Ők is „családon belül” vannak

A WHO 2002-es, az erőszakról és egészségről készült jelentése (World Report on Violence and Health, 2002) szerint: „Nincs egyetlen ok, ami megmagyarázná, hogy az egyik ember miért válik erőszakossá, bántalmazóvá, míg egy másik személy nem. (…) Az erőszaknak összetett okai vannak, szerteágazó gyökerekkel – biológiai, társadalmi, kulturális, gazdasági, érzelmi és politikai.”Noha nem ismertem személyesen Szilágyi Istvánt, és a haláláról is annyi információval rendelkezem, amit a média bemutatott, nem tudok e haláleset felett átsiklani, mert úgy gondolom, az eset felkiáltójel kell, hogy legyen, figyelmeztető üzenete jusson el mindannyiunkhoz:

az idősek bántalmazása ma, itt, Magyarországon is létező jelenség, mellyel kapcsolatban szinte alig van információ – és legfőképp segítség a bántalmazottaknak.

A családon belüli erőszak, (vagy ahogy újonnan patetikusan „illik” nevezni, a kapcsolati erőszak) partnerek (férfi-nő, esetleg kiskorú gyermek) közötti formájáról szintén nagyon sajnálatos módon, csupán az áldozatok nyomán és főként sajtóhírekből értesülhetünk, esetleg az egy kezünkön megszámolható civil segítő szervezetek erőn felüli akciói nyomán kaphatunk ismereteket. Az idősek bántalmazásáról azonban még ennyit sem, szinte alig hallani, különösen nem hazai és szakmai vonatkozásban. 

Nem elszigetelt eset

Lehetnénk optimisták, gondolhatnánk, hogy azért nem hallunk ilyesmiről, mert nálunk nincs, hiszen elenyésző. Ne legyünk naivak! Jó néhány évvel ezelőtt idősügyi szakemberként az idősek bántalmazásának témakörével is elkezdtem foglalkozni a szociális területen dolgozva. Nemzetközi statisztikai adatok (National Association of Adult Protectiv Services Administrators) azt mutatják, hogy az időskori bántalmazások hatoda, az otthoni bántalmazások 1/14-e kerül nyilvánosságra, és az elkövetők 90 százaléka családtag. A társadalmi idősödéssel párhuzamosan pedig folyamatosan növekszik az idősek otthoni bántalmazása. Az idősek bántalmazásának több mint felét férfiak követik el. 

Jól elrejtett ütések

Magam is meglepődtem, pedig az akkor fellelhető külföldi szakirodalmak, iránymutatások adtak némi felkészülési lehetőséget, hogy mennyire speciális a bántalmazások, abúzusok körében az idősek helyzete. Hogy miért? Mert nehezebben felismerhető, még szakember számára is. (És rögtön tegyük hozzá, ha esetleg felismeri, akkor sincs hová fordulni, nincsenek valódi segítő eszközök, megoldási lehetőségek a helyzet kiküszöbölésére.)

Az időskorra jellemző törékenység, sérülékenység, a központi idegrendszer leépülése, egyéb betegségek következtében gyakoribbak az esések, a zúzódások jobban meglátszanak, a csontritkulás miatt például gyakoribbá válhatnak a törések, megannyi esetben az idősödés folyamata önmagában is okozhat sérülést. 

Azonban vannak olyan bántalmazási formák és azok jelei – nemzetközi szakmai irányelvekben megfogalmazottak alapján –, melyek az időskori bántalmazás jelenlétére figyelmeztetnek. Talán nem eretnekség sorra venni most, hogy hol fordulnak elő, és melyek lehetnek ezek. 

Az időskori bántalmazás három fő kategóriáját szokás szakmailag meghatározni:

Otthoni abúzus: általánosan azt jelenti, hogy ez esetben a bántalmazás az idős otthonában, vagy a gondozást végző otthonában történik, és a bántalmazó legtöbbször szoros rokoni kapcsolatban áll az idős személlyel. 

