Könnyed stílusban a nők elleni erőszakról? – 2023 olasz filmszenzációját eddig ötmillióan látták!

–

A tavalyi évről szóló, az Olaszországot érintő legfontosabb eseményeket taglaló összegzésekben szinte kivétel nélkül mindig felbukkan egy mozifilm címe is, amit a 2023-as év egyik legnagyobb szenzációjának tartanak. A film több szempontból is számot tarthat az emberek figyelére. Az alkotó Paola Cortellesit eddig többnyire vígjátékokban játszott szerepekben, színésznőként ismerte a közönség, ez a rendezői debütálása. A film körül forrongó viták alakultak ki, de számos díjat besöpört, elképesztő rekordokat döntött meg, és persze megemlíthetjük a műalkotás tartalmát, valamint különleges filmes eszközeit is. De ha csak annyit mondok, hogy tavaly az olaszok által legnézettebb mozifilm lett, olyannyira, hogy még a Barbie-t is felülmúlta, azt hiszem, sokak érdeklődését felcsigázom.

Sajnos az alkotás a magyar mozikban még nem látható (reméljük, ez változni fog a közeljövőben!), viszont annak története, hogy miért lett ekkora siker, és miben hoz újat, számunkra is érdekes lehet. 

Holnap is van nap

A Paola Cortellesi által rendezett C’é ancora domani (magyarra „Holnap is van nap”-ként forditották) című film cselekménye arra a történelmi eseményre van felfűzve, amikor a nők első alkalommal élhettek a szavazati jogukkal Olaszországban 1946-ban, a második világháború után. A filmen keresztül bepillantást nyerünk egy római család életébe, amiben Delia (a rendezőnő Paola Cortellesi alakítja a főszerepet is) küzd a hétköznapokkal az őt rendszeresen bántalmazó, erőszakos férje, Ivano (Valerio Mastandrea) mellett, akivel három gyereket nevelnek. Közülük a legnagyobb, a kamaszlány Marcella (Romana Maggiora Vergano) megvetésével sújtja anyját, amiért passzívan mindent eltűr a férjétől. Velük lakik még az após, aki ágyban fekvő beteg, és ápolásra szorul, ellenben nem mulasztja el, hogy amikor csak lehet, molesztálja a saját menyét, amire sűrűn van alkalma, hiszen

a beteg ellátása „természetesen” szintén Delia feladata a házimunkák, a varrás és egyéb pénzkereső tevékenységek mellett, amiből igyekszik a család megélhetését biztosítani. 

Rekorderedmények

Egy több fronton harcoló asszony küzdelmeit látjuk tehát a negyvenes évek második felének Olaszországában, és ha emellett még azt is hozzáteszem, hogy a film fekete-fehér, akkor ember legyen a talpán, aki megjósolta volna, hogy ez a film kasszasiker lesz, sőt a 2023-as év legnézettebb és legnagyobb bevételt hozó filmje is. 

A művet a 18. Római Filmfesztiválon mutatták be először, ahol rögtön el is vitt három díjat: a zsűri különdíját és a legjobb első film díját, valamint a közönségdíjat is. Később „az év filmje” címmel is jutalmazták a Nastri d’argento (Ezüstszalagok) nevű szemlén.

Már a megjelenés első hétvégéjén (október 26–29. között) elfoglalta az első helyet a nézettség alapján, 1,6 millió eurós bevételt hozva, így rögtön bezsebelte az első díját azzal, hogy 2023 legtöbb nézőt vonzó alkotása lett.

Január 8-ig bezárólag 34 600 500 euró bevételt termelt, és jelenleg 5 061 035 eladott jegynél tart, ezen kívül felkerült arra a top 10-es listára is, amely az Olaszországban valaha volt legnagyobb bevételt hozó filmeket rangsorolja, méghozzá a kilencedik helyre, ezzel pedig maga mögé utasította Greta Garwig Barbie-ját, és megelőzte Roberto Benigni Oscar-dijas La vita é bella-ját is, ha pedig csak az olasz produkciókat rangsoroljuk a bevétel alapján, akkor ott az igen előkelő ötödik helyen van.

Ehhez az elképesztő eredményhez még azt is hozzáteszem, hogy

eddig híre-hamva sem volt ezeken a listákon női rendezőnek, sőt a top 50-es rangsorban sem találtam egyetlen női nevet sem a rendezők között. Idén fordult elő először, hogy bekerült Greta Garwig és Paola Cortellesi neve, a tizedik és a kilencedik hellyel.

