A bárányok már 30 éve hallgatnak – De mi nem: lerántjuk a leplet a kultuszfilmről!
Vannak pillanatok, amikor az emberbe belenyilall, az idő kíméletlen gyorsasággal múlik. Nekem ilyen volt az, amikor rájöttem, A bárányok hallgatnak című zseniális thrillert épp harminc éve (és egy hónapja), azaz 1991-ben, Valentin napján mutatták be (hogy miért épp a szerelmesek ünnepén sokkoltak emberevő sorozatgyilkossal, arról alább olvashatsz). Újranézve a filmet aztán hol azon mosolyogtam, mennyire oldschool már maga a felvezető is (mai szemmel nézve), hol arra csodálkoztam rá, milyen kis hamvas Jodie Foster, az ifjú rendőrtanonc, akit csalinak dob oda a főnöke a híres-hírhedt, az emberek veséjébe látó, zseniális pszichológus-kannibál elé. Hogyan éledt újra főnixmadárként hamvaiból egy kisregény adaptációja? Kik inspirálták, és (többek között) miért ne kínozgasd kéjesen a csemetédet? Fiala Borcsa írása.
–
Innen szép nyerni!
Abban, hogy a (még mindig) feszültséggel és rettegéssel alaposan megspékelt thrillert épp a szerelmesek napján mutatták be, közrejátszott, hogy ugyanabban az évben jött ki az Orion Pictures a remélt nagyágyúval, amivel minél több Oscart akart bezsebelni: ez pedig nem volt más, mint a Farkasokkal táncoló, Kevin Costnerrel a főszerepben. A vadnyugati sztorit imádta a közönség és a zsűri is, hét szobrot is hazavihetett, köztük a legjobb film és a legjobb rendezés kategóriában, de a Golden Globe-on is tarolt a műalkotás. A bárányok hallgatnak viszont a következő évben kapta meg az öt legfontosabb kategóriában az Oscart: a legjobb filmét (ami azért is nagy szám, mert horrort soha korábban nem jutalmaztak aranyszobrocskával!), a legjobb férfi és női főszereplőét, a legjobb rendezőét és a forgatókönyvíróit. Egészen addig erre a truvájra – az öt legértékesebb Oscar bezsebelésére – csak két másik film volt képes, 1935-ben az Ez történt egy éjszaka, és 1976-ban a Száll a kakukk fészkére.
Pedig nem sokon múlott, hogy a film egészen más szereposztással lásson napvilágot: Hannibál szerepére eredetileg Gene Hackmant szánták (aki azonban az 1988-as Lángoló Mississippi után nem akart egy még sötétebb figurát játszani). De szóba került Sean Connery is, aki viszont a forgatókönyvet felháborítónak találta, illetve játékban volt Daniel Day-Lewis és Derek Jacobi is.
Az FBI-ügynök-tanonc megformálására pedig Michelle Pfeiffert kérték fel először, ám neki is aggályai támadtak a mű komorságát illetően, így megkaphatta végül Foster a szerepet, aki nagyon is ácsingózott érte! Hopkins is remek befutónak bizonyult, már csak azért is, mert roppant kreatívan állt a feladathoz:
az ő javaslata volt például, hogy Lecter fehér ruhát viseljen. Ezzel (azaz a fogorvosokra és doktorokra emlékeztető színnel) akarta felkelteni a nézőben már a megjelenésével és a modorával a tudat alatti rettegést.
A nagy műalkotások értékét az én szememben azonban nem is feltétlenül a díjeső jelenti, hanem hogy mennyire élvezhetők és tartalmasak évtizedekkel később is. Jelentem, újranéztem a filmet, és állítom, abszolút nyerő… pedig a forgatás elég döcögősen indult, és nem jósoltak nagy jövőt a filmnek. A bárányok hallgatnak korábbi részéből, a Vörös sárkány című kisregényből (amely az első a négyrészes sorozatban, a szerzője pedig Thomas Harris) Michael Mann öt évvel korábban már forgatott filmet, ami ha nem volt is kifejezetten csúfos bukás, de épp hogy sikerült nullszaldósra kihozni. Ezek után annyira kevés reményt fűztek az újabb készülő műhöz, hogy annak megfilmesítési jogait Dino De Laurentiis producer ingyen adta oda. Ez a fokú pesszimizmus azonban nem volt indokolt, a film 272,7 millió dolláros bevételt produkált.
Miért is hallgatnak a bárányok?
Ha esetleg régen láttad volna, íme, egy gyors összefoglaló, mielőtt továbbmegyünk a borzalmak e szórakoztatóan hátborzongató labirintusában: az FBI különlegesügynök-tanoncát, a már a nyitóképekben is szorgalmáról és elkötelezettségéről tanúbizonyságot tevő Clarice Starlinget azzal bízza meg a főnöke, hogy férkőzzön egy évek óta elzárva tartott sorozatgyilkos bizalmába, és kérje az ő segítségét abban, hogy Buffalo Bill nyomára akadjanak. Jack Crawford ugyanis azt reméli, Hannibal náluk többet tud a sorozatgyilkosról, akinek rémtettei némiképp hajaznak az övéire. Az erőviszonyok távolról sem tűnnek egyenlőnek. A föld alatti börtöncella plexiüvegének egyik oldalán a páratlanul éles elméjű, vesékbe játszi könnyedséggel látó, sokat tapasztalt pszichiáter, dr. Hannibal Lecter áll, aki olyan elképesztő meggyőző erővel bír, hogy még börtöntársát is sikeresen ráveszi egy bizarr öngyilkosságra, miután az megalázó helyzetbe hozza a fiatal rendőrnőt.
