A szabad, magabiztos nőnél kevés vonzóbb van a világon – a női sportcipő története

–

Az „olyan” típus 

Nem is olyan régen a sportcipő még javarészt csak az edzőtermek, vagy bizonyos divatirányzatok visszatérő eleme volt, de az utóbbi években áttört egy falat, és már a vörös szőnyegen is találkozhatunk vele. 

Ennél már csak az a nagyobb szám – legalábbis nekem biztosan –, hogy most már nekem is van sportcipőm. 

Szerintem általános iskola óta nem volt ilyesmi a lábamon, leszámítva a kitaposott, tollal kidekorált vászon tornacipőimet, amiket valaha volt drámatagozatos koromban viseltem. Azóta eltelt két évtized, lett két gyerekem, dolgozó nő vagyok, és úgy tűnik, most jött el az ideje, hogy én is sportcipőt húzzak. 

Pedig ha valaki, én aztán soha nem voltam „olyan” típus. Csak közben 

kiderült, hogy a sportcipő viseléséhez nem kell egyik típushoz sem tartozni – mindenki élvezheti anélkül, hogy szerepet játszana benne. 

Ez persze nem volt mindig így.

Az első női sportcipők

1916 – ekkor dobták piacra a világ első olyan sportcipőjét, amit kimondottan nők számára készítettek. 

Akkoriban a női sportcipők még igencsak egyszerűek voltak, de ez a korszakot is jellemzi, ugyanis a huszadik század elején már eleve a sportoló nő, mint jelenség, nem volt sem elfogadott, sem megszokott. Elsősorban olyan sportokban próbálhatták ki magukat – persze csak mértékkel –, mint a golf, a tenisz, vagy a krikett. Épp ezért ezek a kezdetleges cipők egyszerűek, ám tartósak, szívósak voltak. Egyesek vászonból, mások bőrből készültek, voltak magasított bokarésszel kialakítottak, és mindössze fekete, vagy fehér színben voltak kaphatók. 

Az első világháború után már innovatívabb megoldásokkal készültek a sportcipők, de ez a női lábbelik választékán még nem mutatkozott meg különösebben. El kellett telnie néhány évtizednek ahhoz, hogy a nők jellemző viselete ne kizárólag a kényelmetlen, merev magas sarkú, vagy a fűzős, magas szárú cipő legyen. 

Végül eljött az idő, amikor a nők már tagadhatatlanul nagyobb szerepet töltöttek be a munkaerőpiacon, és ezt a változást elkezdte követni a divat is.

A magabiztos nő cipője

Így esett, hogy az immár gumírozott talpú női sportcipő olyan ikonok lábán is megjelent – igaz, először csak a mozivásznon –, mint Marilyn Monroe vagy Audrey Hepburn. Itt következett megint egy-két évtizednyi barátkozás ezzel a stílussal, de az utolsó „csapást” végül a Dirty Dancing mérte a közízlésre, amikor Baby ilyen cipőben talált önmagára, a nőiségére, a független, felnőtt énjére. Ez a cipő az egyediség, a szabadság szimbóluma lett. 

A sportcipő alapvetően nem a szó szerint vett, klasszikus, nőies viselet, viszont képes arra, hogy magabiztosságot adjon, hogy ezáltal a nő igazi valója szabadon szárnyalhasson. Márpedig egy szabad, magabiztos nőnél kevés vonzóbb van a világon. 

Ez a cipő sokáig azért még kizárólag a sportolás és a szabadidős tevékenységek kötelező darabjának maradt meg. Ám a nyolcvanas években Melanie Griffith új árnyalatot adott a műfajhoz a Dolgozó lány című filmben hozott stílusával, amiben a hivatalos munkaruhát hófehér, vastag talpú sportcipővel kombinálta.

Innentől kezdve a sportcipők tényleg ott voltak már szinte mindenhol, és már nemcsak egy-két fazonban voltak kaphatók, hanem a szivárvány minden árnyalatában, különféle stílusban. Ezt demonstrálta a kilencvenes években berobbanó Spice Girls. Hát erre az időszakra én is jól emlékszem. Csodálattal vegyes iszonyattal figyeltem a holdjáró cipőiket, és természetesen én se maradhattam ki a trendből – egy igazi Spice Girls-rajongónak ugyanis volt platformos sportcipője. Talán ez volt az utolsó időszak, amikor sportcipőt húztam a lábamra. 

A kétezres évek elején mintha kettévált volna a nőidivat-társadalom. Voltak a sportcipősök és a balerinacipősök. Én utóbbi táborba tartoztam, mert mint ahogy azt már említettem, eltökélt drámatagozatos voltam, és a sportcipőt valahogy nem éreztem kellőképpen művészinek. Hiába voltak ott ezek a lábbelik gyakorlatilag tényleg mindenhol, valahogy még mindig olyan érzésem volt, hogy egyes helyekre azért nem annyira valók. 

Szabadság a mozgásban – és az életben is

Ám jött Phoebe Philo, a Celine egyik divattervezője, aki 2011-ben egy párizsi divatbemutatón egy szimpla fehér sportcipőben vonult végig a kifutón. A divattervező és maga a márka korábban a szolid, hétköznapi elegancia megtestesítője volt, így ez a megjelenés egyértelmű deklarációja volt annak, hogy a sportcipőnek – jó ízléssel – mindenhol helye van, bárkinek a lábán, még a leginkább sznobnak gondolt párizsi divatvilág kellős közepén is. 

Habár a hivatalos, szigorúan vett elegáns, női viseletet máig a harisnya–szoknya–magas sarkú triumvirátusa alkotja, napról napra egyre lazulnak a keretek. 

A nőknek végre nem kötelező már kényelmetlen és egészségtelen magas sarkút hordaniuk, ha ez valahol mégis elvárás lenne – mint ahogyan a cannes-i filmfesztiválon megtörtént –, akkor tömegek tiltakozására lehet számítani. Persze vannak munkahelyek, ahol még mindig próbálkoznak ilyen jellegű dress code-ok betartatásával, de ahogy egyre nagyobb teret kapnak a nőjogi kérdések, úgy halványulnak el ezek a korábban kőbe vésett dogmák.

Bizony, a nőknek ugyanúgy jár a kényelem. A nőknek is ugyanúgy jár a szabadság. Ahogy az életben, úgy a mozgásban is. 

És mostanra én is beadtam a derekam. Nem próbálok már „művészieskedő” lenni, nem követek irányzatot. Nem kell megfelelnem semmilyen stílusbeli szempontrendszernek, csak a magaménak. Mert rájöttem, hogy ezt is lehet.

Épphogy ráléptem a nőiességemet ért traumák feldolgozásának útjára, szépen lassan kezdek megbarátkozni ezzel az oldalammal is, amely már időnként mer magabiztos lenni, már van, hogy szégyenérzet nélkül képes szeretni magát. Ez az oldalam mer kísérletezni, kipróbálni új dolgokat. 

Úgyhogy felhúzom felnőtt életem első sportcipőjét. Ki tudja, hová visz benne az utam?

Forrás: ITT, ITT és ITT

Képek: Kerepeczki Anna / WMN

Szabó Anna Eszter