Budapesten nem kapott tapsot Caruso, pedig az egész világ ünnepelte az első sztártenort

–

Caruso egy szegény nápolyi család harmadik (más források szerint tizennyolcadik) gyerekeként született 1873. február 25-én. Nyomornegyedben nőtt fel, már tízéves korában az utcasarkokon és a kávéházakban énekelt néhány líráért, hogy segítsen a szorult helyzetben levő családján.

Amikor a katonai szolgálatát teljesítette, a „muzikális őrmestere jóvoltából” énektanárhoz járhatott, de az nem tartotta tehetségesnek. „Olyan a hangja, mint az arany a Tiberis fenekén, nem éri meg kutatni utána” – így vélekedett róla. Végül mégis elvállalta Caruso tanítását, akinek hatalmas elszántsága és szorgalma hamar meghozta gyümölcsét.

A fiatal énekes Umberto Giordano Fedora című operájának ősbemutatóján nyújtott alakításával felhívta magára az operavilág figyelmét, a következő évben pedig már a világ leghíresebb színpadain: a milánói Scalában, Szentpéterváron, Londonban és Monte Carlóban is énekelhetett – előadásait mindig tapsviharral díjazta a közönség.

A sikereire felfigyeltek a hőskorukat élő lemezstúdiók is, amelyek úgy gondolták, busás hasznot hoznának az énekes albumai. Caruso környezetében viszont sokan úgy vélték, hogy az egyre híresebb tenornak „kár volna efféle játékszerekre pazarolnia értékes hangját”. Ő maga szerencsére nem hallgatott ezekre a hangokra, és elfogadta a felkínált lemezszerződéseket. Azt, hogy remek döntést hozott, mi sem bizonyítja jobban, minthogy ő volt az első előadó, aki egymilliónál több lemezt adott el – így történelmet írt.

A lemezfelvételek sikerének köszönhette Caruso azt is, hogy 1903-ban szerződtette a New York-i Metropolitan Opera. Az énekes a tengerentúlt is hamar meghódította: 1920-ig több mint 600 előadáson lépett fel 36 szerepben az Egyesült Államokban, az évadnyitó bemutató főszerepét mindig ő kapta, és az első amerikai rádióközvetítésnek is részese volt.

Budapesti „bukása” a közönséget minősítette

Amikor a Metropolitanben évadszünet volt, Caruso európai helyszíneken lépett fel, egyszer Budapesten is volt előadása. A világhírű énekművész magyarországi látogatását olyan érdeklődés övezte, mint mostanság a legnagyobb könnyűzenei sztárok itt-tartózkodását. 

„Operaházunk illusztris vendége, Enrico Caruso [...] már tegnap reggel óta fővárosunkban időzik és hol Bristol szállóbeli lakásának a Dunára néző ablakaiból szemléli a megkapó dunai panorámát, hol meg kocsiba ül és így gyönyörködik Budapest érdekesebb látnivalóiban. Arra a hírre, hogy a híres tenorista résztvesz az »Aida« operának ma délelőtt 11 órára kitűzött próbáján, az Opera személyzete már kora délelőtt csaknem teljes számban összegyűjt a Hajós-utcai bejárónál és várta a világhírű énekes érkezését” – szerepel a Magyarország című lap 1907. október másodikai számában.

Caruso egy tüdőbetegek megsegítésére rendezett jótékonysági előadáson lépett fel a magyar fővárosban, amelyre a belépők a megszokott árak sokszorosába kerültek, ezért a műértő operarajongók helyett a tehetős, de a műfajban kevésbé jártas érdeklődőkkel és kritikusokkal telt meg a nézőtér. Ez volt az oka annak, hogy amikor Caruso Radames románcát adta elő, és a szerző, Verdi utasításainak megfelelően az utolsó, kitartott b-hangot halkan énekelte, a közönség úgy értékelte, hogy a világhírű énekes „indiszponált volt” – ugyanis a tenorok többsége, mivel úgy jóval könnyebb, hangosan énekli az említett hangot. A közönség tehát nem vette észre Caruso énektechnikai bravúrját.

Az olasz sztártenor csalódottan fogadta, hogy Radames románcának eléneklése után nem kapott tapsot, de az előadást rá jellemző végtelen alázattal folytatta – amivel továbbra sem nyerte meg magának a közönséget, mert az végig szinte csak a magyar énekeseket éltette.

A korabeli sajtó sokat cikkezett Caruso budapesti tartózkodásáról. A lapok többsége ünnepelte a sztárt, de voltak olyan írások, amelyek szerzői – főleg azért, mert karitatív célú előadáson énekelt – sokallták a világhírű tenor állítólagos tizenkétezer koronás honoráriumát.

