Az elvarratlan szálak egyszer tutira felfeslenek – nézzétek meg az Őszi sanzon című filmet!

–

Az összetört hős

Az összetört embert messziről megismerni. A görnyedt tartásáról, a homályos tekintetéről, ami nem keres fókuszt, a hallgatásáról, a félbemaradt, tétova mozdulatairól, a minimumra szorítkozó válaszairól. Az összetört embert mindannyian jól ismerjük, és ha van bennünk egy kis emberség, együtt is érzünk vele. Nem kell szánni, elég csak megérteni és békén hagyni. Nem szólni hozzá többet a kelleténél, nem zaklatni felesleges kérdésekkel, önző kérésekkel, és nem gördíteni újabb akadályokat elé – van neki elég baja.

Ez a film, az Őszi sanzon, egy összetört emberrel hoz össze minket. Mathieu-nek hívják, középkorú, csibészesen jóképű férfi, csak a szeme nem csillog már. Egy tengerparti wellness-szállodába érkezik, ami a lehető legélesebben tükrözi vissza a magányát és elveszettségét a steril tereivel, személytelen szobáival, robotszerű alkalmazottaival (bár egyelőre még emberek), értelmezhetetlen masináival, és fantomszerű vendégeivel. Mathieu elfoglalja a szobáját, és természetesen csak még rosszabbul érzi magát tőle. Pedig drága hotel. És végre egyedül lehet, nem kell szerepet játszania.

Hamarosan kiderül, hogy dehogynem: ő az a típusú ember, aki mindenhová kénytelen magával cipelni az egyik életszerepét, azt, hogy színész. Sikeres, ezért mindenhol megismerik, és a lehető leggroteszkebb helyzetekben kérnek tőle szelfit, mit sem törődve a privát szférájával vagy emberi mivoltával.

Manapság a sztárok is egyfajta dehumanizáció áldozatai: nem tekintik őket embernek, csak örökké rendelkezésre álló plakátarcoknak.

Mathieu-nek most nincs ereje nemet mondani.

Csak az élet és az ember

Az Őszi sanzon már itt, az alapszituáció felfestésénél megmutatja, hogyan dolgozik egy élet- és emberismeret birtokában lévő nagymester (ez esetben Stéphane Brizé). Egyszerű képek, kevés szöveg, hétköznapiságukban is kifejező helyzetek, amik egyszerre humorosak és nyomorúságosak, és a lényeg közepébe engednek látni. Mint amikor Mathieu az új generációs szobai kávéfőzővel bajlódik, amin már nincs egyetlen gomb sem.

Nincs ember, aki ebben a szerencsétlenkedésben ne saját magát látná, és akihez ezáltal ne kerülne közel. 

Aztán szép lassan kiderül róla pár információ: hogy egy színházi darab próbáiról lógott meg, noha a szerepet rá írták, és ezzel az egész produkciót döntötte dugába; hogy otthon felesége és gyereke is van; hogy a feleségének nincs ideje az ő lelkét ápolni, mert legalább olyan elfoglalt és akkora sztár, mint ő, csak nem a vásznon, hanem a tévéképernyőn, ugyanis híradó-műsorvezető; és hogy ez a menekülés valószínűleg komolyabb elakadást jelez, nem pusztán a szakmai kudarctól való félelmet. Mathieu egy hetet vett ki magának arra, hogy egyedül legyen a gondolataival. Még ha fogalma sincs is, azok hová vezetnek.

Van, hisz a véletlenben, van, aki nem. Hogy Mathieu miért pont abba a városba utazott, ahol egy régi szerelme él, mi vezette őt oda – mert nyilvánvalóan nem volt tudomása erről –, a sors vagy a szerencsés véletlen, sosem derül ki. Ki-ki döntse el hite szerint. Mindenesetre néhány meddő nap után egy üzenet várja a recepcióstól, hogy Alice szívesen meginna vele egy kávét. És hát mi más menthetné meg egy hiú színész kavargó lelkét, ha nem egy szemérmes, de odaadó szempár tulajdonosa, aki pont rá várt egész életében? Persze ezt csak lassan, fokozatosan fedi fel.

