskedett, de 70 felett is dolgozni járt. Mindent megoldott! Az apám 51 évesen halt meg. Én akkor még csak serdültem, a két bátyám viszont már meg is nősült addigra, így én maradtam otthon anyukámmal.

Egyedül nevelt, de ez nem volt egyszerű, mert rokkant lett: agyvérzést kapott meg infarktust, és lebénult a bal oldala. De nagyon szépen felépült, hatalmas akaratereje volt, és mondom, végig dolgozott. Az utolsó stroke-ja után feladtam a munkahelyemet, ott ültem végig mellette – akkoriban már nálunk lakott egyébként, tőlünk került kórházba. Nagy kegy, hogy elkísérhettem, foghattam a kezét az utolsó pillanatokban.”

Judith azt mondja, igazából az anyukáját akarta mindig is, gyerekkorától kezdve megmenteni. Ez a vágy él benne azóta is, csak most átviszi azokra az idősödő emberekre, akiket táncolni tanít. Akikkel együtt táborozik. Akik köré közösséget szervez.

„Azt szeretném, hogy ne az orvosi rendelőbe járjanak beszélgetni, és ne otthon üljenek a négy fal között társaság híján. Nagy boldogság nekem látni, hogy az együtt táncolás kinyitja őket. Kit gyorsan, kit lassan, fokozatosan.

Itt az a szabály, hogy mindenkit elfogadunk.

Barátságok születnek. Olyan fontos kapcsolatok, amelyekért akár a várost is átutazzák az emberek. Van, aki a Velencei-tó mellől jár Pestre. És a táncon kívül is össze-összejönnek a csoportok tagjai: kirándulni mennek, színházba, támogatják egymást.”

Judith öt éve vezet szeniorörömtáncot, akkor tanulta ki ezt a Németországban nagyon divatos módszert. Úgy érzi, hazaért. De ahogy korábban is, most is mindig tanul valamit. Most éppen fotózást, hogy jobb felvételeket tudjon készíteni az idős emberekről, akik táncra járnak hozzá. Szereti megörökíteni őket. Különösen az arcukat. Szépnek látja az idős arcokat nagyon. A ráncokat, amelyek mélyén ott az egész élet. És a szemeket, amelyekből annyi mindent ki lehet olvasni, ha figyelmes az ember.

Judith fiatal lányként nem tanulhatott tovább a nehéz családi helyzet miatt. „Olyan szakmát kellett választanom, hogy anyukámat is tudjam támogatni. Optikus lettem. Aztán, amikor Budapestre költöztem, elmentem a BKV-hoz, hogy kapjak munkásszállást. Voltam diszpécser a metrónál, és képzeld, volt olyan időszak is, amikor trolibuszt vezettem! De egy percre sem adtam fel az álmomat, hogy tovább tanuljak. Közben férjhez mentem, megszülettek a fiaim, gondoztam az anyukámat, szóval el kellett napolni a kérdést. 40 éves voltam, amikor leérettségiztem. Azt mondtam magamnak, hogy ha most nem megyek tovább, akkor sosem fogok. Úgyhogy beiratkoztam a főiskolára. Két diplomát is szereztem, az egyik az andragógia, vagyis a felnőttképzés. Azóta nincs megállás, ötvenöt éves vagyok, de még mindig visz a lendület.” 

A mozgás szeretetét is a gyerekkorából hozza Judith

Balettozott, felvették az Állami Balettintézetbe. De albérletben kellett volna laknia, 350 kilométerre az otthonától, és az apja, aki még élt, nem engedte el. „Ez a terv is ott maradt befejezetlenül az életemben. De 2007-ben megszereztem a diplomámat, és egy olyan cégnél helyezkedtem el, amely edzőket képzett. Töprengtem rajta, milyen fura, hogy itt ülök az irodában, és nem tudom, hogy pontosan mivel is foglalkozunk. Mondtam a főnökeimnek, hogy el szeretnék végezni egy képzést, hogy belelássak a dolgokba. Azt válaszolták, hogy ez nem szokás náluk, de jó, legyen. Úgyhogy hétvégente csoportos fitneszinstruktornak tanultam. És a gerinctréneri irányt választottam aztán. Azért, mert nekem is a gerincemmel van gond. Gondoltam, de jó, úgy segítek másoknak, hogy magamon is segítek közben. Nincs többé kifogás, nem mondhatom, hogy nem megyek el a tornaórára, hiszen én tartom az órát.

