Both Gabi: Lujzi hol van?

–

2015 augusztusának vége

„Ezt a kétéves szukát valahol Zemplénben találták. Mint kiderült, Kormosnak hívták, de a megtalálói Lujzának nevezték el, és már megszokta. A gazdát a chip alapján megtalálták, de nem akarja Lujzát… Postára adta az oltási könyvét és a lemondó nyilatkozatot, hamarosan megérkezik! Az ivartalanítás költségeit a megtalálók magukra vállalták. Nagyon kedves és barátságos, kutyákkal és emberekkel is, örökbefogadható!”

A Kókusz nevű kutyaismerősöm oldalán vettem észre ezt a bejegyzést Lujziról. Kókusz közszereplő, illetve sajnos már csak volt. Január eleje óta a kutyamennyországban jár az összes létező demonstrációra, ahogy a földön is elment mindegyikre, és miután terápiás kutya volt egész életében, ezért biztosan ott is van elég dolga.

Szerencsére Kókuszt megörökítette Till Attila, amikor forgatott az idős kutyákról egy edukációs vlogot: Kókusz az egyik főszereplője, majd ezt is nézzétek meg, mert nagyon izgalmas. Kubinyi Enikő etológus is megszólalt a filmben, vele pedig korábban készítettünk egy hosszú interjút. 

Kimúlása előtt egy nappal még hallottuk séta közben a távolból Lujzival együtt Kókusz összetéveszthetetlen, öblös ugatását, ami szinte az egész Újlipótvárost betöltötte. Hálásak vagyunk Kókusznak és persze a gazdájának, mert nekik köszönhetjük a mi Lujzinkat.

Tehát meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt, ezért elhatároztam, hogy megismerkedem vele.

Bár sokat megtudhattunk az előéletéről, mégsem eleget, csak annyi biztos, hogy többször is kidobták az úgynevezett gazdái (több is volt neki), és egy erdőben kóborolt Gönc környékén már hónapok óta, mielőtt ideiglenes befogadói megtalálták.

Amikor először találkoztam vele, feltűnt, hogy duzzadtak az emlői, mondtam is a befogadóknak, hogy vemhesnek tűnik, ezért elvitték egy állatorvoshoz, ám a doki azt mondta, hogy szerinte nem. Amikor másodszor vizitáltam Lujzinál, teljesen egyértelmű volt, hogy még jobban kikerekedett: egy másik orvos szerencsére igazolta a sejtésemet. Így aztán ideiglenes befogadói vállalták a költségeket és az ápolást, de meg kellett várnunk, hogy szegény Lujziból kiszedegessék a nem kívánt kölyköket épp az utolsó pillanatban, amikor még lehetett. 2015 októberének első napjaiban, Lujzi végre csatlakozott a családunkhoz negyedik gyerekként. 

Kutya és gyerek: jó kombó

A gyerekeim öröme leírhatatlan volt, amikor Lujzi megérkezett hozzánk, a jövetelét ugyanis egy ideig teljes titokban tartottam.

Eleinte persze roppant lelkesen részt vettek a sétáltatásban, szép élményeket szereztünk együtt, sokat bóklásztunk a Duna-parton: három gyerek, meg egy fekete kutya piros-fehér pöttyös nyakörvvel. Imádtam ezt az időszakot. Az ismeretlenek is sokszor ránk köszöntek, érdeklődtek Lujzi felől, az ismerősök pedig folyton megállítottak bennünket, hogy megsimogassák az ebet, és váltsunk pár szót.

Aztán ahogy a gyerekeim önállósodtak, egyre inkább elmaradoztak a nagy közös séták, és többnyire már csak akkor vállalták, ha külön megkértem rá őket… De azért nincs okom panaszra. A fiam iskolaidőben minden reggel önként leviszi Lujzit egy gyors körre, ami számomra hihetetlen könnyebbség.

A csapatos csatangolások után egy darabig állandóan azt kérdezgették az ismerősök, ha összefutottunk az utcán, hogy „hol vannak a gyerekek?”, most meg már csak azt: „hogy vannak?”, én pedig azt válaszolom a tényeknek megfelelően, hogy „a gyerekek felnőttek”. Igen, a gyerekek felnőttek a majd nyolc és fél év alatt, Lujzi pedig, a kalandvágyó, erdőjáró, szökdösős, többszörösen kidobott, megesett kutyafruskából megfontolt kutyahölggyé vált.

