A beszélgetés az idegrendszereink összehangolásának ősi technikája, és egyre jobban értjük, mitől működik

–

Kihagyott lehetőségek: torzítások miatt kerülünk el sok beszélgetést

Legutóbbi számában az Amerikai Pszichológiai Társaság magazinja, a Monitor on Psychology is címlapon tárgyalta a beszélgetések lélektanát. Az összefoglaló szerzője, Zara Abrams is azzal indít, hogy hangsúlyozza: manapság sok beszélgetés sajnos létre sem jön, és ennek hátterében különféle hiedelmek állnak. 

A témában készült egyik úttörő vizsgálatot 2014-ben végezték chicagói ingázók körében, majd nagyon hasonló eredményeket kaptak 2021-ben a London környéki vonatokon utazókkal. Nicholas Epley és munkatársai azt találták, hogy rendre alábecsüljük, mekkora örömöt jelentene az idegenekkel való beszélgetés. Arra számítunk, hogy a mély témák érintése különösen kínos lesz, ám a mérések szerint általában nem várt elégedettséghez, kötődéshez vezet, ha párbeszédet folytatunk egy utastárssal (a témáról ITT írtam korábban). 

Más kutatók a „kedvelési szakadék” (liking gap) létezésére hívják fel a figyelmet: arra a jelenségre, hogy azt is hajlamosak vagyunk alábecsülni, mennyire fognak kedvelni minket egy új társaságban. Azok, akik szoronganak vagy depresszióval küzdenek, még valószínűbben feltételezik tévesen azt, hogy mások úgysem fogják bírni őket.

Ugyanakkor azok, akik azt gondolják, új ismerőseik szimpatikusnak fogják találni őket (miért is ne tennék?), valóban barátságosabban és közvetlenebbül viselkednek – tehát az előzetes elvárásaink egyfajta önbeteljesítő jóslatként működnek.

További tévhit a visszahúzódási torzításként emlegetett jelenség: sokan azt hiszik, jobban fogják kedvelni őket, ha keveset beszélnek („ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna”). Ehhez képest tanulmányok kimutatták, hogy azokat, akik többet beszélnek (persze egy pontig), szimpatikusabbnak, megközelíthetőbbnek, nyitottabbnak tartják. 

A Kaliforniai Egyetem pszichológus-kutatója, Juliana Schroeder szerint az is probléma, hogy a beszélgetést más hedonikus tevékenységekhez hasonlóan képzeljük el: arra számítunk például, hogy ugyanúgy, ahogy az ötödik tábla csoki elfogyasztása is kevésbé élvezetes lesz, mint az első, úgy idővel a párbeszéd minősége is egyre csak csökkenni fog.

Attól félünk, hogy kifogyunk a mondanivalóból, vagy untatunk másokat, ez a hiedelem viszont azt idézi elő, hogy sokszor túl korán fújunk le beszélgetéseket: még azelőtt, hogy azok érdemben elkezdődhettek volna. 

Érdemes végiggondolni, mi valójában a célod a beszélgetéssel

Egyes beszélgetések azért maradnak el, mert egymásnak ellentmondó céljaink vannak. Előfordulhat például, hogy tanácsot szeretnénk kérni valakitől, de aggódunk, nehogy inkompetensnek gondoljon minket (holott kutatások szerint az, hogy segítséget kérünk, általában felelősségteljes lépésnek minősül a környezetünk szemében). Az is lehet, hogy szeretnénk őszinte visszajelzést adni a kollégánknak, viszont nem akarjuk őt mások előtt kritizálni, így inkább csendben maradunk (sok múlik azon, mennyire bizalomteli a munkahelyi légkör, hogyan viszonyultok a hibázáshoz, mennyire tekintitek a csapat szintű kommunikációt közös fejlődési lehetőségnek).

Julia Minson, a Harvard Kennedy School szociálpszichológusa egy interjúban azt is elmondta, gyakori gond, hogy nem tisztázzuk magunkban, mi a célunk egy-egy beszélgetéssel – és ebből rengeteg konfliktus származhat. Most tényleg: mit akarunk elérni, amikor a vacsoraasztalnál a rokonsággal politizálni kezdünk? Meg akarjuk érteni a családtagunk látásmódját? El akarunk neki magyarázni valamit? Ventilálni szeretnénk? Arra törekszünk, hogy megváltoztassuk a véleményét? Vagy beérjük az érzéssel, hogy kényelmesen lehet bármiről beszélgetni egymás között? Egész más beszélgetéshez vezet, ha úgy mész bele a helyzetbe, hogy te is tanulni próbálsz valamit, mint ha mindenáron meg akarnád győzni őt az igazadról. 

