Mario Lanza: „Minden egyes szót úgy énekelek, mintha az lenne az utolsó szavam a földön”

–

A legnagyobb tenorok egyikeként emlegetett előadóművész Alfredo Arnold Cocozza néven született 1921. január 31-én Philadelphiában, olasz bevándorló szülők gyerekeként. A zene ölelésében nőtt fel: anyai nagyapjának hatalmas lemezgyűjteménye volt, a kis Alfredót különösen Enrico Caruso (róla ITT írtam) felvételei varázsolták el. A fiú ötéves korában kezdett el énekelni, először csak otthon próbálta utánozni a példaképét. A zongorával és a hegedűvel is megismerkedett, de komolyan csak az éneklés érdekelte. Amikor tizenhat éves volt, egy visszavonult operaénekes kezdett el foglalkozni vele, aki azt is elintézte, hogy eltökélt és tehetséges tanítványát meghallgassa a híres orosz karmester, Szergej Kuszevickij.

„Énekelj úgy, ahogy még soha nem énekeltél” – biztatták a nagy lehetőség előtt álló fiatal művészjelöltet, aki Leoncavallo Bajazzók című operájából a Vesti la giubba kezdetű áriába kezdett bele.

„Nemsokára kijött Kuszevickij (az öltözőből) ragyogó szemekkel, és hatalmas lelkesedéssel üdvözölt: »Hol van ez a hang – ez a csodálatos hang?«” – emlékezett vissza egy interjúban Lanza.

A karmestert lenyűgözte az ismeretlen tenor hangja, be is ajánlotta felfedezettjét az elit intézménynek számító Berkshire Music Centerbe ösztöndíjasnak. 

Az Air Force Carusója

Lanza nemsokára a színpadon is bemutatkozott: debütálására 1942-ben került sor Otto Nicolai A windsori víg nők című darabjában. Az előadást követően az egyik kritikus így méltatta a New York Timesban: „Egy rendkívül tehetséges, de még tapasztalatlan növendék, kiváló hangú csiszolatlan gyémánt. Hangja ereje és melegsége párját ritkító a mai tenorok között”.

Az énekes ekkortájt vette fel a Mario Lanza művésznevet, amely édesanyja lánykori nevének (Maria Lanza) férfi változata.

Az ígéretesnek induló karriert megtörte második világháború, Lanza az Egyesült Államok hadba lépése után az amerikai légierőhöz került. (A bal szemére részlegesen vak volt, így csak korlátozott szolgálatot tölthetett be.) „Minden tervemtől el kellett búcsúznom” – mondta később, az éneklést viszont a hadseregben sem hagyta abba, katonatársai el is nevezték az „Air Force Carusójának”. A legfontosabb feladata az volt, hogy a katonatársait szórakoztassa a fronton, a légierő művészeti alakulatának is tagja volt.

Még a háború alatt szerződést kapott a RCA kiadótól, miután pedig leszerelt, feleségül vette az egyik bajtársa húgát, Betty Hickset. A párnak négy gyereke született: Colleen, Ellisa, Damon és Marc. Házasságuk nem volt mentes a viharoktól, de Lanza fiatal apaként úgy nyilatkozott, családja a harmóniát és az erőt adó hátországot jelenti számára: „Egy énekesnek boldognak kell lennie, nem szabad aggódnia vagy depressziósnak lennie. A boldogságom zálogai pedig a munkám, a feleségem és a kisbabám.”

Lanza háború után tovább képezte a hangját, újra járt énektanárhoz – tisztában volt azzal, hogy vannak olyan hiányosságai, amelyek miatt még nem áll készen egy lemezfelvételre.  

Enrico Rosati lett a mestere, aki korábban egy másik híres olasz tenorral, Benianimo Giglivel is foglalkozott. „(Lanza hangja) képzetlen volt, ugyanakkor hihetetlen szépségű, és fényesen csengő. Rosati arra kérte (Lanzát), hogy líraibban, kevésbé erőteljesen énekeljen, és ez az előnyére vált” – árulta el a basszbariton George London, aki nemcsak a kollégája, hanem a barátja is volt Lanzának. Maga a tenor évekkel később pedig a következőképp emlékezett vissza a közös munkára Rosatival:

„Lassan, óvatosan végigvitt a gyakorlatokon, eleinte a teljes hangterjedelmemre pianissimót kért, ennek köszönhető az, hogy most órákig tudok énekelni anélkül, hogy elfáradnék.”

Ahogy teltek a hónapok, Lanzának egyre több fellépése lett, rádióműsorokban is énekelt. Egy menedzseriroda is felfigyelt rá, amely két, akkorra már ismert énekessel, Francis Yeend szopránnal és George London baritonnal leszerződtette egy turnéra – a formáció a Bel Canto Trio nevet viselte. 

