„Rapper jő, nagyszerű hős, Krúbinak hívják” – és nem csak az Arénát, a szívünket is csurig töltötte
Tavaly júliusban Krúbi telt házat csinált a Budapest Parkban: akkor az esemény a Viktória Királynő Emlékkoncert címet viselte, és Krúbi alakította diktátorunk, Viktória Királynő személyes testőrét, gyilkosát, de még a trónörökösét is. A sajtó – kivételesen oldaltól függetlenül – napokig tele volt a koncert hírével, ki a közönség által kántált mocskos fideszezést írta meg, más meg azt, hogy Krúbi lesmárolt egy Orbán-bábut a színpadon. Pedig lett volna ennél nagyobb hír is, olyan, ami ha annyi kattintást nem hoz is, mint az előbbiek, legalább annyira jelentős Krúbi karrierjének szempontjából: a buli végén derült ki ugyanis, hogy idén januárban a Papp László-arénában koncertezik majd. Mózes Zsófi írása.
–
Tudjátok, vannak az Igazából szerelemben azok a vágóképek, amiktől egy pillanat alatt utolér a karácsonyi hangulat bárkit: korcsolyázó emberek, hömpölygő tömeg, feldíszített fenyő a téren – és a képernyő aljára beúszó szöveg, hogy már csak négy… három… kettő… egy hét van karácsonyig. Na, valahogy így telt az idő Krúbi arénás koncertjéig is.
Mire tavaly ősszel megjelent Horváth Krisztián III. Krúbi című – meglepő módon harmadik – albuma, az arénás jegyek nagy része már elkelt. Hiába lemezbemutató koncert, aki ismeri (és szereti) a munkáját, már látatlanban tudta, hogy megéri minél előbb jegyet váltani.
Eljött a november, kijött a III. Krúbi, és mi nem csalódtunk: megkaptuk az eddigi legjobb Krúbi-lemezt.
Minőségben, hangzásban és témáját tekintve is messze komolyabb lett, mint a korábbi (egyébként szintén zseni) albumok, és olyan művészek közreműködésével készült, mint Thuróczy Szabolcs, Ganxsta Zolee, Sisi, Fluor vagy Kispál András.
Alig néhány héttel később Krúbi bejelentette, hogy decemberben klubturnéra indul: hat vidéki városba vitte el az új lemez dalait – és tette mindezt úgy, hogy ezzel párhuzamosan már gőzerővel dolgoztak az arénás show szervezésén.
Januárban aztán ötrészes vloggal fordult rá a nagykoncertre, a videók pedig betekintést engedtek az előkészületekbe, a táncpróbákba, a klubturnéba, a szervezés különböző folyamataiba is – szigorúan ügyelve arra, hogy ne spoilerezzék el mindazt, ami több mint tizenkétezer emberre vár majd a koncert napján, az eseményre ugyanis minden jegy elkelt.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
„Már várta az ország a kékszemű lázadóját”
Amikor 2016-ban lakást kerestem, fontos szempont volt, hogy sétatávra legyen a régi Dürer Kert – és az Aréna is. Szeretem, amivé a különböző rendezvények előtt válik a környék, a hangulatot, ami az egyébként csendes utcákba költözik ilyenkor. Szeretem, hogy a legkisebb járdaszigetek is dugig lesznek parkoló autókkal, hogy a sarki kocsma megtelik az este porondra lépő focicsapat vagy zenekar rajongóival, a kerítések mellett kisebb társaságok verődnek össze, amelynek tagjai később szinte egyszerre, egymásba olvadva indulnak el a bejáratig.
És így volt ez tegnap is. A legkeményebb rajongók már délután három után ott álltak az Aréna mellett, amikor én még csak a laptopomat csuktam le sietve, és indultam a gyerekért a suliba.
Ők már ott voltak lélekben, ahol én még nem – szinte percekre leszámolva osztottam be a koncert előtti utolsó órákat, hogy a gyerekem odaérjen az úszásra, én meg be tudjak fejezni mindent (spoiler: ez nem sikerült), és letehessem a feladataimat, lezárhassam a hetet fejben is.