A szelídség is lehet lefegyverző

A kettészakadt társadalom korában sok családban inkább rigorózusan kerülünk témákat, nehogy veszekedés legyen belőle – ez viszont egy idő után nagyon beszűkíti, miről tudunk beszélni (mintha aknamezőkön lépdelnénk), és gyorsíthatja a kapcsolatok kiüresedését. Minson szerint,

még ha nézeteltérések vannak is köztünk, a beszélgetéseinknek nem kell olyannak lenniük, mint „egy érzelmi gyökérkezelés”.

Különösen hatékony lehet például, ha egy ilyesmi mondattal nyitunk: „Nézd, sokat gondolkodtam az álláspontodon, és nagyon szeretném megérteni, miért gondolod azt, amit.” Persze egy idő után te magad is szeretnél reagálni az elhangzottakra, és ekkor veheted nagy hasznát annak az egyszerű technikának, amelyet a Kennedy School munkatársai dolgoztak ki, és amellyel a befogadókészségedet növelheted (ettől még nem kell egyetértened a másikkal, csak jobban fogod érteni, mit mond). 

A modell lényegét a HEAR („hallak, meghallgatlak”) betűszóval foglalták össze. A „hedging” (fedezés) azt jelenti, hogy ne használjunk abszolút, mindent vagy semmit jellegű kifejezéseket (például ne mondjuk azt, hogy „mindenkinek be kéne magát oltatnia”, hanem mondjuk azt, hogy „az emberek nagy részének be kéne magát oltatnia”). Az „emphasizing agreement” (egyetértés hangsúlyozása) arra utal, hogy fejezzük ki, mi az, amit mind a ketten szeretnénk, ami közös pont lehet (ilyet némi leleményességgel szinte mindig lehet találni, hiszen alapvetően mindannyian biztonságban, szeretetben, egészségben szeretnénk élni).

A harmadik elem az „acknowledging” (elismerés), amikor újrafogalmazva elismétlem a másik közlését, hogy ezzel is mutassam, értem, hallom őt. A negyedik pedig a „reframing” (újrakeretezés), hogy a tagadó szavak helyett igyekezzünk pozitív töltetű kifejezéseket használni (például ahelyett, hogy azt mondod, „utálom, ha félbeszakítanak”, mondhatod azt is, hogy „jólesne, ha végighallgatnál”).

Életmentő szavak

Bár sokan máig úgy gondolják, „felesleges ennyit szőrözni a szavakon”, valójában a megfogalmazás apró különbségeinek kiemelt jelentősége lehet komoly téttel bíró helyzetekben is.

Kutatók legutóbb például természetesnyelv-feldolgozó algoritmusokkal elemeztek 31 órányi válsághelyzetben folytatott tárgyalást, és kiderült, hogy bizonyos szavak nagyobb valószínűséggel tartanak bent a beszélgetésben egy öngyilkosságra készülő személyt.

Az angol nyelvű vizsgálat szerint hatékonyabb, ha a tárgyaló azt hangsúlyozza a veszélyeztetett személynek, hogy „csak azért vagyok itt, hogy mondjak neked valamit/beszéljek hozzád” (I am just here to speak), ahelyett hogy azt mondaná, „csak azért vagyok itt, hogy beszélgessünk” (I am just here to talk) – talán azért, mert előbbi kevesebb bevonódást igényel kezdetben a másik részéről. Ehhez hasonlóan, az „együtt elrendezni” (sort out together) kifejezés jobban működik, mint a „segíteni” (help) ige.

Ezeket az eredményeket már most használják a rendőröknek szóló képzési programokban, számolt be róla Elizabeth Stokoe, a London School of Economics pszichológiaprofesszora. Innen pedig már csak egy ugrás, hogy a mesterséges intelligencia élőben nyomon kövesse – fiziológiai markerek folyamatos mérésével –, hogy egyes szavak, mondatok, témák, illetve azok sorrendje hogyan hat ránk, ezáltal pedig hatékony terapeutává váljon (erről a lehetőségről dr. Ujhelyi Adrienn-nel beszélgettem a Lélektani határban ITT).

