A Nyad felemelő történet egy hosszútávúszóról, aki majdnem a saját egójába fulladt bele

–

A Nyad készítői, Elizabeth Chai Vasarhelyi és Jimmy Chin, nem először találkoznak olyan sportolóval, akinek egyrészt lenyűgöző a teljesítménye, másrészt az őrülettel határos a megszállottsága. Ők rendezték ugyanis a Free Solo című Oscar-díjas dokumentumfilmet is, amelyben hegymászó operatőrök segítségével, lélegzetelállító felvételeken keresztül követhetjük nyomon, hogyan jut fel a sportág fenegyereke, Alex Honnold mindenféle kötélbiztosítás nélkül a világ tetejére: a 914 méteres El Capitan csúcsára a Yosemite Nemzeti Parkban. 

A halál szeme közé nézel, és pofán röhögöd

Aki sosem függött még életében a teljesítmény eufóriájától, akit nem környékezett még meg a munkamánia vagy a kényszeres testedzés kísértése, talán nehezen érti, mi történik itt. Miért teszi ki magát valaki „feleslegesen” ilyen veszélyeknek és kínoknak? Mert a Nyad című filmből hamar kirajzolódik, hogy a nyílt vízi hosszútávúszás önként vállalt pokoljárás. Negyvenkilenc cápafaj támadhat meg, a tüskés rájákról, a portugál gályákról és a kockamedúzákról nem is beszélve, utóbbi csípése szinte szétégeti a testedet.

Aztán ott van a hideg, a kimerülés, a több mint negyedmillió karcsapás szinte kibírhatatlan fájdalma és monotóniája – egy olyan víz alatti, ingermegvonásos helyzetről van szó, amely a fáradtsággal karöltve könnyen hallucinációkat okozhat.

Miért éri meg ez az egész? 

Diana Nyad (Annette Bening) úgy érzi, az úszás a végzete. Bár ez a filmből nem egészen derül ki, tudni lehet, hogy a való életbeli Nyad New Yorkban született 1949. augusztus 22-én Diana Sneed néven, és hároméves volt, amikor örökbe fogadta anyja második férje, a görög-egyiptomi származású Aristotle Z. Nyad. A vezetéknév a nimfák egy csoportjára, a najádokra (vagy másik nevükön naiaszokra) utal, azokra az isteni lényekre, akik a forrásokat, folyókat, tavakat, tengereket lakták, őrizték és gondozták.

A filmbéli Nyad – vérvonal ide vagy oda – tőlük származtatja magát, és sokszor igencsak harsogva építi önnön mitológiáját.

Persze van is mire büszkének lennie: a sportújságíróként, motivációs előadóként dolgozó nő fiatalon rekordidő alatt úszta körbe Manhattant, illetve a Bahamákról Floridába is átúszott. 

Ám hiába vezeti vissza őseit akár Zeuszig vagy a titán Ókeánoszig (ők nemzették a nimfák többségét), Nyad a film elején nagyon is szembesül a saját halandóságával és az öregedő testével. A hatvanadik születésnapja emlékezteti erre, ráadásul a kezébe kerül Mary Oliver Nyári nap című verse is, melynek utolsó négy sora így hangzik:

„Mondd, mit kellett volna még tennem? 
Nem hal meg végül minden, s mind túl korán? 
Mondd, te mihez akarsz kezdeni 
egyetlen vad és becses életeddel?” 

Nyadban kialakul az a meggyőződés, hogy csak akkor tudja beteljesíteni a sorsát, ha véghez viszi azt a tervet, amelybe 28 évesen belebukott. Egyszer már megpróbált átúszni Kubából Floridába, akkor egy tíztonnás acél cápaketrecben, amely az őt kísérő hajóhoz volt rögzítve, de az erős hullámok minduntalan nekicsapták a ketrec falának, és Texas felé sodorták. Negyvenkét órán keresztül küzdött, meg is tett nagyjából százhúsz kilométert, de a zord időjárás következtében a tervezettnél sokkal lassabban haladt, mígnem célkitűzése emberileg végképp teljesíthetetlenné vált: szűk két nap alatt kilenc kilót vesztett a súlyából, és alig volt magánál, amikor beemelték a hajóba. 

Időtlen mélységek

Milyen harminc év után visszatérni az úszáshoz, ráadásul egy ilyen kudarc után? Aki volt már hasonló helyzetben, tudja, hogy a test nem felejt. Amikor Nyad először beugrik a medencébe és tempózni kezd, megrohanják az emlékek.

Az izmok memóriája nemcsak a mozdulatokat őrzi meg, hanem a hozzájuk kapcsolódó élményeket is: a szülői tanításokat („csak magadban bízhatsz”, „neked kell tenned a sikerért”), a győzelem ízét és azt a kicsattanó önbizalmat, amit igazán felhőtlenül szinte csak kora gyerekkorában tud megélni az ember.

Felidéződnek a sporttársakhoz való kapcsolódás szép pillanatai, az edző figyelmes jelenléte, dicsérő szavai éppúgy, mint a traumák okozta törések: azok a helyzetek, amikor a testet kizsákmányolták, leigázták, használatba vették. 

„Az ember nem tud új óceánokat felfedezni, amíg nem elég bátor elveszíteni a part látványát” – vallotta André Gide francia író, esszéista. Diana Nyad képes messze maga mögött hagyni a szárazföldet, és elviselni nemcsak az alatta húzódó óceán, hanem a saját tudattalanja fenyegető mélységét is a tökéletes magány állapotában. Ebben különleges disszociációs képessége segíti, az, hogy távolságot tud teremteni a fájdalma és önmaga között.

