Péterfy Bori: Van, hogy mindennek érzem magam, csak dívának nem

–

Volt valami a levegőben, mind éreztük, ahogy a nyár az utolsó erejével mindent megpróbál letarolni. Lassan teltek meg kezdésre a székek a nézőtéren, valahogy a hőségben mindenki sokkal komótosabb volt. Nem baj, megvártunk mindenkit. A háttérben a magyar könnyűzene ikonjai néztek szembe velünk, a pódiumon szintén. 

Kurucz Adrienn, a WMN főszerkesztője egy Ady Endre-idézettel indított, amelyet a költő kora egyik legnagyobb dívájához, Fedák Sárihoz írt:

„Ez a leány a nagy mindennek

Remekbe termett, kicsi mása,

A hódító, tüzes, pogány vér

Gyönyörű és szent lázadása.

Ez a leány gyönyörűséges ember,

Szilaj vággyal, vad szerelemmel.

Nem értitek? Jól van: ne tessék!…

Ez a leány tökéletesség!”

Tökéletesség, ez a szó többször is előkerült az este folyamán, hiszen, ahogy a versből is átjön, a dívákat, primadonnákat, ikonokat úgy tisztelte és rajongta a közönség, akár az istennőket, ami pont a díva szó eredeti jelentésére rímel, tudtuk meg László Ferenctől. 

Azt is elmesélte, hogy egészen az opera megjelenéséig a színésznők egyáltalán nem voltak megbecsülve, még az egyház által megszentelt földbe se temethették el őket. 

Ezt megelőzően azonban fel sem engedtek nőket a színpadra, a női szerepeket az ókortól kezdve hagyományosan férfiak játszották. Ám még a női jelmezbe bújt férfiakért is jobban rajongott a közönség, mint az „igazi” férfi szereplőkért. Ehhez képest – szólt közbe Péterfy Bori – a klasszikus szerepek nyolcvan százaléka férfiszerep. 

Hiába, azt senki sem mondta, hogy ebben a tekintetben valaha is lett volna következetesség, de a lényeg, hogy az opera térnyerésével a nők végre nemhogy helyet kaptak a színpadon, de olyan magasságokba emelkedtek, hogy még azoknak az opera-énekesnőknek a neve is legendává vált, akiket az utókor nem is hallhatott énekelni – nem maradtak fenn felvételek az előadásukról.

A beszélgetésben gyakran visszatértek a dívajelenség elemzésére: ki számít dívának, és mi a dívaság esszenciája? Oszvald Marika szerint ma már nem ezt a szót használják, inkább a királynőt, a sztárt, de valójában mára egészen lejárattuk ezeket a szavakat is. 

A „díváskodáshoz” sokan ma már pejoratív értelmet társítanak, épp ezért egyáltalán nem olyan egyértelmű, hogy vajon sértés-e, vagy dicséret, ha valakit ledíváznak, emelte ki Oszvald Marika. 

„Attól függ, milyen hangsúllyal mondják” – mondta, hozzátéve: mindig úgy gondolt magára, hogy ő csak „egy kis ugribugri szubrett”. 

„De már tudom, hogy díva vagyok!”

Péterfy Bori arról mesélt, hogy egy időben lépten-nyomon az „underground díva” jelzőt aggatták rá. „Próbáltak valahogy kategorizálni” – mondta. 

Pedig egy dívát nem lehet receptből kikeverni, az nem tanulható – ebben egyetértettek a beszélgetés résztvevői.

Oszvald Marika szerint a dívaság személyiségjegy, adottság! „A díva egy olyan nő, akire még a nők is felnéznek – mondta. – Ehhez olyan személyiségnek kell lenni, akire felkapják az emberek a fejüket.”

Persze attól még, hogy valaki birtokában van ezeknek a tulajdonságoknak, az nem azt jelenti, hogy mindig úgy viselkedik, ahogy azt a nagyérdemű elképzeli egy díváról. 

„Én sokkal hétköznapibb tudok lenni, mint egy másik nő, aki felveszi a dívaallűröket” – mesélte Oszvald Marika. 

Péterfy Bori hasonlóan gondolkodik erről:

„Ha látná a közönség, hogy mit csinálsz azon a napon, aminek a végén ott állsz több ezer ember előtt, ha tudnák, miből jövünk… Ebbe vicces időnként belegondolni.

Vannak olyan élethelyzetek, amikor mindennek érzed magad, csak dívának nem.”

Persze más fogalmaink vannak a dívaságról Magyarországon és a tengerentúlon. Oszvald Marika szerint magyar dívának lenni jobb, nyugodtan mehet az utcán, ha valaki felismeri, akkor is megy tovább az élet. 

