Vajon mindannyian a gyerektányérok maradékain éldegélünk?

 –

Nekik mindent, magadnak a maradékot?

Hányan keresünk a boltban gyakorta bogyós vagy fürtös gyümölcsöt, éppen jó méretű mandarint, finom keménysajtot, olajbogyót, könnyen formázható szendvicskenyeret, krékert, kekszet, magvakat, aszalványokat, amikből impozáns és egészséges tízóraikat komponálhatunk a kicsiknek? Mindeközben azonban magunkra már nem marad idő, figyelem, és olykor pénz sem. 

Egy átlagos reggelem

06:20 – bő félórával korábban kelek, mint mindenki más. Gyorsan beleugrom a ruháimba, a bögrébe löttyintek a pikszisből tegnapi hideg kávét, kavarok bele egy kis mézet, ami a hideg okán nehezen oldódik, így közben bosszankodom. Legurítom a kávét, tudom, hogy pavlovi tanult reflex, mégis érezhetően észhez térek. Kezdődhet a kora reggeli műszak.

Két kisiskolásom van, két háromrekeszes tízórais dobozt pattintok fel. Kipakolom a fél hűtőszekrényt, majd komponálni kezdek. Egyikbe házikenyérből szelek, másikba abonettet pakolok. Vékony sonkacsíkokat halmozok ide is, oda is, mellé pár apró sajtkocka.

A harmadik rekeszbe mindig gyümölcs kerül, mandarin, olykor szőlő, hámozott és karikázott narancs, almagerezd. Tenyérnyi szilikon muffinformákba zöldséget karikázok, negyedik rekesz híján kell ez a kis finesz, a kenyér mellé rejtem. Ha nehéz vagy hosszú nap vár rájuk, egészen ritkán apró édességet csempészek valamelyik rekesz sarkába. Nagy a meglepetés ilyenkor, mert általában nem teszem, kiemelt pillanatok ezek a gyerekek iskolás hétköznapjaiban.

Nálam csak ügyesebb anyukák serénykednek hajnalonta. Ámulva figyeltem szeptember elején a lunch box-költeményeket tortillatekerccsel, reggel frissen sütött gofrival, áfonyával, csillag formájú uborkafalatkákkal, csodás színharmóniában tündöklő gyümölcskelyhekkel, titkos boltokban fellelt, előre csomagolt sajt- és kolbász snackkel, friss csírákkal gazdagon szórt szendvics-csónakokkal, fogpiszkálóra húzott bogyónyársakkal, s még sorolhatnám…

Könnyű beleveszni az ötletekbe, s talán még könnyebb észrevétlenül belecsúszni a licitbe, ki mit csomagol, kié mennyire szép, ötletes és bőséges, szorított ez engem is iskolakezdéskor.

Nem volt könnyű, de elengedtem ezt a versenyt

Pénztárcával sem lehet bírni, és a szerényebb menüben is együtt állhat megfelelő mennyiségű rost, szénhidrát, zsír, vitamin és fehérje. Nem mindig csodás a kompozíció, de a gyerekeim eddig nem elégedetlenkedtek. Reggelente elég szeretetet csomagolok nekik a dobozkákba, szépen kitart délutánig, amikor úgyis újra megöleljük egymást.

De mi van közben velem? Nekem ki csomagol ebédet?

„Magad, uram, ha szolgád nincsen” – tartja a mondás. Igen ám, de figyelünk-e magunkra eléggé, vagy a napi temérdek teendő hosszú listájának legutolsó tétele vagyunk csupán? Egyáltalán, felírjuk magunkat a cetlire? Ez jut eszembe egyre gyakrabban, mikor a reggeli roham után kiürült lakásban a hideg kávé mellé a kakaós csiga szélét majszolom. Kemény, száraz, és oda már sosem jut töltelék. De nem dobok ki ételt, megeszem. Jó lesz indulásnak. 

Menzatea

8:20 – szaladok a buszmegállóba, majd ügetek gyalog vagy rollerrel az iskolámba, nemsokára becsengetnek. Ha nem jut hajnalban süti széle, útközben kerítek egy kiflit, az iskolai büfében egy nagy teát. Nagyon finom, mint gyerekkoromban az oviban, pont attól, hogy nincs benne semmi hasznos. Cukor és citrompótló meg némi szín a filterből. Tökéletes napi menü. Az órák közt enni nincs idő, s ha volna is, nem ehetem degeszre magam, teli hassal nem lehet tréninget tartani (színpadi mozgást tanítok). Épp egy törés a kifliből, hogy el azért ne ájuljak, korty a teából, és indulás. A hatodik és hetedik óra magasságában már igencsak fogy a belső munícióm, de kitartok, mindjárt végzünk, szaladhatok a gyerekekért, aztán irány haza.