Igaz történet alapján

A film Paola Cortellesi ötlete alapján készült, a forgatókönyvet Furio Andreottivel és Giulia Calendával együtt írták, és bár alapvetően kitalált történetről van szó, a rendezőnő a saját családjában a nagymamájától és dédnagymamájától hallott elbeszélésekből merített ihletet, és azokat szőtte bele a filmbe. Egyébként részben éppen ezzel indokolja azt a választását, hogy a film teljes egészében fekete-fehér. Paola Cortellesi úgy nyilatkozott, hogy egyrészt az olasz neorealista filmek hangulatát szerette volna megidézni, másrészt a saját képi világát igyekezett átadni, hiszen a dédanyja és nagyanyja által elmesélt történetek, a római helyszínek benne mindig fekete-fehér képekben jelentek meg.

A filmet az olasz és nemzetözi kritikusok is rögtön jól fogadták, és többek között a rendezést, a forgatókönyvet, a kiemelkedő színészi játékot méltatták, valamint nagyra értékelték, hogy az alkotás a patriarchális kultúra, a nők elleni erőszak és a nők jogainak témáját dolgozta föl. 

A legtöbb kritikus egyébként egyetért abban, hogy a film egyik legnagyobb erénye, hogy egyensúlyt talál a realitás ábrázolása és a könnyedség között.

Egyrészt ott van a jelenetekben a bántalmazás, együtt félünk, együtt reszketünk a főszereplővel, amikor érezhetően fenyegetően lép fel a bántalmazó férj, ugyanakkor a kamera megkímél attól, hogy a fizikai erőszakot a maga kegyetlenségében közelről és konkrétan lássuk. Ezzel együtt nem az az érzésünk, hogy elbagatellizálja vagy nem hangsúlyozza eléggé az erőszakot, hanem valahogy megtalálja a kényes egyensúlyt aközött, hogy realisztikusan és részletesen ábrázolja a nőket sújtó diszkriminációt az élet szinte minden területén, és aközött, hogy szórakoztató film maradjon, és fel tudjunk lélegezni a következő pillanatban.

Egyes jelenetekben humorral oldja föl a nézőben keletkező feszültséget, illetve iróniát csempész be oda, ahova idáig senki nem mert vagy nem akart, esetleg nem volt képes iróniát vinni, talán attól tartva, hogy ezzel elveszi a nők elleni erőszak ábrázolásának komolyságát, és magára vonja minden művész rémálmát, a politikai inkorrektség vádját.

Pedig Chaplin és Benigni óta tudjuk, hogy a legkegyetlenebb diktátorokat, a legnagyobb szenvedést okozó történelmi eseményeket és a valódi poklot is lehet iróniával ábrázolni anélkül, hogy ezzel megkérdőjeleznénk azok tragikus voltát. 

Könnyed stílusban a nők elleni erőszakról?

Azt leszögezhetjük, hogy ez valóban nem egyszerű feladat, és nem is mindenkinek megy, de az én értékítélem szerint ez most Paola Cortellesinek sikerült, és az a sejtésem, hogy ez a titka a film minden képzeletet felülmúló sikerének is. Egy apró példa: rögtön azzal indul a film, hogy reggel Delia az ágyban fekvő férjének jó reggelt kíván, mire az – se szó, se beszéd – lekever neki úgy egy pofont, hogy Delia ennek lendületével – egyetlen hang nélkül – kel fel az ágyból. Én ezen hangosan felnevettem – és nem azért, mert a bántalmazást viccesnek találom úgy általában, hanem mert olyan volt a jelenet dinamikája és a váratlansága.

No meg persze ott a benne rejlő irónia, ami ezzel az egyszerű pár másodperces snittel bemutatja: a nők életébe mennyire beépült az elszenvedett erőszak, mennyire mindennapossá vált, ami ellen egy idő után nemhogy nem tiltakoznak, de már nem is reagálnak. A nők elleni erőszak tragikus tény, amit azonban Cortellesi az irónia eszközével is láttat, szerintem briliánsan, mert mindeközben nem banalizálja el.

Könnyed stílusban a nők elleni erőszakról? Vígjáték formájában? Erre bizony nem sokan vállakoztak idáig, sőt tudtommal senki. Nos, Paola Cortellesinek sikerült a mutatvány.

A közönség ilyen mértékű pozitív fogadtatásába az is belejátszott sokak véleménye szerint, hogy a film tragikus módon egybecsengett Giulia Cecchettin történetével, akit 2023. november 11-én gyilkolt meg a volt barátja. 

Giulia Cecchettin tragédiája

Ez a femicídium, amely egyébként a tavaly történt 118 hasonló bűncselekmény egyike volt, az egész országot mélyen megrázta, és hatására az olasz városokban tüntetések és különféle megmozdulások kezdődtek, amelyek újból gyújtópontba helyezték a nőket sújtó diszkrimináció és sztereotípiák, valamint a nők elleni erőszak témáját, és politikai szintű intézkedéseket sürgettek ezek mielőbbi megszüntetésére.  

