Minél kevesebb pénzed van, annál veszélyesebb dolgokra függsz rá – hétköznapi addikcióink

–

Mindenki rabja valaminek

Ha azt mondom: függőség, valószínűleg a legtöbb embernek azonnal az alkohol és a drogok jutnak eszébe, holott ennél sokkal szélesebb az addikcióink skálája: smink, ultrafeldolgozott élelmiszerek, munka, edzés, képernyő – egyvalami biztos csak: mindenki függ valamitől.

De hol van az a lélektani határ, amikor már addikcióról beszélhetünk? Zacher Gábor – aki saját bevallása szerint gyakorló függő (ezt később ki is fejti) – azt állítja, onnantól nevezhető valami függőségnek, hogy az az életed részévé válik. „Nem kell elkülöníteni a magatartási addikciókat és a kemikáliákat. A napi rendszeresség az intő jel – magyarázza. – Ha heti egyszer ledarálsz egy sorozatot, az még nem függőség. Ha mindennap, az igen. A másik a keretrendszer:

ha tudod tartani magadat, mondjuk, egy fröccshöz vacsora után, akkor az még nem alkoholizmus. Ha nem, onnantól beszélünk függőségről.”

Nem minden függőség tűnik elsőre károsnak, létezik olvasásfüggőség is, előfordul, hogy valaki minden mást – kötelezettséget, munkát, társas kapcsolatokat – háttérbe szorít, hogy akár 15 órán át falja a könyveket naponta, bár Zacher Gábor némi éllel a hangjában megjegyzi: ez a fajta addikció Magyarországon azért nem sok mindenkit érint. Itthon inkább az online világ az, ami rengeteg embert beszippant.

Ezektől függenek ők

Nyáry Luca mindjárt szemlélteti a beszélgetés témáját azzal, hogy befújja az orrát „az orrspray-k piros Marlborójával”. Már nálunk is írt arról korábban, hogy jó ideje nem tud orrspray nélkül funkcionálni – ezzel ő az egyike a 25 ezer magyar orrspray-függőnek. Zacher mellé teszi a drámai adatokat is: idehaza évente összesen 14 milliárdot költünk orrspray-re.

Szabó Anna Eszter is addiktív személyiségnek tartja magát, ezért ha észreveszi, hogy valamire túlságosan rápörög (például amikor a fantasyk világában merül el nyakig, és olyankor nem akaródzik neki a valóságba visszatérni), akkor önreflektív emberként azonnal behúzza a kéziféket.

Biztos benne, hogy rá tudna csúszni az olyan drogokra, amik az amúgy elég ingatag önbizalmát meg tudnák dobni, ezért véletlenül se megy a közelükbe. Évekkel ezelőtt az segített neki leszokni a rendszeres, napi egy-két dobozos dohányzásról egyik napról a másikra, hogy meghozta a döntést, és onnantól nem volt alkudozás. Aztán néhány év múlva jött a Covid, azóta az alkalmi, társasági, munkahelyi cigizés visszatért. Zacher Gábor is színt vall: beismeri, hogy munkamániás, de a futásnak, a sorozatoknak és a mogyorós csokoládénak is rabja, mellette ötven éve dohányzik, amiről „semmi motivációja” lemondani. Kicsit aggódik is, hogy mi lesz vele, ha nyugdíjas lesz, mennyire megy a felesége agyára azzal, hogy munka nélkül nem tud majd mihez kezdeni magával.

Pótszerekkel élni

Cinti – aki képernyőfüggőnek vallja magát – arra kíváncsi, a függőség mindig valami hiányt pótol-e bennünk. Zacher Gábor szerint ez nem mindig jellemző. Ő például azért kezdett el nagyon intenzíven futni, mert a felesége szembesítette vele, mennyire elengedte magát, miután abbahagyta a sportolást. De nemcsak azért hálás a mozgásnak, mert segített neki újra formába lendülni, hanem azért is, mert nagyon jól kipucolja az agyát. Az édesség iránti vágya sem teljesen normális, hiszen, ahogy önironikusan megjegyzi:

„A függő nem tudja kulturáltan enni a csokoládét.”

Ezzel együtt sok olyan betege volt, akik bevallottan kapaszkodtak pótszerekbe. 

Szétcsúszott életek

Nyáry Luca azt állítja, nemigen van olyan barátja, akinek valami szerrel ne lenne egészségtelen kapcsolata. Ő is került pszichózisba a drogok és az alkohol miatt, amikor egy héten keresztül úgy érezte, meg akar halni. „Több barátom is van, aki tönkretette ezzel az életét.” Zacher Gábor teljesen egyetért azzal, hogy a mai fiatalok sokkal nagyobb veszélynek vannak kitéve, nemcsak a temérdek szer, de a rájuk nehezedő teljesítménykényszer miatt is. Nemcsak a nyolc általánost vagy annál kevesebbet végzettek veszélyeztetettek, de az egyetemi végzettségűek között is rengeteg a szerhasználó, teszi még hozzá. „Egész héten robotolnak, és hétvégén csapják szét magukat, piálnak, szívnak, szexelnek, majd vasárnap mennek a Rudasba méregteleníteni, mert hétfőn újra ott kell ülni kiskosztümben és öltönyben az office-ban.”