A saját fejébe, egyfajta álomszerű lebegésbe, önhipnózisba húzódik vissza úszás közben ugyanúgy, mint ahogy gyerekként is ebbe a mentális térbe menekült a családi veszekedések vagy az őt ért abúzus elől.

Önnyugtatásként számol, vagy dalokat játszik le az elméjében újra meg újra, azt mondja, ha ezerszer elénekli a Beatlestől a No Replyt, azzal el is telik 9 óra 45 perc; a lényeg a ritmus, az ismétlődés, a következő jó kar- és lábtempó.

A hétköznapi, éber tudatállapotból kilépve Nyad azoknak a hősöknek az útját követi, akik alászálltak a holtak birodalmába. De miért megy valaki önként oda?

Az elmúlástól való félelem rettenetesen magas szintje lehet az, amelyet csak egy ennyire grandiózus tettel lehet enyhíteni. A bátorság és a szorongás egy ponton mindig összeér, sokszor egymás tükörképei.

Ha valaki képes az alvilágból visszatérni, kialakulhat az az illúziója, hogy legyőzte a halált. Mert a túlparton nem a semmi várja, a pokol vagy a mennyek országa, hanem megint az élet, az újjászületés. A pillanat, ahogy a meztelen lábával két és fél nap úszás után megérinti a hínáros talajt, egészen tiszta, már-már éteri: eszünkbe juthatnak róla a krisztusi csodatételek és a feltámadás. 

A film szerencsére senkit nem avat szentté

Az alkotók azt is bemutatják, hogy Nyad működésmódjának ára van: a címszereplő társas helyzetekben is ugyanolyan érzéketlen és kemény, mint a vízben. Az őrület határán egyensúlyozó, fanatikus, beszűkült karakter, aki jóformán csak a sportsikereiről és a célkitűzéseiről tud beszélgetni, és nem igazán képes másokkal törődni. Amerre csak jár, konfliktusokat generál maga körül, a tűzoltást és az érzelmi munkát pedig az edzője, Bonnie Stoll (Jodie Foster) végzi helyette: az egykori fallabdabajnok, aki évtizedek óta ismeri Nyadot, és legjobb barátjaként már rég megbocsátotta a hibáit. 

Míg Diana a film sztárja, addig kétségtelenül Bonnie a szíve és a lelke. 

De a jó egyensúlyokhoz az is kell, hogy Annette Bening mérhetetlen alázattal alakítsa a harsány főhőst, Jodie Fosternek pedig annyi karizmája legyen, hogy a varázsa egy mellékszerepből, az általa viselt fura oldalzsebes rövidgatyákon és rémes napszemüvegeken keresztül is eljusson hozzánk. 

És nemcsak eljut hozzánk, hanem be is talál. Mert én azt hiszem, a Nyad elsősorban nem a kitartás dicsőítéséről szól, hanem arról, hogy egy hosszútávúszó, aki majdnem a saját egójába fullad bele, végül megtanul újra bízni és szeretni. Lelki értelemben végül hagyja magát megérinteni, miközben a vízben senki nem érintheti meg – az szabálytalan lenne, és azonnal érvénytelenné tenné az egész kísérletet.

Túl a szerelmen

Az úszás persze elszigeteltséget is jelent. 

Diana mérhetetlenül egyedül van a vízben: egyedül öklendezik és egyedül szarik, egy rúd végéről veszi le a folyékony táplálékot, éjszakára pedig kényelmetlen védőruhát és szilikonmaszkot húz a medúzák ellen, csak a szája látszik ki. Mégis van körülötte egy csapat. 

Bonnie Stollon kívül például John Bartlett navigátor (Rhys Ifans), Dee Brady kapitány (Karly Rothenberg), Luke Tipple cápaszakértő (Luke Cosgrove) és dr. Angel Yanagihara (Jeena Yi) biokémikus, kockamedúza-szakértő. Miközben megismerjük ezeket a figurákat, a sportág komplexitására is fény derül: betekintést nyerünk abba, hogyan működnek az áramlatok, vagy mit lehet etikusan tenni az óceán élőlényeivel szembeni védelemért.

Nyad fejlődéstörténetének fontos lépése, hogy megtanulja fel- és elismerni a körülötte lévők szakértelmét, és noha a kontrollgyakorlás megszállottja, végül át tud adni az irányításból valamit, hogy ki-ki a saját szerepében funkcionálva járulhasson hozzá a sikerhez. Ezzel tulajdonképpen az az őshiedelem íródik felül benne – a „csak magadban bízhatsz” parancsa –, amellyel nevelőapja annak idején útjára indította a sport világában, és amelyet az őt ért bántalmazás fájdalmas tapasztalatai később, kamaszkorában is visszaigazoltak, megerősítettek. A változáshoz azonban szüksége van egy korrekciós edző-sportoló élményre, amelyet a Bonnie-val való kapcsolatában tud megélni. Egy olyan gyógyító viszonyban, amelyben szinte minden a test és annak teljesítőképessége körül forog, mégsem képezi részét a szexualitás. 

Az amerikai filmektől szokatlan módon, a Nyad nem csúszik bele abba a hibába, hogy romantikus legyen, annak ellenére sem, hogy a főszereplői történetesen leszbikusok. 

Ehelyett a mély, elkötelezett barátságot mint kapcsolati formát emeli vissza az őt megillető rangra – és ez a „soha ne adjuk fel!” elcsépeltségével szemben nagyon is felforgató üzenet.

Kiemelt kép és belső fotók: Netflix

Milanovich Domi