Intézményi abúzus: amikor a bántalmazásra intézményi keretek között kerül sor (idősek otthonában, ápoló-gondozóházakban, átmeneti, tartós ellátó intézményekben, kórházakban). Különbség az otthoni bántalmazáshoz képest, hogy az elkövető jogilag szabályozottan végzi feladatát, fizetett segítők, szakemberek, néha egész intézményi gyakorlatot jellemzően megjelenhet. 

Önbántalmazás, önelhanyagolás: amikor az idős személy veszélyezteti saját egészségét, biztonságát. Általában eredménytelen öngondoskodás (étel, ital, ruha, személyi higiéné, gyógyszeres kezelés), segítség visszautasítása jellemzi, de nem tartozik ide az, amikor az idős személy mentálisan kompetens és felméri a következményeit a döntéseinek, és tudatosan, önként vállalja, hogy esetlegesen kárt okoz az egészségében a döntésével.

Testről és lélekről

Az időskori bántalmazás főbb formái közé tartozik a testi és szexuális bántalmazás: a verés különféle megjelenései, harapás, égetés, lökdösés, rángatás, rázás, szexuális erőszakosság, de számos más fizikai bántalmazás is érheti az idős embert, ami

gyanús balesetnek néz ki, vagy arról szóló történet, hogy az idős állandóan „vonzza a bajt”, teste monoklikkal, véraláfutásokkal tele. 

Pszichológiai bántalmazás: az idős ember mentális gyötrelmeit jelenti a rákiabálás, fenyegetés, megalázás, emocionális izoláció, érzelmi zsarolás, amikor a bántalmazó szándékosan félelemben tartja az idős embert, a hatalma alatt áll. Az ilyen helyzetben lévő idős ember zavart lehet, ideges, amikor a családtag vagy a segítő közelít hozzá, tele van félelemmel, gyámoltalan, túlságosan visszahúzódó, gyakran vonakodik nyíltan beszélni, kerüli az arc és szemkontaktust a segítővel vagy az orvossal. Figyelmeztető jel lehet a zavartság, a düh, nyugtalanság, szorongás vagy paranoid viselkedés is. 

Anyagi abúzus: az idős ember pénzével, tulajdonával vagy vagyonával való visszaélés. Ez lehet készpénz, arany, ezüsttárgyak elvétele, pénzkivétel a bankból, bankbetétek, kártyák „elvesztése”. Előfordulhat az is, hogy megalapozatlanul kerül gyámság alá az idős ember. 

Elhanyagolás mint bántalmazás: amikor elhanyagolt a higiénia, koszos a ruha, az idős embert megfosztják az életszükségleteihez való dolgoktól, az enni- vagy innivaló hiánya, helytelen gyógyszerezés, túlnyugtatózás. Az idős ember hiányát szenvedheti olyan eszközöknek, mint szemüveg, protézis, hallókészülék, járókeret…

Te is, fiam?

Az időskori bántalmazás esetében is, csakúgy, mint a bántalmazások egyéb formáiban, megkerülhetetlen a bántalmazó karakterjegyeinek feltérképezése az erőszak felismeréséhez. Mik a bántalmazó magatartásának jelei? Például a bántalmazó nem akarja, hogy a bántalmazottal beszéljen bárki más a saját otthonában sem, nem hagyja kettesben kívülállóval, még az orvossal sem. Úgy tűnhet, hogy a bántalmazó teljesen együtt érez az áldozatával, de mégsem veszi komolyan őt. A felnőtt gyerekek esetében a családon belüli erőszak gyakran anyagi természetű az idősebb szülőket tekintve, sokszor küzdenek egzisztenciális problémákkal, mentális betegségekkel, alkohol vagy drog problémákkal, megélhetésük függ az áldozataiktól.

A bántalmazás úgy tűnik, magasabb azok között, akik együtt élnek felnőtt gyerekeikkel, és különösen, ha azok anyagilag függnek az idős szülőktől.

