Irány a Balaton!

Annyira készültem erre az egy hétre. Olyan ritkán fordul elő, hogy csak magamról meg a kutyáról kell gondoskodnom, és nincs semmi dolgom, csak annyi, hogy elolvassak néhány könyvet, amiről majd írnom kell később, és közben persze pihenjek.

Szépen el is terveztem, hogy elmenekülünk a nagy kánikulából, és amíg a gyerekeim az apjukkal nyaralnak, mi ahelyett, hogy a belvárosi ötödik emeleten szenvednénk Lujzi kutyámmal a hőségtől, egy csöndes dél-balatoni településen múlatjuk az időt, ahol még soha nem jártam korábban.

Egy zárt csoportban találtam egy csinosnak tűnő házikót nagy kerttel, viszonylag megfizethető áron. Ez az, örültem: Lujzi vígan szaglászhat a kertben, én pedig üldögélek a teraszon, és nézem a madarakat meg a fákat… Aha!

Súlyos terhek

Tudni kell rólam, hogy rendkívül rosszul tájékozódom, és képtelen vagyok kevés cuccal elindulni. Szóval a nehéz és kötelezően cipelendő könyvekkel súlyosbított csomagjaimmal leszálltam a vonatról, és a Google nem volt a barátom. Egy szomszédos településre irányított minduntalan, amit egyszerűen nem tudtam „kiverni a fejéből”. Tűzött a nap, nem láttam a képernyőt, rángatott a kutya, a csomagok húzták a vállam, alig bírtam botorkálni. Telefonos segítséget kértem hát, a ház tulaja irányított, de elszámoltam az utcákat, és mivel nem voltak kirakva az utcanevek, meg élő emberrel sem találkoztam, hogy érdeklődjek, ezért pár száz métert mentem fölöslegesen, természetesen dombnak fölfelé, mire kiderült, hogy ez zsákutca. Átkozódva fordultam vissza… 

 

Nagy nehezen megtaláltam a házat, ami kívülről tényleg nagyon szép volt. De sajnos csak kívülről.

Kerítés, de minek?

Az még otthon kiderült, hogy a kerítésben nem bízhatok, mert nem elég „Lujzibiztos”. Kalandos természetű Lujzi kutyám ugyanis minden rést megtalál, amin kiszökhet. Vásároltam hát húsz méternyi vastag kötelet, hogy azért legyen némi szabad mozgástere. Ebből az lett persze, hogy mindenbe beleakadt, és percenként kellett őt kiszabadítanom a szőlőtőkék meg a fatörzsek fogságából. A nyugodt üldögélésnek lőttek.

A ház egy része jól használható, de alapvető dolgok hiányoznak belőle, például egy működő konyha. Egyetlen ragacsos, koszos mikró jelképezte a konyhát, és rengeteg szintén ragacsos, használhatatlan edény. Egy tányért, kanalat, villát, kést és poharat ragacstalanítottam, beszereztem egy csomag kuszkuszt, némi zöldséget, tíz tojást, feta sajtot, sok gyümölcsöt, és egész héten ezt ettem. A vendéglők olyan árakon kínálják az ételt, hogy hiába untam nagyon a hétvégére ezt a menüt, egyszerűen nem engedhettem meg magamnak az étterem luxusát, ráadásul kutyával nem is mindenhol láttak volna szívesen.

A konyha hiányát tetézte az is, hogy a ház egyik felében nem volt világítás, nagyon hiányzott a vécékefe, és a hűtő csak akkor működött, ha újra és újra megigazgattam a vezetéket.

Az ágy kiváló volt, de olvasólámpa híján egy állólámpát vittem mellé, ami elég gyér fényt adott, azt is csak akkor, ha egy vödör, egy lábos és egy műanyag fedél segítségével támasztottam ki a konnektort, persze minden apró mozdulatra villogott a pilács.

Az csak ráadás, hogy a fürdőszobában a csapból lefolyó víz kisvártatva visszatért a csatornából.

De még mindig nincs vége

Mielőtt elindultam Berlinbe (amiről szintén írtam egy beszámolót), a nemrégiben rögzített alsó koronám alatt vészesen fájni kezdett a fogam. És azóta is fáj. Majdnem végig szabadságon voltam, ráadásul nem is Budapesten, és amikor egy hetet otthon töltöttem, akkor épp a fogorvosom ment szabadságra. Úgyhogy egy hónapja fájdalomcsillapítókon élek.

