Az élet így indul: gyerekkorral, leválással, szerelemmel, családdal. Aztán irányt vált

–

Az Örkény Stúdió hosszú, keskeny termének falai koromfeketék, csak a mennyezetre feszített vászon fehérlik. Színházhoz képest szokatlan elrendezés, a székek két sorban, majdnem körbeérnek. Érkezési sorrendben foglalunk helyet, előttünk csak egy felmosóvödör, egy égnek szegezett projektor és egy bőrborítású, háttámla nélküli görgős szék. Nincs színpad, sem hatalmas, színes díszlet – szinte teljesen csupasz a terem.

Kerekes Éva fekete farmerben, kapucnis pulcsiban lép középre, tornacipőt visel – Emma karaktere tényleg bárki lehetne közülünk –, és mesélni kezd.

Mindennapi életút ez, akkor is, ha nehezen ismerjük be

Gyerekkorában nővére helyett inkább őt taníttatják, Emma pedig nemcsak tárgyi ismereteket szerez, de anyja példájából hamar megtanulja, hogy

akkor is a férfiak kedvében kell járni, ha az nem okoz örömet, ha az kellemetlenséggel jár.

Apjuk halálát követően Emma nővére külföldre menekül, ő pedig, miután leérettségizett, Nagykátáról a fővárosba költözik, és egy fodrászszalonban kezd dolgozni. A hetvenes évek Budapestjén járunk, Emma egy diszkóhajón összegabalyodik egy magas, zöld szemű férfival: villámcsapásszerű szerelem ez, olyan, amilyenre gyerekkorában minden kislány vágyik.

Hétköznapi nő, hétköznapi életúttal.

Idővel aztán észrevesszük az első jeleket – épp, ahogy a valóságban, először csak mi, kívülállók.

Ahogy kezdetben a férfi keze kell felül legyen, amikor megfogja Emmáét, majd ahogy a földhöz vágja a tányért, mert nem elég meleg a leves, vagy ahogy gyomorszájon rúgja terhes feleségét, úgy nő a feszültség a történetben és körülöttünk, a szűk térben egyaránt.

Honnan szerzünk erőt, hogy átírjuk a sorsunkat?

A cselekmény nem lineárisan rajzolódik ki előttünk, ide-oda ugrálunk az idősíkok között: Emma hol a gyerekkoráról, hol életének pesti éveiről, hol pedig saját gyerekei felnőttkoráról mesél.

„A sült tojás és a piruló kenyér illatától a mai napig jól tudom magam érezni. A mentáétól meg egyenesen hazarepülök. 1973. Nagykáta, Nagyrét utca 24.

Hazateleportáltam magam az ebédlőasztal melletti laminált hokedlire, a meleg sparhelt mellé. Oda, hétéves koromba, amikor az ember fülén még a potenciál folyik ki.

Akinek bejött az élet, az nem fantáziál a sparheltről. Az csak előre. Akinek meg nem jött be, az egyfolytában csak hátra. Miért vagyok itt? Hogy kerültem ide? Miért pont ide? Miért most? Mi hiányzik belőlem? Miattam hiányzik, vagy mások nem adták ide? Ha adták, miért nem tudtam elfogadni? Egyiknek sem lennék a helyében, pedig az egyik mindig én vagyok” – elevenedik meg előttünk Emma élete, mi pedig követjük őt, bármerre is viszi az útja.

Fokozatosan találják meg bennünk a helyüket a kirakós darabjai, és áll össze egésszé a történet, ahogy Emma életében is egyre több lesz az általa elszenvedett erőszak, míg menthetetlenül az áldozatává nem válik. 

De történhetett-e volna mindez másképp? Van-e egyetlen olyan, jól behatárolható pont, ahol elcsúszott Emma élete, vagy sok, egymástól független, véletlennek tűnő esemény eredményezte mindezt? És miért annyira ismerős minden, amin keresztülment?

Ma, Magyarországon minden ötödik nő él át fizikai erőszakot az otthonában

Az esetek minimum hét százalékában pedig partnerük szexuálisan is bántalmazza őket. Havonta legalább három nőt gyilkol meg a férje vagy volt férje, élettársa vagy volt élettársa, barátja vagy volt barátja, alkalmi partnere.

És hogy mi a közös bennük?

Mindegyikük élete úgy indul, ahogy Emmáé – gyerekkorral, leválással, szerelemmel, házassággal, gyerekekkel, családdal. Pont úgy, ahogy bármelyikünké.

Aztán irányt vált, amikor nem látunk magunk előtt példát arra, hogy a határainkat meghúzhatjuk és betartathatjuk. Amikor nem tanuljuk meg, hogy a szeretet nem bánt, hogy értékesek vagyunk – attól függetlenül, ahogy bánnak velük. Amikor nincs olyan biztonsági háló mögöttünk, amibe – minimalizálva az elszenvedett károkat – bármikor bele lehetne zuhanni. És amikor zuhanni látunk valakit, inkább elfordítjuk a fejünket, csak ne nézzük végig, ahogy földet ér.

De tényleg az egyén felelősége mindez, vagy tartozunk egymásnak, egymásért annyival, hogy segítünk, ha baj van? És tudunk-e egyáltalán segíteni, ha a négy fal között, a külvilágtól elzárva történik mindez?

Egyre többször szólalunk meg, de még mindig nagy a csend

Az Emma alkotói több mint húsz, nőkkel készített mélyinterjúból gyúrták össze a főszereplő karakterét. Minden bántó szó, erőszakos tett, ütés és rúgás, ami a darabban elhangzik, megtörtént valakivel.

Van, hogy görcsbe rándul a gyomrom, máskor ökölbe szorul a kezem, a monodráma mégsem komor, nem nyomaszt, sőt még nevetünk is – hogy kínunkban-e, azt mindenki döntse el maga.

Úgy mutatja be a bántalmazó kapcsolatok dinamikáját, az igazságszolgáltatás működési rendszerét, a nők helyzetét Magyarországon, hogy ha csak pillanatok erejéig is, de mindannyian magunkénak érezhetjük a történetet. Kerekes Éva játéka pedig minden kétséget kizáróan csodálatos, a közönségtől sokszor karnyújtásnyira, időnként őket is bevonva tölti meg a teret. 

Intim, őszinte, transzparens és bátor előadás ez. Hangot ad mindazoknak, akiknek nincs lehetőségük megszólalni, azoknak, akik nem tudnak kihez fordulni, miközben köztudatba emeli a témát, ami láttán, ha egyre kevésbé is, de még mindig inkább szemellenzőt húzunk. És teszi mindezt olyan tökéletesen adagolva, hogy még az is képes meglátni magát Emma karakterében, aki nem élt át ehhez hasonlót.

Fotók: Horváth Judit

Mózes Zsófi