Ahogy napról napra derültek ki a részletek a két fiatalról és a gyilkosság körülményekről, valahogy egyre inkább szomorúan rímelt az éppen november elején a köztudatba robbant filmre. Giulia Cecchetin a diplomájának megvédése napján tűnt el,

a volt barátja nem véletlenül azon a napon végzett vele: nem bírta elviselni, hogy Giulia diplomát szerez, önálló és ambiciózus, aki szeretne karriert építeni, dolgozni, a munkájában sikeres lenni.

Ezt kellett megakadályoznia, ezért ölte meg 20 késszúrással Giulia Cecchettint.

Tehát arra derült fény fokozatosan, hogy e bűncselekmény mögött pontosan az húzódott meg, ami a film központi témája is: a patriarchális társadalom, a nemi sztereotípiák, a kártékony és diszkriminatív szerepleosztások, amik a nőt egyetlen lehetséges funkcióban képzelik el, a többi családtag kiszolgálásában, és megakadályozzák, hogy az otthoni kereteken kívül bármiféle módon megvalósítsa önmagát. A filmben ugyan a nők szavazati jogának kivívása a történelmi háttér, de nyilvánvaló, hogy a tanuláshoz, a munkához, a pénzügyi önállósághoz való jog, valamint a politikai jogok és az egyenjogúság megszerzése ezen a téren egy tőről fakadnak. Ugyanazok a patriarchális kultúrában gyökerező okok akadályozzák ezek meglétét a nők előtt, aminek egyik szélsőséges példája az, hogy egy nőt a diploma megszerzésének napján öl meg a volt barátja.

Így történt, hogy Giulia Cecchettin tragédiája és Paola Cortellesi filmje sokunk fejében örökre összefonódott.

A tragédiát követően Campania megye kormányzója kijelentette: szorgalmazza, hogy az iskolákban vegyék tantervbe Paola Cortellesi filmjének megtekintését. Az érzékenyítést célzó kampány el is indult tavaly decemberben, melynek során összesen 600 alkalommal vetítik a filmet középiskolák és felsőoktatási intézmények tanulói, valamint pedagógusok, pszichológusok és szociológusok számára.

Giulia Cecchettin meggyilkolása után az egész országban szerveződött megemlékezések, felvonulások során gyakori volt, hogy a résztvevők a Cortellesi-film párbeszédeit vagy mondatait idéző transzparensekkel vonultak fel. 

Róma a negyvenes években

Az alkotás különlegességei közé sorolják azt is, hogy a film egy-egy pontja musical-elemeket tartalmaz, ezt a kritikusok inkább pozitív hangon értékelték, mert ezt is újszerű filmes eszköznek tekintik, a közönségből viszont sokan ezzel kapcsolatban gyakran nemtetszésüket fejezték ki, mert ettől olyan „amerikai ízű” lett, és ezt nem honorálták. Nekem személy szerint tetszettek ezek a rövid elemek, ebben is inkább az iróniát láttam megjelenni.

A színészek játéka ezzel szemben osztatlan sikert aratott, a sokoldalú Cortellesi Delia szerepében is briliáns, Valerio Mastandrea a férj szerepében zseniális: kisszerű, bumfordi, kapzsi, önző és kegyetlen, ezzel együtt szerencsétlen, bizonytalan és esetlen, szóval úgy zongorázza le ugyanannak a személynek a változásait, hogy szinte lelép a vászonról, elfelejtjük a kamerát, hogy moziban ülünk, és ott van előttünk az egész rettenetes karakter.

A Delia lányát, Marcellát alakító Romana Maggiora Vergano pedig kiragyog az egész filmből, egyszer törékeny és riadt, máskor rajongásig szerelmes, megint máskor süt a szeméből a lázadás vagy éppen az anyja iránti megvetés, a százféle érzelem minden rezdülését érezzük.

A többi színész alakítása is kitűnő, például a Delia barátnőjének szerepét játszó Emanuela Fanelli, vagy a Marcella vőlegényét megformáló Francesco Centorame. 

Összefoglalva, ha valakit érdekel az olasz kultúra, és kíváncsi arra, milyen volt Róma hangulata a negyvenes években, vagy manapság mi foglalkoztatja az olaszokat, milyen témára érzékenyek, annak is javaslom ezt a filmet. Aki pedig egy klasszul felépített, izgalmas filmre vágyik, aminek van egy jó sztorija remek színészek előadásában, és időnként még meg is nevetteti, az sem fog csalódni benne.

Kiemelt képünk forrása: Vision Distribution

WMN szerkesztőség