Ami Szilágyi Istvánt illeti… 

Úgy tűnik, hiába voltak árulkodó jelek, mégis éveken keresztül nem történt semmi érdemleges, sorsát, életét jobbá tevő és végül a halálát elkerülhetővé tévő beavatkozás. Nem volt, ami és aki megmenthette volna. Még úgy sem, hogy a bántalmazója közben előzetes letartóztatásban volt, majd a bíróság felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte. Voltak körülötte segítő szándékú, jóakaratú emberek, de látható, hogy ez ilyen élethelyzetben kevés.

Csak kérdések vetődnek fel bennem, hangos elmélkedés, nem vádaskodom, nem perlekedem. De muszáj végiggondolni higgadtan: Szilágyi István járt bíróságon, kórházban, rendőrségen, találkozott orvossal, szociális munkással, s még ki tudja, hány alkalommal az utca emberével, a szomszédokkal, akik láttak-hallottak sok mindent. És mégis, íme, a végkifejlet.

Vajon mindenki megtett minden tőle telhetőt? Vajon volt elég ismerete a bíróságnak ahhoz, hogy felismerje a bántalmazott idős embert? Volt lehetősége jogilag megvédeni attól, ami bekövetkezett? A rendőrségen az előzetes letartóztatás idején semmi jele nem volt a bántalmazó pszichés állapotának, hogy közveszélyessé válhat? Volt szakember, aki ezt felismerhette volna? A szociális munkásnak, aki elmebetegnek látta az elkövetőt utólag, tett-e lépéseket, volt-e lehetősége a megelőzésben?

És a közvetlen környezet is ott volt a mindennapokban. Igen, akiket mindig utólag ismerünk meg a rémtörténetekből, a riportalanyok, akik évekig láttak-hallottak sok furcsaságot, de nem tudták, kell-e tenniük valamit, vagy nem tudták, hogyan? Mert ez is nagy felelősség ám, évekig tanúnak lenni egy tragédia bekövetkezésében… S amikor a dráma megtörténik,

vajon hol van az etika, amikor egy özvegy arcába mikrofont és kamerát nyom egy televíziós csatorna? Hol van az életben maradt házastárs, a férjét és gyermekét is elvesztő idős nő méltóságának tiszteletben tartása? Az elkövető vajon megkapott-e minden ellátást, mely állapotához köthetően segíthette abban, hogy ne váljon gyilkossá? 

A kérdések sora pedig végtelenné kezd dagadni, ha továbbgondoljuk: vajon hány házi orvos tapasztal furcsa monoklikat az idős betegein naponta? Van-e értelme megkérdeznie, hogyan szerezte? Hány segítő szakember látja, hogy nincs ellátva az idős ember, hogy nincs szemüveg, hallókészülék, ami szükséges lenne a „normális” életvitelhez, hogy nem kapja a diétás ételt, hogy nem kap ételt sem? Minden hasonló tragédiában minden szereplő áldozat, mind, a túlélők s az elkövetők is. 

Ott vannak, körülöttünk

Egy fájdalmasan méltatlan életbefejezés, egy értelmetlen halál  adjon ahhoz erőt, hogy társadalmunk minden egyes tagja, a döntéshozók és kisemberek, orvosok, szociális munkások, bírók, újságírók, rendőrök, géplakatosok, bolti eladók, tanárok, taxisok, virágárusok, földművelők, postások, menedzserek, artisták, költők, webfejlesztők és a szomszédok, mi mindannyian érezzünk felelősséget a körülöttünk élők, az idősek védelmében is. Ne érezzük kényelmetlennek jelezni, ha bántalmazás nyomait véljük felfedezni! Tegyük meg a szükséges lépéseket, jelezzük a hatóság felé, ne rajtunk, az utca emberén múljon a segítség elmulasztása. Ismerjük fel azokat a jeleket, amik az idősek bántalmazásának indikátorai. 

Legyen ez az „értelme” a mi utcai hírmondónk, Lópici Gáspár halálának. Legyen ez az ő utolsó üzenete.

Jeszenszky Zita

Kiemelt képünk illusztráció