Már nem szedegetek ki a szájából úton-útfélen félholt galambokat, mint régebben, a múltkor pedig teljesen önszántából kiköpte az utcán talált csirkecsontot is. 

Nagyon vicces, hogy amikor Lujzi nélkül futok össze akár távoli ismerősökkel is, mindig megkérdezik, hogy hol a kutya. Sőt, ha egyedül vagyok, akkor is úgy köszönnek: „Sziasztok!” 

Lujzi kutya körbeeszi Újlipótvárost

Lujzi igen hamar megszerette az új életét nálunk. Otthon mintaszerűen távol marad az asztaltól, gubbaszt a babzsákjában amíg eszünk, persze úgyis tudja, hogy a végén mindenki hagy neki egy falatot.

Na de ha kilépünk az utcára, ezt a szabályt simán ignorálja. Olyan is előfordult, hogy „leszólított” egy random embert, aki a szendvicsét ette épp, és olyan szépen nézett rá, még le is ült elé, hogy végül nagy egyetértésben, együtt fogyasztották el azt a szendvicset. 

Sok-sok kutyabarát hely van Újlipótvárosban, többek között számos önkiszolgáló étterembe is velem tart Lujzi.

Igazi „törzsEvő” lett, kérem szépen.

Nem tudom, hogy csinálja, de az eladók azonnal elkezdik etetni az ilyen helyeken, bárhova térünk be. Hatalmas szelet húsokkal kínálgatják, fasírttal tömik, és a frissen sült pogácsát fújkálják, mielőtt Lujzi szájába teszik a falatokat, nehogy megfeküdje a gyomrocskáját a cuki pofának.

Lehet, hogy a kidobottkutyaságot érzik rajta még mindig, lehet, hogy egyszerűen csak elindítja az emberekben a jóságot, nem tudom, de tény, hogy rengeteg kedves és önzetlen embert ismertem meg Lujzinak köszönhetően az évek alatt.

Ha elindulunk sétálni, Lujzi automatikusan a szemben lévő étkezdébe húz. Ott minimum jár neki egy kis körberajongás, de néha pár falat is leesik. Annyi biztos, egyetlen morzsa sem marad a földön, ha ott vagyunk.

Lujzinak köszönhetem, hogy ma már bármikor átveszik a Falodában a csomagjaimat, az összes futár tudja, hogy oda is beadhatja, ha nem talál itthon. Ha pedig Laci húslevest főz, egész biztos, hogy elrak nekem egy tripla adagot, persze szimpla áron számolva, ugyanis mindig nagyon gyorsan elfogy. Lujzi tisztában van vele, hogy itt kivételesen kedvesek vele, kiszaladnak a pult mögül is hozzá egy simogatásra, anélkül nem is hajlandó elindulni. 

A közeli nagyobb élelmiszerbolt bejárata nem az utcán van, hanem egy hosszú folyosó vezet az ajtóhoz, úgyhogy ide simán bevihetem. Az összes biztonsági őrrel bensőséges kapcsolatot ápol, a múltkor pedig az egyik könnyek között simogatta Lujzit, és elmesélte, hogy nemrég pusztult el a saját kutyája.

Van egy eladó a boltban, aki ha meglát, mindig megkérdezi, hogy Lujzi is itt van-e, és ha azt mondom, igen, akkor kiszalad hozzá pár percre, hogy abajgassa, amíg én vásárolok.

A sarki kávézóban mindegyik kávéskisasszony hamar megtanulta, hogy Lujzi kizárólag a pogácsa miatt jár hozzájuk, a kávé nem különösebben érdekli. És aki már nem dolgozik ott, de összefutok vele az utcán, legelőször azt kérdezi, hogy van Lujzi. Aztán esetleg aziránt is érdeklődik, hogy velem mi van, de cseppet se bánom, hogy Lujzi a főszereplője ezeknek a pár perces beszélgetéseknek. 

