Mintha a kávé egy ajtó lenne az „azelőttbe” – fénykép egy kétnapos csata után megpihenő katonákról
Az igazán szerencsések csak filmekből, fotókból ismerhetik a háború iszonyú arcait. Nem tudjuk elképzelni, milyen érzés lehet mások alvadt vérét elviselni a bőrünkön, és azt sem, hogyan lehet egyáltalán lélegezni egy csata után, ahol úgy kell átlépni a holttesteken. Vagy egyáltalán hogy lehet elaludni úgy, hogy közben az ember fülében ott visszhangzik a sikolyok, a törött csontok, az átszakadó izmok hangja? Hogy lehet így embernek maradni? Hogy lehet élni ilyen rémségek után? Milyen jelentősége lehet egy véres harc után először lerogyni, és belekortyolni egy csésze kávéba? Ezt nem tudhatja senki, amíg át nem éli. Szabó Anna Eszter írása.
–
Hófehér csészék, véres kezek
Épp a karácsonyfa mellett hevertem a kanapén, amikor napok óta először elkezdtem céltalanul nyomkodni a telefonomat. Szinte jólesett, bűntudatom sem volt. Sokat betegeskedtem az ünnepek alatt, ezért kissé melankolikus voltam, és mintha az Insta algoritmusa erre is ráérzett volna, mert nem vicces mémeket, vagy skót-felföldi tájképeket dobott ki elém, mint általában, hanem régi-régi képeket egy tizenkilencedik századi meleg párról, történelmi alakokról, radiátorhoz kötözött, kényszerzubbonyos autista gyerekekről, a tengerparton bikinis napozók ellen tüntető keresztény nőkről. Teljesen beszippantottak ezek a képek, egy-egy fotón hosszú percekig elidőztem.
Aztán jött egy kép, ami egészen megbabonázott: három fiatal férfi ül egy asztalnál.
Mindhármuk arca csupa mocsok, seb és vér. A hajuk, a ruháik csapzottak, és mindenükből árad a végtelen kimerültség. Az előtérben lévő férfinak a keze vagy merő véraláfutás, vagy talán egyszerűen hiába sikálta, a vér a pórusaiba ivódott. Az arcán is foltok, sebek. És közben egy hófehér csésze kávét tart a kezében, azt fújja, belefeledkezve a belőle áradó melegségbe. A háttérben ülő férfiak talán épp beszélgetnek, de mindkettejük tekintetéből valami félelmetes fény árad. És
az asztalnál mindenki a csészéjébe kapaszkodik. Mintha az portál lenne a normalitásba, a melegségbe, a békébe, a tisztaságba, az „azelőtt”-be.
Sokáig csak a képet néztem, aztán lejjebb vándorolt a tekintetem, és megláttam a leírást.
Egy kétnapos csata utóhangja
Szóval a kép előterében a csésze tartalmát fújdogáló férfi az 1924-es születésű Faris „Bob” Tuohy, ohiói tengerészgyalogos, aki először pihen meg társaival a USS Arthur Middleton szállítóhajó fedélzetén a két teljes napon (és két teljes éjszakán) át tartó, borzalmas eniwetoki csata után, 1944. február 19-én.
Mint a legtöbb csendes-óceáni csata, az ezért a kis szigetért vívott küzdelem is kegyetlenül erőszakos esemény volt, ami egyértelműen látszik a képen szereplő férfiak arcán.
Két napon át harcolni, védekezni, gyilkolni… Milyen íze lehetett annak a kávénak? Milyen tapintása lehetett a forró itallal teli csészének? Milyen lehetett a fegyverropogásból kiszabadulni? Mit csináltak vajon a kávé után? Lefeküdtek aludni úgy, ahogy voltak? Elmehettek még mosdani előtte? Vagy újabb csata várt rájuk?
Mindig kérdés, hogy mi történik azután, hogy hazatér valaki egy háborúból. Hiába várják haza, és ő is hiába várta mindennél jobban az otthon melegét, mégis, sokszor csak egy árnyék lépi át a küszöböt. Ki vagy mi maradt meg belőle? Tud-e még valaha igazi örömöt érezni? Meg tud-e szabadulni a bűntudattól, amiért életeket oltott ki? Vagy azért, mert végignézte, ahogy annyi társa szörnyű halált halt a csatatéren?
