A makarenkói pofon története – A pedagógia egyik legnagyobb félreértése

–

A kommunista pedagógia célja az engedelmes állampolgárok nevelése volt. Nem a gyerekek voltak a fókuszában, hanem a közösség: az életkori vagy egyéni sajátosságokat és a személyiség kibontakoztatását nem igazán vette figyelembe.

Az irányzat legismertebb képviselője Anton Szemjonovics Makarenko volt, aki pályafutását elemi iskolai igazgatóként kezdte, majd 1920-ban azzal bízták meg, hogy irányítson egy munkatelepet, ahol fiatalkorú bűnelkövetők átnevelése folyik. Makarenko Ukrajnában, Poltava mellett hozta létre a Gorkij-telepet, majd nyolc évvel később a harkovi Dzerzsinszkij-kommunába helyezték, itt dolgozott 1935-ig.

Ukrajnában akkoriban a polgárháború következtében sok százezer magára maradt, hajléktalan gyerek élt, ezért több száz nevelőintézetet létesítettek, amelyekbe összesen 45 ezer gyereket költöztettek be. Ilyen intézmény volt a Gorkij-telep és a Dzerzsinszkij-kommuna is.

A közösség diktatúrája

A szakemberek között nem volt egységes vélemény arról, hogyan is kellene bánni ezekkel az elvadult gyerekekkel. Makarenko elvetette a pedológiai, azaz gyerekek biológiai-pszichológiai igényeinek megismerésén alapuló, Nyugat-Európában és Amerikában már népszerű, és Oroszországban sem ismeretlen reform-megközelítést, amely szerinte csak arra képes, hogy „gyomokat” neveljen.  

Szerinte a rá bízott gyerekek kolóniáiban csakis a „közösség diktatúrája” vezet eredményre, és a katonai fegyelem eszközével ellensúlyozható a csavargó-bűnöző múlt.

Úgy vélte, nem az egyéni érdekeket kell szem előtt tartani, hanem az értékes, közösségi célokat, és az oktatás-termelőmunka kettőse tudja a kívánt mederben tartani a „szovjet fiatalok” fejlődését. Mert aki a szocialista társadalomban elszigetelődik, az olyan, mint egy „pattanás”, vagy „szálló úti porszem”.

„Fogjatok ásót, ollót, öntözőkannát meg létrát, s ha a kertetekben hernyó üti fel a fejét, irtsátok rézgáliccal. Ne féljetek, permetezzetek csak bátran, alaposan – nem baj, ha a virágoknak ez egy icipicit kellemetlen” – írta Pedagógiai hőskölteményében (igen, ez a regény címe!).

A közhiedelemmel ellentétben, Makarenko elutasította a gyerekek nevelési célzatú testi bántalmazását, ami a cári Oroszországban szokás volt, tehát ebből a szempontból Makarenko haladó szellemű pedagógus volt.

Szintén reformtörekvésként értékelhető az az elve, miszerint a tanár a közösség tagja, ugyanazt eszi, ugyanolyan körülmények közt él, mint a gyerekek, és az oktatáson, valamint a munkán túl is részt vesz az életükben, játszik velük, együtt olvasnak, beszélgetnek.

Nem foglalkozott azzal, diákjai milyen bűncselekményeket követtek el korábban. Tiszta lapot nyitott számukra az intézményében.

Egyik kulcsfogalom a pedagógiájában az önigazgató kollektíva. Ennek az a lényege, hogy a csoport önszabályzó módon működik: a gyerekek közgyűlésén kialakított szabályrendszerhez kell alkalmazkodnia az egyénnek, és amennyiben nem teszi, úgy a közösség (nem csak a nevelők) felé tartozik elszámolással.  

A nevelésben fontos szerepet kapott a fegyelem, a szigorú napirend: reggeli gyülekezővel, napiparanccsal, tornagyakorlatokkal, felvonulásokkal. A közösség utasításait végre kellett hajtani. A közgyűlés döntött minden fontos ügyben. Például az élelmiszerek és az alapanyagok beszerzésében, a műhelyek és mezőgazdasági létesítmények működtetésében, a szabályokat megsértő gyerekek büntetésében.

A közgyűlésben eleinte Makarenkónak vétójoga volt, később már csak ugyanolyan felszólalási és szavazati joga, mint a gyerekeknek. Előfordult, hogy helytelenített egy döntést, mire megvonták tőle a felszólalás jogát, majd azzal fenyegették, hogy kivezettetik a teremből.