Nagy hang, nagy szív

A jótékonykodás egyébként fontos szerepet töltött be Caruso életében, nagylelkűségéről számtalan alkalommal adott tanúbizonyságot: karácsonyonként teherautónyi ajándékot osztott szét kollégái között a Metropolitanban, az első világháború alatt segélykoncerteken szerepelt, és állítólag mindenkinek adott pénzt, aki kért tőle. Egy legenda szerint, amikor a felesége megkérdezte tőle, biztos-e abban, hogy mindenki rászoruló, aki hozzá fordul segítségért, a következőt válaszolta: „Nem, de honnan tudhatnám, ki nem az?”.

De nem csak a jótetteiről maradtak fenn történetek, élete kalandjai számos anekdotát szültek. Az egyik ilyen szerint, amikor egy hazai körútján egy kisváros postahivatalába néhány ezer lírát utaltatott magának, majd jelentkezett a pénzért, az akkurátus postamester nem fogadta el a személyi igazolványát. Caruso egy egész halom aktát tett ki elé, hogy igazolja személyazonosságát, de a postás továbbra is rázta a fejét.

– Drága uram, értse meg a helyzetet. Nem néhány garasról van szó. Ez több mint háromezer líra.  Honnan tudjam, hogy ön tényleg Enrico Caruso, az ismert tenorista?! És ha mégsem az, akkor tönkre vagyok téve…

– Nyissa ki a fülét, kedvesem – felelte az énekes. – Talán sikerül bebizonyítanom. 

Aztán kieresztette a hangját: elénekelte a kedvenc nápolyi románcát. A produkció hallatára jókora tömeg gyűlt a posta elé, amely „hatalmas tapssal pecsételte meg Caruso személyazonosságát.”

– Megkaphatom végre a pénzemet? – kérdezte a tenorista.

– Signor Caruso – rebegte bűnbánóan a postamester. – Én egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy ön az, akinek mondja magát. De túl nagy volt a kísértés, hogy elszalasszak egy ilyen kivételes alkalmat, amikor ingyen hallgathatom meg a világ legszebb tenorhangját. 

Caruso nem vigyázott a postamester által is csodált kivételes hangjára: rengeteg fellépést és stúdiófelvételt vállalt el, naponta több mint két doboz cigarettát szívott el és sok alkoholt ivott. Az önpusztító életmód egy idő után megbosszulta magát.  

Hazament Nápolyba – meghalni

1920-ban az egyik decemberi előadásán, amelyen a társulatával Gaetano Donizetti Szerelmi bájital című operáját adták elő, hirtelen vért kezdett köpni. A következő fellépéseit lemondta. Szenteste még erőt vett magán, és színpadra állt – utoljára. 

Az orvosok mellhártya- és tüdőgyulladást állapítottak meg nála. Állapota hamarosan válságosra fordult, kómába esett, de felébredt belőle. A következő év májusában hazautazott szülővárosába, Nápolyba, majd a meseszép környezetben elterülő közeli Sorrentóban bérelt ki egy villát. Egy időre még visszanyerte az egészségét: sokat úszott a tengerben, és ismét elkezdett énekelni. Nemsokára azonban újra visszaesett, majd egyre rosszabbra fordult az állapota.  

„Doro, nem kapok levegőt” – mondta állítólag a feleségének augusztus 2-án reggel, majd elhunyt.

Caruso jelentős hatással volt a későbbi évtizedek híres tenorjainak karrierjére. A fiatalon elhunyt olasz származású amerikai Mario Lanza akkor vált világhírűvé, amikor A nagy Caruso című filmben a példaképét alakította. A legendás három tenor egyike, José Carreras pedig akkor határozta el, hogy híres énekes lesz, amikor hatévesen látta ezt a filmet. 

Az első sztárénekesnek tartott Caruso hangja sokak szerint az olasz néplélek tükre volt.

„[...] egyetlen volt abban, hogy hangjának bársonyos lágyságával, lírai karakterével a legfinomabb pianók mellett a legdrámaibb kitöréseket ábrázolta meg érces, hatalmas hangerővel […] Olaszsága benne van a hangjának színében, szavakkal meg nem határozható tündöklésében. Az olasz ég kéksége, a föld viruló zöldje, az olasz élet, a nap, szív, tüzes vér, barna arc és fekete szem, virág és gyümölcs – minden benne van a szép olasz hangban” – írta Nagy Lajos a Nyugat című folyóirat 1921. augusztus 16-án megjelent számában.

Források: A Magyarország című lap 1907. október másodikán megjelent száma, az Ifjú Zenebarát című folyóirat 1979. november elsején megjelent száma, a Nyugat című folyóirat 1921. augusztus 16-án megjelent száma, valamint: epa.oszk.hu, papageno.hu, archivum.mtva.hu, mult-kor.hu, theguardian.com

Kiemelt képünk forrása: Wikipedia/ Az Amerikai Egyesült Államok Kongresszusi Könyvtára

Nádudvari Péter