16:00 – a két kisiskolás mosolyogva szalad elém a suliudvaron. Az esetek döntő többségében „pazar” menzai uzsonnájukat lobogtatják a kezükben – kenyér vajjal, kenyér vajkrémmel, kenyér májkrémmel, kenyér tonhalkrémmel, félkemény pogácsa vagy üres stangli.

„Anya, ezt nem kérem, tessék, neked adom” – üdvözölnek, megnyerek tehát egyszerre két szelet valamilyen kenyeret, hazafelé az egyiket elmajszolom. 

Az iskolában kétféleképp rendelhetünk ételt, csak ebédet, vagy reggelit és uzsonnát is hozzá. Kizárólag reggeli VAGY uzsonna választása az ebéd mellé nem lehetséges. Megrendelem jobb híján mindkettőt, ám olyan egyhangú és szegényes a kínálat, hogy a kis dobozkákat elküldöm reggelente a gyerekekkel, szeretetem jelén túl a szükséges rost- és fehérjebevitel okán is.

Már délután fél öt körül jár az idő, eddig van bennem egy-két hideg kávé, süti széle vagy kósza kifli, menzatea és egy szelet uzsonnakenyér. Tulajdonképp nem kopog a szemem az éhségtől, így hazaérve belevethetem magam a házimunkába. Egy kis tanulás, egy kis főzés, mosás, mosogatás, játék és béketeremtés, mindeközben közeledünk a vacsorához.

Esti leves

18:30 – mikor levest eszünk, az nagyon jó, eltelek én is meleg otthonossággal, törődéssel. Az egytálételek is jólesnek egy majdnem végigkoplalt nap végén. A hideg vacsora kicsit spártaian hat, hisz az egész napom hidegen telt, a kávétól az uzsonnakenyérig, de ha az van, hát az van. Merengeni rajta nincs idő, hisz indul hamarosan az esti műszak, fürdetés, fogmosás, pizsama, esti mese, számolatlan jó éjt-rituálé, majd végre a megváltó lámpaoltás.

És megint reggel…

06:20 – megelőzök mindenkit a kelésben, bögre hideg kávé, hűtőszekrény, uzsidobozok, tízórai-komponálás. Indul a következő nap, egészen hasonlóan, morzsától morzsáig közlekedve, csak mellékesen magamhoz véve pár falatot.

Vajon a többi édesanya is ugyanígy, aszkétaként hajt napot nap után? Vajon mindannyian a gyerektányérok maradékain éldegélünk?

Hányan vesszük észre mostanában, hogy a tél utolsó heteire teljesen elfogytak a tartalékaink? Miért műveljük ezt magunkkal? A saját életünknek miért válunk észrevétlenül halovány mellékszereplőivé?

Mert gyerekünk van, akit végtelenül és mindenek felett szeretünk. Lehetőségeinkhez és erőnkhöz mérten a legjobbat nyújtjuk neki. Ha mi nélkülözünk is, ő ne tegye semmiképp. Jusson neki gyümölcs, hús, sajt, vitamin. Az egyre fogyó és zsúfolódó időből is neki rekesztjük ki elsősorban a törődéshez szükséges szeleteket. 

De meddig zsigerelhető ki vajon az anyatest?

Meddig tologathatom a sor végére magam? Kihúzom tavaszig, mikor könnyebben elér majd engem is a napsütéssel érkező friss zöldek éltető ereje? Vagy eldőlök gyengén, és naptól napig egyensúlyozva bekkelem ki üresen és fáradtan a februárt?

Lehet, hogy várjátok, de sajnos nem tudom a receptet, hogyan vigyázzuk és tartsuk meg saját erőforrásainkat. Talán mantrázni kéne, ismételni unalomig, hogy ÉN IS FONTOS VAGYOK. De erre sem hagyunk magunknak elég időt. A legtöbb anya így működik, rezzenéstelen arccal robotüzemmódra kapcsol, végzi a feladatokat gyors egymásutánban, alig véve köztük egyáltalán levegőt.

Öngyilkos tempót diktál, elsősorban saját magának. Bizonyos kegyelt pillanatokban talán enged magának sóhajtásnyi, szigorúan beütemezett nyugalmat, mégis, az esetek többségében ösztönösen lemond saját jóllétéről.

Veszélyes üzem ez, mert a környező világ helyettünk nem fog lassítani. Rakja, csak rakja a súlyt, és amíg bírjuk, visszük mind, mások helyett is.

Talán egy őrangyal volna jó, aki megfogja a kezünket időnként. Az édesanyánk, a párunk, a legjobb barátunk, a szomszédasszony, valaki, aki figyel ránk olykor helyettünk. Aki figyelmeztet, legalább tavaszig: a rohanásban törődjek kicsit magammal is. Aki megálljt int, és kiránt néha a mókuskerékből. Aki fel-felteszi a kérdést, amit nagymamáink szegeztek nekünk kamaszkorunkban minduntalan, amit kikerültünk akkor, és éhezzük most mindennél jobban:

Eszel te rendesen, csillagom?

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Kim Steele

Herold Eszter