A saját maguk által hozott szabályokat a gyerekek többnyire betartották, aki mégsem igazodott, az a kortársak haragjával nézett szembe. A legszigorúbb büntetés a kizárás volt, amikor a növendék nem vehetett részt a közös munkában, játékban, étkezésben.

A gyerekeknek napi négy órában dolgozni kellett. Maguk termelték meg a megélhetésükhöz szükséges ételek egy részét, és eladásra is készítettek iparcikkeket. Azokat, akik lazsáltak, tolvajoknak, kizsákmányolóknak tekintették, és büntetést kaptak.

Makarenko úgy tekintett a munkára mint nevelési eszközre, de hangsúlyozta, hogy kell jutnia elegendő időnek a tanulásra, a sportra, a művelődésre, a szórakozásra és a közösségi tevékenységekre is. 

Miért vált szállóigévé a makarenkói pofon?

A Gorkij-telep növendékei nem meglepő módon sok fejtörést okoztak a nevelőknek. Képzeljük el a helyzetet! 1920-ban alakult az intézmény, a polgárháború még tartott, nem volt elég élelem, ruha, nem volt fűtés. Az első növendékek tizenévesek voltak, nem volt addig otthonuk, leginkább pályaudvarok környékén éltek, és vonatokról loptak, úgy maradtak életben. Mivel a telepen is éheztek, nyomorogtak eleinte, a fiatalok továbbra is bejártak a városba lopni, a Gorkij-telep kevés vagyonát is széthordták, Makarenko, a két mellé rendelt pedagógusnő és a telep gondnoka sehogy sem tudta kordában tartani a súlyosan traumatizált, bántalmazott, farkastörvények közt cseperedett, parazitákkal teli, örökké éhes, testi-lelki betegségekkel küzdő gyerekeket.

Az igazgató, ahogy arról fő művében, a tapasztalatait, céljait, eredményeit és kudarcait rögzítő háromkötetes Pedagógiai hőskölteményben beszámol, eleinte nemigen tudta kezelni a helyzetet. Egyszer elvesztette a türelmét, és lekevert egy pofont az egyik hangadó fiúnak, aki gúnyolódott vele, és megtagadta társaival együtt a favágást. Makarenko úgy vélte utóbb, hogy nem helyes, amit tett, viszont azt tapasztalta, hogy megnőtt a tekintélye, és nagyobb lett a fegyelem a telepen. Úgy vélte a váratlan reakció, a „hirtelen ráhatás” sikert ért el, meglepte a diákot és rájött: rossz úton jár. (A „hirtelen ráhatás” az ő értelmezésében nem erőszakot jelentett amúgy „rendesen”, hanem például nagylelkűséget, kedvességet, ami élesen szemben áll a diák erőszakos viselkedésével, tettével.)

Hogy valójában ő járt rossz úton, az azért derenghetett számára, hisz utóbb úgy kommentálta az esetet, hogy ez volt pályája mélypontja, és több tanulmányában is leírta, hogy elítéli a testi fenyítést. Azt viszont nem látta be, hogy a „hirtelen ráhatás” nem okozott nézőpontváltást és jellemfejlődést, ahogy hitte, hanem a gyerekek saját érdekükben szimplán behódoltak az erőszaknak.

Volt egyébként egy másik eset is, amikor Makarenko (dokumentáltan, maga írta le) elvesztette a türelmét.

A Gorkij-telepen gyakran zaklatták a társaik a zsidó származású kisgyerekeket. Makarenko vizsgálatot indított, és annyira feldúlta az ügy, hogy az asztalán lévő írógépet hozzávágta az egyik növendékhez (nem találta el), majd egy székkel támadt rá. Lefogták és megnyugtatták. 

Makarenko pedagógiai elvein (kollektivizmus, fegyelem) alapult az ötvenes-hatvanas években a közép- és kelet-európai országok nevelési-oktatási gyakorlata. A „makarenkói pofon” létjogosultságában pedig még ma is sokan hisznek – annak ellenére, hogy már maga Makarenko is szégyellte.  

Források: magyar-irodalom.elte.hu, gyerekneveles.hu, wikipedia.org 

Kiemelt képünk forrása: Wikipedia/ Marcus Cyron

Kurucz Adrienn