Hat körül a Papp Lászlótól már majdnem a villamosmegállóig állt a sor – de számítottak erre a szervezők, a beengedés pedig olyan simán zajlott, mintha legalábbis nem tizenkétezer ember keresné a helyét az Arénában. Az estét nyolc körül a Killakikitt nyitotta, sokan viszont még a ruhatárban, a mosdóban vagy a büfénél várták a sorukat. Fennakadást viszont csak a kiemelt állóhelyre való előrejutás okozott, a beengedésnél időközben elfogytak az oda szóló karszalagok, így volt, aki bemehetett anélkül, másnak viszont várnia kellett a pótlásra.
„Megérkezett az igazi partyzán”
Ahogy háromnegyed kilencet ütött az óra, elénk tárult a látvány: a színpad három szintből állt, az emeleteket vörös szőnyeggel borított lépcső kötötte össze, a lépcső két oldalán két embernagyságú pénisz, a vokalista lányok középkort idéző ruhában, legfelül pedig egy hatalmas trón – amiben palásttal a vállán, koronával a fején ott ült Krúbi.
A koncert első felében az új dalok voltak terítéken – a fent már említett Ganxsta cameózott is egyet –, a látvány végig a legutóbbi album középkorra hajazó hangulatát idézte. Az első szám után a hangosítás is beállt, Krúbi pedig egy ponton ledobta a palástot, és forradalmárként folytatta a show-t.
Az pedig profi volt, látszott a rengeteg befektetett munka, hogy mindenkinek, aki dolgozott a koncerten, a kisujjában van az összes ütem, tánclépés, hang és gombnyomás.
A III. Krúbi számai után, bár a színpadkép maradt, Krúbi ujjatlan overallba öltözött, testét a magyar parlament pártjainak logói díszítették, és jött a korábbi éra olyan klasszikusokkal, mint az Orbán, verd ki a Ferinek, a PestiEst vagy a Nehézlábérzés. Aztán a citromsárga overall helyét átvette egy szürke melegítő, Krúbi pedig egy fémketrecben repült át a közönség fölött a nézőtér közepére, majd vissza, és még a legrégebbi dalok közül is elővett néhányat.
„Az utolsó harcos is átállt hozzánk, így sajnos a háborúnak vége”
Az estét A hős Krúbi című szám zárta. Krúbi egy varázsszőnyegen suhant a közönség fölött, én pedig csak ekkor vettem észre, hogy a közönség mennyire vegyes: nyáron a Parkban bármerre néztem, tizenévesek vettek közül, most viszont bőven voltak a negyvenes-ötvenes korosztályból is, akik krúbis pulcsiban énekelték a szövegeket. És bár voltak a politika által átszőtt pillanatok bőven (a mellettem bulizó Baranyi Krisztán kívül is), nem zengett a mocskos Fidesz, és Orbán-bábuval sem csókolózott Krúbi.
Voltak viszont mélységek és magasságok, nemcsak fizikai, de érzelmi síkon is, olyan dalszövegek, amiket soha többet nem verünk ki a fejünkből – ugyanitt ajánlom a Szellemvasút című számot –, és egy tér, amiben ki lehetett zárni mindent, ami a hétköznapokban nyomaszt.
Kiderült, hogy van még hely, ahol ennyien együtt tudunk nevetni mindazon, amin legszívesebben sírnánk, egy szelep, ahol a kritikának és a szarkazmusnak épp annyira van helye, mint a szerelemnek, a csalódásnak vagy a gyásznak – és ezzel Krúbi nem csak az Arénát töltötte meg tegnap, de egy kicsit a szívünkbe is visszalopta a reményt. Én pedig végtelenül hálás vagyok neki ezért.
*
Az alcímek Krúbi Partyzán, a címbeli idézet pedig A hős Krúbi című számából származnak.
Képek: WMN