A plexi másik oldalán az említett zsenge zsarutanonc üldögél, riadt tekintettel, mint egy áldozati bárány. Nem is telik bele sok idő, és némi laza csevej után Clarice könnyebben megnyílik a sorozatgyilkos doktornak, mint én egy Tinder-randi harmadik órájában, elmeséli például gyermekkora traumatikus élményét, amikor az őt örökbe fogadó család farmján leölték húsvétkor a bárányokat (innen a – szerintem zseniális – filmcím is). A helyzetet súlyosbítja, hogy időközben Bill egy szenátor lányát is elrabolja, a politika pedig ezúttal is felpörgeti az eseményeket. Hannibal a nyomozás egy szakaszában sikeresen kiszabadul cellájából, ám előtte még arra is van ideje, hogy egykori kalitkája rácsaira gondosan kidolgozott, szimbolikus installációt építsen lemészárolt őreiből.
Hogyan készítsünk sorozatgyilkost?
Ha esetleg amiatt aggódnál, hogy Hannibal karaktere valós alapokon nyugszik, és bármikor becsöngethet hozzád valaki, akinek a májadra fáj a foga (lóbabbal és egy jó chiantival – kösz, a receptet, Lecter!), megnyugtatlak, hogy maga a szerző, Thomas Harris nyilatkozta (és ebben az FBI profilozó szakértője, John Douglas is megerősítette): nincs senki, aki ennyire ördögien gonosz lenne, mint a doktor. Mindez azonban nem mondható el Buffalo Bill karakteréről, akinek a megalkotásához több sorozatgyilkos is ihletül szolgált, köztük Ted Bundy, Gary M. Heidnik és Ed Gein. Ted Bundy (akiről mi is írtunk, ITT elolvahsatod) annyira érdekelte Harrist, hogy részt vett több bírósági tárgyalásán, illetve küldött neki egy példányt a Vörös sárkányból is.
Heidnik 1986. november 25. és 1987. március 23. között tevékenykedett: elrabolt hat nőt, akiket kegyetlenül megkínzott, megerőszakolt, és – Buffalo Billhez hasonlóan – a pincében tartott egy mély gödörben.
A biztonság kedvéért, álljon itt egy rövid gondolat a szülők felelősségéről abban, hogy kiből válik pszichopata sorozatgyilkos: az átlagon felüli intellektussal bíró Garyt egy darabig alkoholista anyja nevelte, majd az apjához és annak új feleségéhez került, ahol folyamatos megaláztatásban volt része. Hasonló hátterű Richard Ramirez is, akiről ITT írtam, illetve Csepelyi Adri cikkét is érdemes elolvasni arról, hogy kiből lesz az állatkínzó. Senki nem születik szörnyetegnek, ezeknek a sérült embereknek a módszeres tönkretétele pedig nem egy lakatlan szigeten történt, szem- és fültanúk nélkül.
A másik párhuzam, amit Gary M. Heidnik esete mutat A bárányok hallgatnak című mozival: az ő bírósági tárgyalása során is felmerült a kannibalizmus vádja, Gary azt állította, hogy az egyik áldozat húsát ledarálta, és kutyatáppal összekeverve azzal etette a későbbi áldozatokat. A nyomozás során azonban erre nem találtak bizonyítékokat, valószínűleg azért hangozhatott el, hogy Garyt beszámíthatatlannak nyilvánítsák, és így megússza a halálbüntetést. Nem így történt, 1999. július 6-án halálos injekcióval kivégezték.
Bebújnék a bőrödbe!
Edward Theodore Gein pedig az emberbőrszabászat iránti érdeklődését kölcsönözte a fiktív Buffalo Billnek. Ed Gein 1955 és 1957 között szülővárosának temetőjéből több holttestet is ellopott, amiket otthon akkurátusan szétszedett, a csontokból, bőrökből trófeákat és háztartási eszközöket készített – bőrből egyebek között szemeteskosarat és székhuzatot, a koponyákból pedig tálakat és ágylábat fabrikált. Édesanyja halála után aztán végképp elhatalmasodott rajta az őrület, a holttestekből ruhát készített magának, hogy így bebújva a bőrükbe közelebb kerülhessen az édesanyjához. Gondolom, már meg sem lepődsz, ha elárulom, az alapvetően eszes gyerek édesapja alkoholista volt, az anyukája pedig egy vallási fanatikus asszony, aki minden délután a Bibliából olvasta fel a halálról, gyilkosságról és isteni megtorlásról szóló részeket, minden nőt szajhának titulált (ez alól csak szerény személye képezett kivételt), és a fiait nem engedte másokkal barátkozni.
A filmbeli Buffalo Billt azonban más motiválja a bőrszerző gyilkolásban, transzvesztitaként így szeretne nővé válni. A karaktere így – teljesen érthető módon – erős ellenérzést váltott ki az LMBTQ-aktivistákból.
Ha viszont arra lennél kíváncsi, hogy Hannibal Lecterből mi hozta ki a pszichopata sorozatgyilkost, akkor nézd meg a 2007-es Hannibal ébredését, amiben ugyan se Jodie Foster, se Anthony Hopkins nincs, nem is annyira ütős, mint A bárányok hallgatnak, de engem speciel Dominik West sok mindenért kárpótol, és a főszereplő Gaspard Ulliel… Annyit azért elárulok, a valós mintákkal szemben itt nem a hanyag, mérgező szülők, hanem a falánk háborús bűnösök lesznek a felelősek, akik el is nyerik méltó bünetésüket. Ám hogy Hannibal miért maradt a kulináris örömökkel kiegészített gyilkolás útján azután is, hogy leszámolt ellenségeivel, arra nem kapunk észszerű magyarázatot, úgyhogy be kell érnünk Popil nyomozó (Dominik West) gondolatával: húga halálakor elpusztult Hannibal is, és csak egy szörnyeteg maradt utána.
Fiala Borcsa
