Egy füllentésből is lehet életeket tönkretevő hazugság – az Áldozat című filmről

–

„Te meddig mennél el a gyerekedért?” – teszi fel a kérdést a film plakátja, ám az Áldozat sokkal többről szól, mint egy anya küzdelméről, aki szeretné megvédeni a fiát. 

Az egyedülálló anya, az ukrán menekült Irina (Vita Smachelyuk) egy cseh határ menti kisvárosban, annak egy igencsak lepusztult negyedében, a lakótelepen él fiával (Gleb Kuchuk). A környék régóta hírhedt arról, mennyire nem biztonságos, sokan pedig a polgármesternőt vádolják tehetetlenséggel, és hogy képtelen bármi érdemi javulást elérni. Irina épp Ukrajnába látogat haza, hogy a cseh állampolgárság felvételéhez a papírjaikat intézze, amikor megtudja: a fia kórházban fekszik.

A fiú nagyon rossz állapotban van, még másnap is alig képes magához térni, nemhogy a nyomozónak részletekkel és pontos személyleírással szolgálni annak kapcsán, mi is történt vele. Irina először csak az orvosok feltételezéséből gondolja, hogy a fiát megtámadták, és ekkor hangzik el az az ártatlannak tűnő mondat, ami aztán sokak életét örökre megváltoztatja: látta-e Igor a támadóit, és azok fehér bőrűek voltak-e.

Innentől gyorsan eszkalálódnak az események, mire kiderül, mi is az igazság, addigra Irina már nyakig ül a slamasztikában, és egy mindent felemésztő propagandagépezet kiszolgálójává válik.

Bár a film fikció, az alakjai kitaláltak, megtörtént eseményeken alapul. „A fő gondolat több olyan történetből származik, amelyekben politikusok az országos médián keresztül is álhíreket terjesztenek” – mondta el a Film Inquirynek a rendező, aki ezeket a hoaxokat alapul véve kezdett el gondolkodni a történet alapján. És valóban,

az Áldozatot érdemes lenne akár médiaismeret-órán is elemezni, nagyon világosan bemutatja ugyanis, hogyan válhat bárki könnyen feláldozható eszközévé a politikusok manipulációinak.

Különösen idehaza félelmetes végignézni például azt a részt, ahol a tüntetést szervező férfi (Viktor Zavadil), akit váratlanul ér Irina felszólalásának igazságkereső tartalma, hogyan tudja az egészet egy másodperc lefagyás után úgy átcsavarni, hogy az (bár épp ellentétes célt szolgált volna eredetileg), mégiscsak az ő narratíváját erősítse, és ezzel tovább szíthassa az ellentéteket.

„Láthattuk, hogy a hasonló eseteket hogyan tudják felhasználni a politikusok, vagy hogyan boncolgatják a közösségi médiában. Ezek után az emberek már nem igazán tudják megvédeni magukat” – nyilatkozta a Varietynek Michal Blaško, majd hozzátette, szerinte teljesen érthető, hogy a főszereplő, Irina, miért olyan csalódott, és végül, amikor megtudja az igazságot, miért dönt úgy, hogy inkább előremenekül. A forgatókönyvíró, Jakub Medvecký, azt is elárulta, hogy először cseh karaktereket képzeltek az anya és a fia szerepére, ám ezt később ukrán szereplőkre cserélték. Ez így különös, és még drámaibb csavart ad a történetnek, hiszen így két rendkívül kiszolgáltatott helyzetben lévő kisebbségi csoport képviselői feszülnek össze, ők vádolják meg egymást azzal, hogy a másik kárt okozott nekik, miközben a cseh többségi társadalom bíráskodik felettük. 

A kegyetlen társadalom törvénye mindig az, hogy a gyengébbeket hagyják veszni, a legkiszolgáltatottabbakból lesznek a bűnbakok, így anyában és fiában is hamar felmerül, legyenek a romák az áldozatok. A szomszéd roma fiúnak már úgyis van priusza, úgyhogy ha nem emiatt, akkor más miatt fogják elítélni, ő tulajdonképpen beáldozható – gondolják. Inkább ő vesszen, mint hogy esetleg nekik kelljen elhagyniuk menekültként a biztonságot jelentő otthonukat, és kényszerüljenek vissza a háború sújtotta szülőhazájukba.

A romák megítélése nemcsak Csehországban visszás, de Ukrajnában is, és ahogy a való életben, úgy a filmbeli politikusok sem igyekeznek erre a rendszerszintű problémára megoldást találni. Brnóban tavaly nyáron egy ukrán férfi halálra késelt egy roma fiatalembert, az eset kapcsán pedig többen hangot adtak a gondolataiknak: csak idő kérdése volt, hogy valami hasonló megtörténjen.

A rasszizmus fűtötte ellentétek még akkor sem tudtak csillapodni, írja a romea.cz két újságírója, amikor sokan menekülni kényszerültek a háború elől, a nem roma ukrán menekültek sok esetben visszautasították, hogy egy buszra szálljanak, vagy egy menedékre húzódjanak be a romákkal attól való félelmükben, hogy azok kirabolják őket vagy más módon ártanának nekik. És ahogy az újságírók megjegyzik, hasonló helyzetben valószínűleg a csehek is ugyanígy járnának el. Annak ellenére, hogy jogszabályok tiltják a diszkriminációt Csehországban, a cigány gyerekek még mindig meg vannak különböztetve az iskolákban, illetve sok helyen szegregálva tanulhatnak csak, és a romák lakhatása is sok szempontból nehezített az országban.

A megkülönböztetést évtizedek óta elszenvedő romák joggal kérdezhették a cseh nem roma társadalomtól: miért tesznek meg mindent az ukrán menekültek védelmére, miközben őket két lábbal tiporják?

Ugyanezt a kérdést, úgy gondolom, a magyar romák is nyugodtan feltehetnék. 

„Ne szítsunk olyan konfliktusokat, amelyeknek nincsen helyük a huszonegyedik században” – kéri a beszédében a polgármester asszony, amit azonban nem lehet nem keserű mosollyal hallgatni, hiszen korunkban sajnos ugyanúgy teret kapott a kirekesztés, a rasszizmus, az elnyomás, mint korábban, és nem mondhatjuk el, hogy ezek visszaszorításában sokkal jobban teljesítenénk, mint az előttünk lévő századokban élők. Ahogy azt sem, hogy a jövőnk nem lesz az előítéletek szempontjából (is) sokkal rútabb. 

A kérdés pedig a film végén mégiscsak az lesz: ki a valódi áldozat? A fiú, aki egy rossz döntés miatt elveszítette az álmát, azt, amit a legjobban szeretett? A roma srác, aki börtönben marad, és ott még tovább romlanak a normális életre való esélyei? Az anya, aki megbízott a fiában, hitt neki, majd emiatt még nagyobb pácban találja magát? Vagy mi mindannyian, akik abban nőttünk fel, hogy amit „bemondanak a tévében”, az mindig igaz, hogy aztán illúzióinkat vesztve rádöbbenjünk: soha semmi nem az, mint aminek mondják.

Kiemelt kép: JUNO11 Pictures

Fiala Borcsa