Szabó Anna Eszter: Az ukulelémmel a belső csendemet is megkaptam ajándékba
A csapból is különféle meditációs és légzőgyakorlatok folynak, hogy legalább pár perc erejéig eljuthassunk a belső békéig ebben a nagy zajban, rohangálásban. Hát, nekem ez valahogy nem megy. Hosszú ideje próbálkozom, de valahogy csak a legritkább esetben sikerült eddig igazán kiüríteni a fejemet. Ám karácsonyra kaptam egy picit sem csendes ajándékot, amivel pillanatok alatt olyan zenbe tudok kerülni, mint azelőtt még soha. Szabó Anna Eszter írása.
–
Régóta vágytam már egy ukulelére
Hosszú évek óta. Eleinte csak magamban, aztán időnként mondogattam is. Eszembe nem jutott magamnak megvenni, nem nagyon jellemző rám, hogy saját célra vásároljak, csak akkor, ha a nadrágom már leesik rólam, és már az övemet sem találom. Aztán
néhány héttel az ünnepek előtt a kislányom fülig érő szájjal közölte, hogy tudja, mit fogok kapni karácsonyra. „U-val kezdődik és lehet pengetni” – mondta, majd némán eltátogta: „u-ku-le-le”.
Úgy tettem, mint aki nem vette észre. Nem akartam, hogy később rosszul érezze magát, amiért elkotyogta az ajándékot, egy ovisnak még nagyon nehéz titkot tartani. Közben meg belül mosolyogtam. A férjemmel az egyik legendás régi sztorink, hogy amikor már nagyon terhes voltam az első gyerekünkkel, és mindennapos volt az eljegyzésről, házasságról való diskurálgatás, a szülinapomon „fő ajándék” címen egy grillserpenyőt húzott elő. Én meg akkorát koppantam, hogy azt a bolygó másik oldalán is hallani lehetett. Persze azóta ezen már csak nevetünk, de ajándékozás terén valahogy mindig nagyon döcögősek voltunk. Nehezen ajándékozható emberek vagyunk amúgy is, azt hiszem.
Ám amikor a férjem átnyújtotta a csomagot, már az arcán is láttam, hogy tutira megy. Izgult. És hiába tudtam, hogy mi lapul a csomagban, én is izgultam.
A képlethez hozzátartozik, hogy a férjem zenész, gitáros. Egészen az ajándékozás pillanatáig eszembe sem jutott, hogy egy profi előtt mennyire merek majd bénázni.
Kibontottam és ott volt. Csodaszép, kedves kis hangszer álomfogós mintával. Amiről fingom nem volt, hogyan kell használni. Soha életemben nem tanultam pengetős hangszeren játszani. Zongorázni hosszú évekig tanultam, nem sok sikerélménnyel. Énekelni mindig szerettem, tanultam is, de a szerkesztőségi csapatépítős karaokéit leszámítva, már jó ideje csak családi körben dalolgatok. Szóval ahogy kivettem a hangszert a tokjából, lemerevedtem. A férjem pedig így szólt: „Pengesd hát meg! Akárhogy!”
Bátortalanul végighúztam az ujjaimat, épp hogy csak hallatszott valami. Iszonyú zavarban voltam. Le is tettem, inkább csak távolról csodáltam. Majd másnap reggel korábban felkeltem.
Hát akkor Let it be!
Kimentem a nappaliba, kezembe vettem az ukulelét, az én ukulelémet, és halkan pengetni kezdtem. Egy YouTube-videó segítségével behangoltam. Majd elkezdtem kutakodni egyszerű akkordokból álló dalok után. Úgy éreztem, ennek most jelentősége van, kiválasztani az első dalt, amit megtanulok eljátszani. Végül ez a Let It Be lett. Nem volt egyszerű, ugyanis balkezes vagyok, fordítva tartom a hangszert, és az akkordokat is fejben tükröznöm kell, mielőtt elkezdeném kigyúrni a kezeimmel. De végül egy óra kitartó munkával sikerült megtanulnom a dalhoz szükséges akkordokat, és elkezdtem hozzá énekelni is.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Észre se vettem az idő múlását. Megszűnt körülöttem a világ. Bénázgatva, bizonytalanul, de el tudtam játszani a dalt, amit az első szülésemkor énekeltem vajúdás közben.