Nincs más rajtuk kívül ebben a történetben. Egy rövid epizód kivételével, amiben egy idős nő elmeséli, hogyan ébredt rá a leszbikus hajlamaira, és miért került egy életbe neki, hogy ezt vállalja és megélje, illetve egy virtuóz füttyduetten túl semmi és senki nem vonja el a figyelmünket Alice-ról és Mathieu-ről, beleértve a partnereiket. Az idős hölgy esete pedig intő példa arra, hogy nem érdemes 80 évet várni a vágyaink beteljesítésére, magyarán az önazonos, felszabadult boldogságra. Ami persze nem jelenti azt, hogy mindenkinek fel kell rúgnia mindent az első szirénhangra.

Inkább azt, hogy az érzéseinknek érdemes a végére járni, és ezt nem halogatni a végtelenségig.

Alice megteszi az első lépést, aztán a következőt és a következőt – mindig ő merészkedik egyre messzebb, hogy elrendezzen magában egy soha fel nem dolgozott szakítást és sérelmet. Véletlen vagy sors, hogy Mathieu-nek most pont ez segít kimászni a veremből, amibe zuhant? Mert valakinek az élete múlik rajta, hogy ő tud-e még figyelni, tud-e még hallgatni, és ki tudja-e a szívét tárni. Mert valakinek számít, hogy van-e még benne tisztesség. És mert ha itt helytáll, talán visszanyeri az önmagába vetett hitét is, bebizonyíthatja, hogy nem rossz ember. Alice-t ráadásul nem nehéz boldoggá tenni, egyszerűen csak hagyni kell, hadd szeressen, és hadd öntse ki a szívét. Szóval úgy látszik, ezúttal, másodikra jókor, jó helyen futottak össze.  

A szembenézés: tényleg ezt akartad? 

Akármilyen puritán és egyszerű történet is ez egy olyan jó rendező tolmácsolásában, mint Stéphane Brizé, tele lesz árnyalatokkal és hajtásokkal. Néha elkalandozunk erre-arra, néha beleszaladunk egy konfliktusba, körülnézünk Alice valós életében, és belelátunk abba is, Mathieu milyen utat és partnert választott magának. Ahogy a középkorú emberekkel gyakran megesik, ha hosszú kihagyás után találkoznak: egyértelműen megmutatkozik, ki milyen életet épített magának, milyen döntések és választások szerint halad.

Már nincs kifogás: ez a te életed, te vagy benne a főhős, és itt az utolsó esély arra, hogy szembenézz azzal, így akartad-e.

De nemcsak a sokat próbált, elismert Brizé érdeme mindez, aki korábban már készített hasonló, hétköznapiságukban is megrendítő szerelmes filmeket, mint a Tétova tangó vagy a Mese a szerelemről, míg át nem tért a szociális problémákat taglaló alkotásaira (Mennyit ér egy ember?, Sztrájk a gyárban). Elvitathatatlan érdeme van ebben a forgatókönyvíró-társának, Marie Druckernek is, aki elég jól ismerheti a Mathieu-khöz hasonlók világát, hiszen maga is sikeres műsorvezető. Ezért is tudja hitelesen megjeleníteni az ő feleségét (ha nem is játssza el, mert teljes valójában sosem bukkan fel a filmben), bár a hideg, számító, érzéketlen, karrierista nő portréja nyilván távol áll tőle, és kritikának szánta, hiszen ilyenek is jócskán vannak a show-bizniszben, nem csak a Mathieu-höz hasonló érzékeny, esendő emberek, akik folyton a lebukástól félnek.

Mindez jól tükrözi, milyen kevés kell ahhoz, hogy egy történetben a mellékalakok is kidolgozottak legyenek, és mögöttük egész életek és szubkultúrák bontakozzanak ki – a végén mégis úgy érezzük: csak ennek a két embernek a viszonyában időztünk, és egészen közel kerültünk hozzájuk. Mert sikerült megteremteni azt az intim teret, amiben a két színész fürdőzött – és a Mathieu-t alakító Guillaume Canet, illetve Alice szerepében Alba Rohrwacher egészen más lehetett, mint korábban bármikor (pedig mindkettejük filmográfiája impozáns, hiszen a hazájukban a legkeresettebb filmszínészek). 

Egyszerűen jó volt nézni őket, bizsergetően kellemes. Ha Mathieu és Alice életének nagy krízisében osztoztunk is, abban biztosak lehettünk, hogy értékes emberek. És bárhogyan alakul is a további sorsuk, miután lefut a stáblista, mi már drukkolunk nekik – és magunknak is egy elvarrt szálakkal átszőtt, önazonos élethez.

Kiemelt képünk forrása: Cirko Film

Gyárfás Dorka