Az állateledeles boltba is bejáratos természetesen, ahol a legeslegszebb és legfinomabb jutalomfalattal készül mindkét eladó, ha betérünk, hogy a heti kajáját megvegyük. Nemrégiben megkérdeztem, hogy itt mindegyik kutyát ennyire szeretik-e, és azt válaszolták: „Dehogy, talán még egy vagy két kutya van Lujzin kívül, aki ennyire különleges bánásmódban részesül.”

A múltkor a kerületen kívül volt dolgom, Lujzi is jött velem, és egy olyan helyre mentünk be megnézni az ételkínálatot, ahol még soha nem jártunk. Mit gondoltok, mit kapott Lujzi? Hát persze hogy rántott csirkecombbal kínálták.

Akad olyan hely is, ahol amúgy meg sem ismernek, ha Lujzi nélkül megyek be, bezzeg ha velem van az eb, azonnal érkezik a széles mosoly, az árengedmény, egy kis plusz süti, no meg természetesen a frissen sütött rántott szelet egyenesen Lujzika szájába adagolva.

Azt azért nem állíthatnám, hogy Lujzit kizárólag a haszonszerzés hajtja, ugyanis igen érzékeny szociálisan. Az összes földön ülő hajléktalanhoz odamegy, és direkt simogattatja magát. Kapcsolódni akar hozzájuk. A társadalmi háló sajnos nem tartotta meg a hajléktalanokat, de Lujzi – talán a kibobottkutyasága miatt is – sorsközösséget vállal velük. Hála neki, sok kedves hajléktalan ismerősünk van. A megkínzott arcokra folyton mosolyt csal, amikor odabújik az otthontalanokhoz. Az egyikükkel például annyira jóban letten, hogy ő festette ki a lakásunkat, erről ITT írtam korábban.

Nem kell kutyaszitterre költenem

Ha elutazom pár napra, és a gyerekeim sincsenek itthon, akkor sem kell kutyaszitterre költenem, mint korábban oly sokszor, mert a házban, ahol lakunk, Lujzi egyszerűen összeszeretett magának két önkéntes kutyafelvigyázót is. A köszönőviszonyból barátságok születtek, természetesen Lujzi volt az összekötő kapocs. 

Ma már egyik önkéntes felvigyázó sem lakik a házban, mégis bármikor megkérhetem őket, hogy vigyázzanak Lujzira. Biztonságban tudhatom a kutyánkat, ha a volt lakók vigyáznak rá. Amikor profi kutyaszitterre bíztam régebben, kétszer is történt olyasmi, ami miatt el kellett hozni rövid úton.

Amúgy pedig a megtalálói, ideiglenes befogadói is sokszor vigyáztak rá, örültek neki nagyon, amíg élt a saját kutyájuk. Amióta viszont „bemacskásodtak”, azóta sajnos erre már nincs lehetőség, mert Lujzi a macskákat finoman szólva nem kedveli. 

Azok, akik kidobnak egy állatot, nem gondolnak bele abba, hogy mennyi szenvedést okoznak ezzel szegénynek, de abba sem, hogy milyen sok örömtől fosztják meg magukat.

Én speciel sokat köszönhetek azoknak, akik kidobták Lujzit, bár ehhez kellett a szerencse is. (Na meg persze Kókusz és a gazdája!)

Rengeteg kalandunk volt együtt Lujzival, a WMN-nek köszönhetően még Karintiába is eljutottunk együtt, ahol mintaszerűen viselkedett!

Persze olyan utazásunk is volt, ami közel sem sikerült ilyen jól, de erről Lujzi tehet a legkevésbé. Ezt is megírtam korábban.

Nagyon sokat tanultam tőle például a háláról, az együttérzésről és a kapcsolódás fontosságáról. Ismeretlenekből és idegenekből ismerősök és barátok lettek – Lujzi bűverejének köszönhetően.

Szóval van egy tizenegy éves fekete kutyám, egy többszörösen kidobott ebem, aki megtalálta az igazi otthonát Újlipótvárosban. És aki a legjobbat hozza elő az emberekből. Milyen szép lenne, ha mi is ennyire jól bánnánk egymással, mint ahogy Lujzival bánnak az újlipótvárosiak.

Vele egy sima hétköznapi séta is igazi ünneppé válik, mert olyan szeretetáradat vesz minket körül, ami igazán megható.

Boldog születésnapot, drága Lujzi! Remélem, még sokáig velünk maradsz!

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van

Both Gabi