Máshogy működik az agyunk, amikor a barátainkkal beszélgetünk

Egyes elméletek szerint a beszélgetéseket két fő, egymással ellentétes funkcióra használjuk. Az egyik a közös pontok keresése, amelyet a beszélgetésben részt vevők összehangoltsága is jelez: szinkronizálódni kezd a szóhasználatunk (ilyen például, amikor önkéntelenül átvesszük a nagyszüleink tájszólását, régies kifejezéseit; vagy a gyerekünk szleng szavait), hasonlóvá válnak a mozdulataink, a fiziológiánk, a tükörneuronok révén az idegrendszerünk; ez az összekapcsolódás pedig általában jó érzéseket vált ki belőlünk. A másik célunk viszont, hogy szeretnénk új, akár meglepő dolgokról értesülni. Kutatások szerint jobban élvezzük azokat a beszélgetéseket, amelyek változatosak, mélyek, lehetővé teszik érdekes tapasztalatok megosztását, és kevés bennük az ismétlés. 

Hogyan egyensúlyozunk a közös alap megtalálása és az új területek felfedezése között? A Princeton Egyetem professzora, Diana Tamir és kollégái a hiperszkennelésnek nevezett agyi képalkotó eljárás segítségével kezdtek vizsgálódni. A technika lehetővé teszi, hogy egyszerre kövessék nyomon a beszélgetésben részt vevők agyműködését.

Azt találták, hogy az idegenek hajlamosak idejük nagy részét a közös alap feltérképezésére fordítani, miközben idegi aktivitásukat tekintve egyre hasonlóbbá válnak egymáshoz. A barátok azonban valami egészen mást csinálnak. 

Mivel ismerik egymást, eleve magasabb mentális összehangoltságról indulnak, mint az idegenek, ám ezt követően jobban eltávolodnak egymástól az idegi, a nyelvi és a tematikus térben, azaz bátrabban váltanak témát, jobban csaponganak, több mindent beszélnek át, miközben élvezetesebbnek értékelik a párbeszédet. Agyi mintázataik a beszélgetés során jobban különböznek, mégis közelebb érzik magukat egymáshoz. Érdekes, hogy amikor idegenek is így próbálnak beszélgetni egymással (a kutatók kérésére), általában kellemesebb élményeket élnek át. A szerzők szerint a fő tanulság, hogy a beszélgetéseink során fontos tudni, hol tart a másik, de időnként jó valami meglepőt, izgalmasat húzni, ami felkelti a másik figyelmét.

Gyakran akarunk lenyűgözni másokat, de ez tévút

Több szakértő egyetért abban, mennyire félrevisz az a tendencia, hogy amikor imponálni igyekszünk valakinek, általában saját magunkra, a saját énünkre kezdünk el összpontosítani.

Meg akarjuk mutatni, milyen intelligensek, humorosak, nagyszerűek vagyunk, de ez könnyen kérkedéssé válhat, vagy ahhoz vezethet, hogy leuraljuk a beszélgetést, folyton magunkra tereljük a szót. 

Ahelyett tehát, hogy megpróbálnánk lenyűgözni a másikat, érdemes inkább arra fókuszálnunk, hogy megtudjunk róla dolgokat. Több vizsgálat egybehangzó eredménye, hogy a kérdezés szimpatikus az emberek számára: rapidrandik alkalmával például nagyobb valószínűséggel szeretnének másodszor is találkozni azzal, aki releváns kérdéseket tett fel. A költői vagy témához abszolút nem illő kérdések persze visszafelé sülhetnek el, ugyanakkor a follow-up kérdésekkel kifejezhetjük, hogy őszintén érdekel minket a másik, és odafigyelünk rá. 

Az őszinte figyelmünknél pedig kevés értékesebb dolog van, amit egymásnak adhatunk. Ha kiközösítenek minket, az olyan intenzív és valódi fájdalmat okoz bennünk, mintha fizikai sérülést szenvedtünk volna el – a párbeszéd, az örömteli kapcsolódás viszont gyógyít minket. Ezért is érdemes néha átgondolni, hogyan is csináljuk.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / We Are

Milanovich Domi