A tengernyi szorongás és az ezek okozta addikciók Szabó Anna Eszternek is ismerősek, őt szülőként is nagyon nyomasztja, hogyan nevelheti úgy a gyerekeit, hogy biztonságos térben nőjenek fel, de közben lássák a rájuk leselkedő veszélyeket is.

„Magam vagyok. Nagyon”

A magyarok 39 százaléka küzd időnként depresszív tünetekkel, derül ki Zacher Gábor egy korábbi felméréséből, amire azért sokaknak van ilyen-olyan megküzdési technikája is. „Sok mindent el kell engedni, és akkor egész jól meg lehet úszni ezt a világot” – mondja a toxikológus. Szerinte az is fontos, hogy legalább saját magunknak ne hazudjunk a problémáinkat illetően, és keressünk (szakmai) támogatást. Emellett sokat segíthet egy partner vagy más családtag is, aki tud visszajelzést adni, de az is, ha magunkkal meg tudunk beszélni dolgokat, megtanulunk magunkért kiállni.

Nyáry Lucát a civilizáció hosszú távú jövőjén túl leginkább a kapcsolati hálóinkon támadó egyre nagyobb lyukak aggasztják.

„Azt hittük, a digitalizáció segíteni fog az elszigeteltségünkön, de valójában sokkal többet ártott. Sokan érzik magukat magányosnak.”

Szabó Anna Eszter felidézi, milyen élmény volt számára élete első női elvonulása (erről részletesen ITT írt). Rengeteg aggodalommal, feszültséggel és előítélettel vágott neki, de aztán ez átkattant, és hálát tudott adni azért a női közösségért, amiben találta magát, megtartó, támogató, és segítő és főként biztonságos légkörben, három napon át. Csak akkor döbbent rá, ez egyébként milyen fájdalmasan hiányzik az életünkből. A biztonságérzet. „Nem erre a szorongós magányra vagyunk kitalálva. Ha egyedül vagy, néha nincs is más választásod, mint belemenekülni valamilyen szerbe, sorozatba, sportba, bármibe, ahová elbújhatsz a problémák elől.”

„Aki megteheti, tud magának biztonságot vásárolni” – hűti le a lelkesedését Zacher Gábor, rámutatva, ezt a fajta luxust, amit az elvonulás jelentett, nem mindenki engedheti meg magának. Egyúttal hozzáteszi: ebből a szempontból viszont nagyon jól működnek a roma közösségek, ahol ennek, amiről Szabó Anna Eszter beszél, még megvannak a hagyományai.

„Minél kevesebb pénzed van, annál veszélyesebb dolgokra függsz rá, és annál nehezebben is jössz ki a függőségedből” – állítja Nyáry Luca.

Szabó Anna Eszter elmeséli, egy időben, kamaszkorában a hányásra kattant rá, ami nem klasszikus bulimia volt nála, sokkal inkább a feszültség csökkentését szolgáló szelep. „Ez valójában ordítás volt.” Ám amikor ennek elkezdtek megnyilvánulni a negatívumai, nagyon nehezen jött ki belőle. „Máig ha komolyabb feszültség van, rám tör a hányinger.” 

A függőkre irányuló stigmatizáció különösen a nőket érinti – erről ITT írtunk.

„Az egy skarlát betű, ami ott marad rajtad. Olyan nincs, hogy gyógyult, legfeljebb absztinens függő van”

– magyarázza Zacher Gábor. 

Mit tehet a szülő?

A hároméves gyerekek java része médiafüggő, a fiúk 8-9 éves korukban találkoznak először a pornóval, kiskamaszkorra pedig sokan pornófüggők lesznek, amihez gyakran alkohol- és szerfüggőség is társul. Hogy lehet ezeket elkerülni? Zacher Gábor mindenkit megnyugtat: biztos recept nincs, illetve ez nagyon soktényezős kérdés, és a véletleneken is sok múlik.

Az fontos, hogy mennyire ismeri a szülő a saját gyerekét, milyen köztük a kommunikáció, megvan-e köztük az a bizalom, amelyben megengedheti magának a gyerek azt, hogy bevallja a félrecsúszásait is. Ő például nagyon büszke a fiára, hogy az annak idején felhívta, jöjjön értük, mert nagyon berúgtak a barátaival. Ez sokkal jobb volt, mintha megpróbálta volna elsunnyogni az ügyet – még ha így összerókázták is az autóját.

A közcímben szereplő idézet Tóth Árpád Meddő órán című művéből való.

Fotók: Kovács Tamás / WMN

Fiala Borcsa