A koromnál és az érdeklődésemnél fogva is úgy döntöttem, az idősebb korosztályt fogom trenírozni. Az órákon sok táncos elemet illesztettem be a koreográfiába, és mert láttam, ez mekkora sikert arat, megtanultam az örömtánc módszert is. Sok helyen dolgoztam, sok mindent csináltam, de egyetlen munkám sem adott nekem annyit, mint ez a mostani. A csoportokból töltődöm.

Szoktam nézni az embereket, amikor táncolnak, és olyan jó látni, hogy örülnek egy-egy jó zenének, vagy hogy mennyit fejlődnek. És egészen kivirulnak! Olyan is van köztük, aki soha életében nem táncolt korábban. És most itt van velünk évek óta. Jó hallani, hogy esetleg alig tudott valaki elindulni az órára, de amikor táncol, már nem fáj neki semmi.”

Hogy vagy te az öregedéssel, kérdezem Judithot. Tűnődik egy sort a válaszon. „A haláltól félek, az öregedéstől nem. Már zajlik, fel kell persze dolgozni, de azért látom magam körül, hogy lehet ezt szépen csinálni. Körülöttem vannak a csodálatos példaképek. Sokszor érzem, hogy anyukám küldte őket nekem. Hogy támaszaim legyenek az úton.” 

Judith vendégei közt 89 éves a legidősebb,

(„csodálatosan táncol, lepipálja olykor a hatvanasokat is”!), és 40-es a legfiatalabb, aki azért jár ide, mert túlsúlyos, és nem érzi komfortosan magát a fiatalok közt a konditeremben. A tánccsoportban viszont le tudja tenni a gátlásait, élvezi a mozgást.

Azt mondja Judith, hogy a mozgás nem csak örömet ad, nemcsak az izomzatot, a koordinációt és az egyensúlyt fejleszti, hanem a gondolkodást is frissen tartja. A lépések megtanulása ugyanis remek agytorna. Mivel kevés a férfi a csoportokban („ők talán bátortalanabbak ezen a téren, ki tudja?!”), a páros táncoknál jellemzően nők táncolnak nőkkel, és időnként szerepet cserélnek, ami azt jelenti praktikusan, hogy amit addig jobbra csinált valaki, azt attól fogva balra kell, ami kihívás az elmének. A demencia ellen pedig, ez köztudott, a tánc remek fegyver.

„Vannak a csoportjaimban olyan idősek, akik csak táncolni jönnek, aztán hazamennek. Ezt természetesen tiszteletben tartjuk. De a legtöbben ennél többre vágynak, tartozni szeretnének a csapathoz.

Mert sokkal többről van itt szó, mint egy edzésről. Ezek az órák alkalmak arra, hogy egy nyugdíjas ember ki tudja venni a szép ruháját a szekrényből, amit már ezer éve nem viselt. Szoktam kérni néha, hogy most gyertek fehérben! Vagy zöldben! Vagy gyertek szoknyában! Lehet készülni az alkalmakra.

És nemcsak testileg tartja őket frissen a tánc, hanem úgy érezhetik, lépést tartanak a korral. Nem csak a régebbi zenéket kedvelik, például Miley Cyrust imádják.” 

Az elmúlt évek alatt több száz idős emberrel került kapcsolatba Judith. Van egy törzsgárda persze. „Nagy magasságokat élünk meg együtt, és mélységeket is, hisz előfordul, hogy van, aki elmegy közülünk. Ezt fel kell dolgozni. Elcsendesedéssel, emlékezéssel, és persze tánccal. Táncolunk egymásért. Táncolunk magunkért. Táncolunk, amíg csak lehet.”

Fotók: Csiszér Goti / WMN 

Kurucz Adrienn