Ez a kép elénk tárja a háború mocskának, bűzének, a tömény borzalomnak a levakarhatatlan, kitörölhetetlen nyomait. A foltok, a sebek, a testtartások, a tekintetek kíméletlenül vágják az arcunkba, hogy bármilyen erők mozgatnak is valakit egy háborúban, a fegyverek, egyenruhák mögött a legszívósabbak is pusztán törékeny emberek.Amikor már semmi sem érvényes
Furcsa módon az anyai érzések is előbújtak belőlem, ahogy néztem ezt a fényképet. Fogalmam sincs, min mehettek keresztül ezek a fájdalmasan fiatal férfiak, akár az sem kizárt, hogy kegyetlenkedtek is, bármi lehet. Nem tudhatjuk, egészen pontosan mi rejlik a tekinteteik mögött.
Nekem pedig egyszerre azok az anyák jutottak eszembe, akik otthon aggódtak értük. Erről viszont azonnal a saját gyerekeim ugrottak be. Az egyik legmélyebb rettegésem, hogy megtapasztalják, milyen egy háború.
Hogy milyen húsba vágó lehet a szerető ölelés, a biztonság, a gyengédség a hiánya. Hogy milyen lehet, amikor egy anya nem tudja, él-e a gyereke, vagy sem. Hogy annyi mindent tanítunk a gyerekeinknek, mit szabad, mit nem, mi érték, mi veszélyes, mi tabu, de ha a világ összeomlik körülöttünk, ha elszabadul a pokol, akkor minden átértékelődik, más megvilágításba kerül, és hirtelen már semmi nem érvényes úgy, ahogyan addig hittük.
Tudnom kellett, mi történt velük. Annyit sikerült kiderítenem, hogy Bob Tuohy a háború után megnősült, és 2023-ban halt meg. Még egy olyan fotót is találtam, ahogy már időskorában tartja ezt a fotót a kezében. Sajnos a másik két férfiról nem pontosan tudni, kik lehettek, csak azt, hogy bizonyosan nem élték túl a világháborút, szolgálat közben hunytak el. Más-más források különböző neveket emlegetnek, és a közösségi oldalakon is többen kommentelték a kép alá, hogy a háttérben ülő egyik vagy másik férfi az ő apjuk, nagyapjuk.
Volt olyan idős kommentelő, aki szintén megélte a háborút, és azt mondta, hogy még ő sem ismerné fel minden régi katonatársát, mert egy idő után összemosódtak az arcok, ugyanaz a tekintet, ugyanaz az öltözet, ugyanolyan sebek.
És hiába vágytak annyira a barátságra, a kötődésre, mivel mindennapos volt a halál közöttük, sokan inkább nem kötöttek szoros emberi kapcsolatokat, hogy ne fájjon, ha másnap meghal valaki közülük.
Nem csoda hát, hogy ellentmondásos információk vannak arról, kik vannak a háttérben, de az az információ bizony mindenhol megegyezik, hogy egy későbbi bevetésben életüket vesztették.
Akárhogy is, azóta, ha a háborún kezdek el gondolkodni, előveszem ezt a képet. Mert minden rajta van. Például az, hogy a történelmi események, nagy csaták főszereplői mind hús-vér emberek voltak, nem csak történetek és felvételek szereplői.
És amit bennem automatikusan elindít, az a hála például azért, hogy karnyújtásnyira vannak tőlem a szeretteim, hogy biztonságban, békében élünk. Hogy miközben erről a képről írok, mellettem a gyerekek és a férjem a szőnyegen összebújva nézik a Hupikék törpikéket. És miután befejezem ezt a cikket, kimegyek a konyhába, iszom egy forró teát a kedvenc bögrémből, aztán csatlakozom hozzájuk. Micsoda luxus!
Kiemelt kép forrása: Getty Images / © CORBIS / Corbis