Kurucz Adrienn megjegyezte, hogy milyen jól mutatja a dívák kivételezett helyzetét, hogy amikor a nők még csak két évtizede járhattak egyáltalán egyetemre, Blaha Lujza az erkélyéről nézhette végig, ahogy átadják a róla elnevezett teret.

Vajon a dívaság a génekben kódolt?

„A bátyámnak csupa olyan emléke van, hogy én állok valahol, csinálok valamit, neki meg tapsolnia kell – mesélte Péterfy Bori. – De kifejezett vágyaim nem voltak. Én csak annyira szeretek próbálni, együtt lenni, gondolkodni! Engem mindig ez hajtott.” 

Mint azonban kiderült, Bori nagymamája, Jancsó Adrienne, egy igazi díva volt. 

„Ünnepelt erdélyi színésznő volt, de a történelem őrületei miatt el kellett jönnie Magyarországra. Tényleg hatalmas sztár volt, lovas szekérrel vitték, ünnepelték, maga Móricz is nagy rajongója volt. Viszont hiába volt Erdélyben ünnepelt díva, itt fel kellett építenie újra magát, verses esteket csinált, még Amerikába is járt velük. Közben meg

úgy nőttem fel, hogy voltak ezek a csodálatos palik, a nagyapám, a Jékely Zoltán, a dédapám, az Áprily Lajos, akik iránt teljes áhítat volt – mert amúgy tényleg elképesztő fickók voltak –, ehhez képest a nagymamámat meg csak simán önzőnek tartották, aki csak magával foglalkozott. Ezt mondták rá, holott tényleg ünnepelt sztár volt”

– mesélte. Ez a családi kép elmondása szerint rá is hatott. „Teljesen rágörcsöltem, hogy nehogy olyan legyek, mint a nagymamám. A nagyapám egész életében azt csinált, amit akart. Mindig csendben kellett lenni, hogy úristen, ír, alkot. A nagyanyám ugyanezt csinálta, de mégis ő volt az önző. És ezt én is magamba szívtam. Utólag visszagondolva… hát, ez a szakma rohadt kegyetlen.” 

Pláne a nőknek. 

De Bori úgy gondolja, hogy „a gyerekek elmennek, a pasik elmennek, nincs állandóság, csak a saját tehetséged, ami marad. Én is megkaptam, hogy önző vagyok, mert nem akarom elkótyavetyélni a bennem lévő tehetséget. A zenéléssel kinyílt bennem valami, hazaérkeztem. Mintha mindig erre készültem volna egy előző életben.” 

„Én tudtam magamról hogy nem lehetek primadonna ezzel az alkattal – vette át a szót Oszvald Marika. – De bennem soha nem volt olyan, hogy majd én megmutatom, vagy hogy ennél, vagy annál én sokkal jobb vagyok.”

Ezután arról is beszéltek, hogy színpadon lenni micsoda transzállapot. „Sokszor a színpadi sérüléseket se lehet emiatt észrevenni” – mondta Péterfy Bori. Kurucz Adrienn szerint ez némileg ellentétes a dívák primadonnáskodó megítélésével.

„Sarah Bernhardt például az utolsó éveiben már úgy élt és dolgozott, hogy az egyik lába béna volt. De csak civilben! Amikor színpadon volt, ebből senki semmit nem érzékelt” – tette hozzá László Ferenc. 

Épp ezért Bori szerint a díva sokkal inkább egy tragikus hős, aki megcsinálja, amibe mások belehalnának. Ráadásul másnap újrakezdi, mondhatni feltámad. Ezért szeretnek az emberek kapcsolódni hozzájuk.

László Ferenc szerint ugyanakkor túlzás lenne azt mondani, hogy a dívasághoz feltétlenül kell a tragédia. Nem kell belehalni a dívaszerepbe, Honthy Hanna sem tette, és Taylor Swift sem egy tragikus hős.

A beszélgetés végén Kurucz Adrienn még felhívta a figyelmet arra, hogy a Magyar Zene Háza a Dívák & Ikonok időszaki kiállításhoz kapcsolódóan az Erste Bankkal közösen meghirdetett egy fiatal tehetségeket támogató programot Erste Ifjú Díva néven. A fődíjat Sőregi Anna, Junior Príma-díjas előadó, a Bajkó zenekar énekese nyerte, aki szintén jelen volt a beszélgetésen, és megtudtuk, hogy szeptember 21-én koncertet ad a Magyar Zene Házában. 

A programot végül tárlatvezetéssel zártuk, az egyik csapatot kollégánk, Csepelyi Adrienn vezette végig a kiállításon. Méltó megkoronázása volt ennek a különleges hangulatú estének. Jó volt kicsit lubickolni a földi istennők fényében. 

Szabó Anna Eszter