Az együttes 1947. augusztus 28-i, hollywoodi fellépése sorsfordító esemény volt Lanza életében: a koncerten jelen volt Louis B. Mayer, az MGM filmstúdió elnöke, aki teljesen el volt ragadtatva a „hatalmas hangú és jóképű fiatal tenortól”. A filmmogul visszautasíthatatlan ajánlatot tett Lanzának: hét évre leszerződtette a stúdiójához, és egy lemezszerződést is felajánlott. „Éneklő Clark Gable-t csinálok belőled” – ígérte neki. 

Csak kétszer állt operaszínpadon

Mielőtt nekilátott volna az első filmje forgatásának, egy operában is fellépett Lanza, a New Orleans Opera színpadán Giacomo Puccini Pillangókisasszonyából Pikertont játszotta. Összesen két alkalommal énekelt a darabban, utána pedig már soha nem szerepelt operaelőadásban. Vannak, akik úgy gondolják, hogy ha nem megy Hollywoodba, operaénekesként is komoly karriert futhatott volna be, viszont inkább a film világa állt hozzá közelebb.

Már az első filmjében, Az éjféli csókban való alakításával belopta magát a közönség szívébe, az áttörő sikert azonban az 1951-es A nagy Caruso hozta meg számára, amelyben „elképesztő átéléssel és muzikalitással” alakította gyerekkori példaképét. Az alkotás a megjelenése évében a világ legjobban jövedelmező filmje lett, Lanzát pedig a legnagyobb sztárok közé emelte: ostromolták a rajongói, az arcképe megjelent a tekintélyes Times magazin címlapján. Az énekes az őt bálványozó milliók mellett a szakmát is elbűvölte: a rendkívül kritikus olasz karmesterlegenda, Arturo Toscanini a „XX. század hangjának” nevezte. Toscanini kollégája, a cseh származású amerikai dirigens, Peter Herman Adler szerint pedig párját ritkító „ösztönös muzikalitással” rendelkezett, és a forgatás során „fasírtot csinált” az alkotásban szereplő többi énekesből. 

Voltak viszont, akik kritizálták a leghíresebb alakítását: „kiabál, túlzásokba esik” – vetették a szemére, és a súlyproblémái – 182 centiméteres magasságához volt, hogy 120 kilót nyomott – miatt is sértegették. 

Népszerűsége a negatív hangok ellenére is töretlenül nőtt, amihez a Mario Lanza Show című, heti rendszerességű tévéelőadása is hozzájárult. A CBC és az NBC számára készített a sorozatban Lanza egyrészt hírességeket látott vendégül, másrészt bizonyította azt, hogy gyakorlatilag bármilyen stílusú művet képes előadni, legyen az operaária, népdal, vagy éppen vallásos ének. 

Az előadóművész üstökösként felfelé ívelő karrierje azonban hamar megtört: 1954-ben összeveszett A diákherceg című film rendezőjével, aki úgy vélte, Lanza az általa alakított porosz herceg szerepéhez túl szenvedélyesen énekel. A felbőszült énekes a szóváltás után közölte a stúdió vezetésével, hogy addig nem vesz részt a forgatásokon, amíg le nem cserélik a direktort.

A filmben végül csak a hangjával szerepelt, az MGM pedig nem hagyta következmények nélkül a történteket: fél évig mellőzte Lanzát, és meg is bírságolta. Az énekes ezután úgy döntött, nem kíván többet a stúdióval dolgozni, és a nagy rivális Warner Brothers’s-szel szerződött le. De ekkor már leáldozóban volt a csillaga:

rosszul sikerült befektetései miatt anyagi csőd fenyegette, a túlhajszoltság, a hektikus életvitel és a drasztikus fogyókúrák megviselték a hangját, rászokott az alkoholra és a tablettákra. Hamarosan kegyvesztett lett Amerikában.

Újjászületett – de csak rövid időre

A sajtó támadásai és az ellenséges légkör elől 1957-ben Olaszországba költözött, ahol úgy tűnt, ismét a régi fényében fog ragyogni. Koncertjeit szűnni nem akaró tapsvihar kísérte, visszanyerte hangja grandiózus erejét: a visszaemlékezések szerint egy római előadáson az opera 260 tagú kórusát és zenekarát is túlénekelte. Filmszerepeket is kapott újra: a Róma hét dombja és az Úgy, mint azelőtt című alkotásokban szerepelt, utóbbiban a magyar származású Gábor Zsazsa volt a partnere. 

Újra tele volt tervekkel és energiával, két neves operaház, a milánói Scala és a nápolyi Teatro San Carlo rangos szerepeket ajánlott fel neki. De ezekre a fellépésekre már nem kerülhetett sor: 1959 őszén kórházba került (pár hónappal korábban már túlélt egy szívrohamot), és október 7-én elhunyt. Mindössze 38 éves volt. Halálának oka nem tisztázott, a tüdőembólia és a szívroham gyanúja is felmerült.

„Minden egyes szót úgy énekelek, mintha az lenne az utolsó szavam a földön” – vallotta.

Források: A Népújság című lap 1959. október 9-én megjelent száma, mult-kor.hu, papageno.hu, virtuozok.hu, mariolanzatenor.com, seektress.com

Kiemelt képünk forrása: Getty Images/ V&A Images / Contributor

Nádudvari Péter