Innentől kezdve nem volt megállás. És zavarban sem voltam többé. Mindegy, mennyire fájtak a húrok lefogásától az ujjaim, mindegy, hogy az a kevéske alapakkord megállás nélkül visszhangzott a fejemben, kizárólag arra tudtam gondolni, hogy újabb és újabb dalokat akarok megtanulni: játszani akarok.
Nagy mázli, hogy ugyanazzal a néhány akkorddal több tucat, akár több száz dalt is el lehet játszani, szóval a Let It Be után játszi könnyedséggel álltam rá a One Love-ra Bob Marley-től. Aztán belevetettem magam az egyik nagy kedvencem, a Mr. Tambourine Man megtanulásába. Bob Dylan régi klasszikusa jó hosszú dal, nem túl eseménydús, ami a szerkezetet és a dallamot illeti, nagyjából ugyanaz ismétlődik hosszú perceken át, mégis varázslatos. Pár órára azért mindenképp szükségem volt ahhoz, hogy szépen minden hangját kikupáljam, de mivel a gyerekek épp a szüleimnél voltak, erre azért nyílt némi lehetőségem, amivel éltem is.
Persze azért szerettem volna a gyerekek szórakoztatására is megtanulni valamit, úgyhogy nekiduráltam magam, és begyakoroltam Billie Eilishtól a Happier Than Ever című dalt is. A férjem mutatta néhány éve Tom Rosenthaltól az I Got Myself a Finisht, amiről megállapítottuk, hogy az egyik leggyönyörűbb szám a szerelemről, szóval nyilván ezt is muszáj voltam az elsők között megtanulni. Mivel engem kilóra megvett az „új” Beatles-szám, a Now and Then, ezért azt is alaposan tanulmányoztam, és Crosby, Stills, Nash & Young-tól az Our House sem maradhatott ki, mint az egyik szintén nagyon régi kedvencem. Azt hiszem, ennyi az én kis repertoárom.
Vissza a középpontba
Van, hogy csak prüntyögök, van, hogy az egyik akkordról a következőre való átállást gyakorlom újra és újra. És ilyenkor
pontosan az történik, mint amit a meditációtól is várnék. Teljes belső béke. És csend, még ha furcsán is hangzik.
Amíg pengetem ezt a kis hangszert, amíg dudorászom rá, addig másnak nincs helye a fejemben. Kizárja a stresszt, a teendőkön kattogást, a frusztrációkat, és amíg az ujjaim egyik akkordot fogják le a másik után, addig tudom, hogy nyugi van.
A minap már olyat is csináltunk, hogy én játszottam, a kisfiam dobolt rá, a lányom a melodikát fújta, a férjem csörgőzött, és én olyan boldog voltam, hogy végre részei lehetünk ilyesminek. Mindig is tudtam, hogy a zene a meglehetősen szűkösnek mondható túlélési eszközkészletem egyik kiemelt része, de eddig inkább passzívan alkalmaztam. Hallgattam vagy halkan ráénekeltem. De végre én is tudok dallamokat fabrikálni a kezemmel, végre tudom kísérni magam, ha énekelni támad kedvem.
Folyamatosan bővítem a listám, hogy milyen dalokkal folytassam tovább a tanulmányaimat. A Hey Jude-tól kezdve Stromae dalaiig mindenféle terveim vannak.
Bár azt egyelőre nem tudom, hogyan ültessem majd át ukulelére Júdás dalát a Jézus Krisztus Szupersztárból, de a lányom ragaszkodik hozzá, hogy legalább próbáljam meg. Hát, rajtam ne múljon, boldogan nekidurálom magam.
Nincsenek komolyabb zenei ambícióim, de már tudom, hogy a zene szerepe még az eddigieknél is fontosabbá vált az életemben. A kisebb létszámú, audiovizuális megbeszélésre például egyszer már magammal vittem, és komolyan matekozom azon, hogy a szüleimhez is le tudjam vinni, amikor elmegyünk hozzájuk a gyerekekkel. Minden újonnan megtanult dalt felveszek videóra, nem tudom, miért, jólesik visszanézni, attól valahogy még valóságosabbá válik a frissen megszerzett tudás.
Talán nem érthető, miért tulajdonítok ennek az egésznek ekkora jelentőséget, de egy olyan ember számára, aki évek óta küzd azzal, hogy képtelen normálisan meditálni, hogy nem tud kikapcsolni, annak találni valamit, ami végre eljuttatja a középpontjához, hát, az igazi ajándék. A legjobb ajándék. Nem kis ugrás ez a grillserpenyő után.
Kiemelt képünk a szerző tulajdonában van.