Oké, tudom fokozni.

Irtó fájdalmas, gennyes torokgyulladásom is lett eközben, amit még az Ördögkatlan Fesztiválon szereztem be. Orvoshoz persze nem jutottam el, mert vasárnap értem haza a fesztiválról, és hétfőn már indultunk is Lujzival balatonozni. Legalább a fájdalomcsillapító többféleképpen hasznosul, nem igaz?

A helyi patika napi egy órán át tart nyitva. Kedden elindultam, hogy megkeressem, de annyit tévelyegtem, hogy mire odaértem, bezárt. Szerdán azt ígérték, hogy péntekre megrendelik azt a gyógyszert, ami ilyen esetekben segíteni szokott a torkomon.

És milyen jó, hogy pénteken mennem kellett a torokgyógyszeremért…

Ha azt gondoltátok, hogy ennyi nyomor már pont elég, akkor tévedtetek.

Reggel korán nyitott a patika, siettem nagyon, hogy elérjem, és fogmosás közben egyszer csak roppant valami a derekamban, én pedig rongybabaként zuhantam egyenesen a vizes kőre. 

 

Olyan volt, mint egy filmjelenet. Nem tudom, hogyan sikerült fölállnom és cipőt vennem, majd elsántikálnom a gyógyszertárig, miközben Lujzi az összes útjába kerülő macskát és mókust megugatta, és összevissza rángatta a pórázát. Csak annyi biztos, hogy amikor meglátott a patikus, nem azt kérdezte, mit kérek, hanem azt, hogy nagyon rosszul vagyok-e?

Elmeséltem neki, mi történt, de csupán valamilyen sportkrémet tudott felajánlani, más nem volt készleten, ennek is örültem.

Az éjszakát valahogy átvészeltem, gyakorlatilag „vigyázzban feküdtem”. Azóta is minden mozdulatot meg kell gondolnom, de legalább ülés és fekvés közben nem fáj annyira a derekam. A járás továbbra is nehezen megy, de a kutya miatt muszáj sétálni, ugyanis egyáltalán nem volt hajlandó a kertben még csak pisilni sem. Menni akart, macskákra vadászni, kertkapuknál acsarkodni a bent lévő acsarkodótársakkal, és egyáltalán, kutyaként létezni a belvárosi kanapéebség helyett.

Jó, azért amikor esténként elmentünk naplementét nézni, egy kicsit mindig enyhült a lelkem…

Az a „jó vidéki csend”…

Hát, igen. A szemben lévő házban fiatalok tanyáztak, jó sokan, és minden éjjel karokéval szórakoztatták magukat. Hajnali fél ötkor, amikor épp egy R-GO-lemez üvöltött velük együtt, azt gondoltam, hogy ez már pusztító, és szólok nekik, mert képtelenség volt aludni a zajtól, pláne a nagyon hamis énekléstől. Aztán feladtam ezt a tervemet. Sajnos minden éjszaka így telt, nem mondom, hogy pihenten ébredtem reggelente.

A „klasszikus vidéki hangszennyezés”, a fűnyíró idén sajnos nem sokszor került elő, mindenhol kiégett a fű. De mindig van valami más, ami a megnyugtató tücsök és madárzajt felülírja. A másik szomszédban például délutánonként irtó éles hangon sikoltozott a boldogságtól egy kisfiú, amikor az apukája óriásiakat üvöltve dobálta őt a medencébe. A csobbanást is hallottam, meg a nagymama állandó kárálását, amivel fenyegette az unokáját, hogy ne durvuljon, mert beküldi a szobájába. Nem tudom, hogy voltak képesek ezt naponta pontosan két órán keresztül csinálni, de mindig olyankor kezdték el, amikor szerettem volna kicsit ledőlni ebéd után, hisz végül is nyaraltam, hát nem?

Most már szerencsére itthon vagyunk, megúsztuk ezt a kalandot is. De az biztos, hogy többé nem indulok el jól felszerelt házipatika és füldugó nélkül a „csendes vidéki” elvonulásra.

Both Gabi

 A képek a szerző tulajdonában vannak