A kiégés egyik leghatékonyabb ellenszere, ha megőrizzük a kíváncsiságunkat

–

Szavak nélkül is kifejezhető

Bár kérdéses, hogy a kíváncsiság kategóriájába sorolható-e, de elemi információkereső viselkedést még a nagyon egyszerű organizmusok is mutatnak. Köztük a Caenorhabditis elegans nevű, kábé egy mm hosszú, talajban élő fonálféreg, amelynek idegrendszere mindössze 302 neuront tartalmaz (összevetésképpen, az emberi agyban nagyjából 82 milliárd idegsejt található). Amikor a fonálférget laboratóriumban Petri-csészére helyezik, először, mintegy 15 percen keresztül, felfedezi a területet, majd hirtelen stratégiát vált, és csak ekkor kezd el abba az irányba mozogni, ahonnan táplálékot, főként baktériumokat remél. Ez a keresési stratégia kifinomultabb és valójában hatékonyabb is, mintha egyből nekiindulna, hiszen értékes információt szolgáltat számára. Hasonló viselkedéseket leírtak egyébként más élőlények, például rákok, hangyák, lepkék esetén is. 

A kíváncsiság, a figyelem, a tanulás évtizedek óta központi témája a fejlődéslélektani kutatásoknak is.

A csecsemők helyzetét érdekes kettősség jellemzi: egyrészt a világ tele van elsajátításra váró információkkal, másrészt a babáknak meglehetősen limitált a kapacitásuk az információk feldolgozására.

Meg kell tehát oldaniuk egy mintavételi problémát: a stimulusok mely részhalmazát részesítsék előnyben, hogy a fejlődésük a lehető legoptimálisabb legyen? Az evolúció sokat segít ebben a kérdésben, ugyanis a legtöbben alapvető heurisztikákkal születünk, amelyek előre programozott módon irányítják egyes ingerek felé a figyelmünket. A csecsemők tekintetét vonzzák például a nagy kontrasztú tárgyak, vagy ha valami mozogni kezd. Az emberi arc látványa pedig szinte automatikus odafordulást vált ki belőlük, ami a kötődést, a nyelvtanulást is támogatja. Persze kérdéses, hogy a „passzív bámészkodás” már kíváncsiságnak minősül-e, de annyi bizonyos: ezek a figyelmi preferenciák indítják el az embergyereket az ismeretszerzés és a fejlődés útján. 

A kvízműsorok logikája

A kutatók régóta vizsgálják azt is, hogy a csecsemők inkább az új, vagy az ismerős ingereket preferálják-e. Az újdonság kétségkívül izgalommal tölti el őket: oda fordítják a fejüket az új stimulus felé, hosszabb ideig nézik, vagy gyorsabban szopiznak közben a cumisüvegből. Ám az ismerős dolgokhoz is ragaszkodnak, mondjuk, az anyanyelvükhöz, vagy a családtagjaik arcához. Ezt az ellentmondást oldotta fel Dennis K. Kinney és Jerome Kagan elmélete, a mérsékelt diszkrepancia-hipotézis, amely szerint a babák – és később a felnőttek is – azt az ingert részesítik előnyben a tanulás során, amely optimális mértékben különbözik a már elsajátított mentális reprezentációiktól (különböző események, tárgyak, fogalmak elmebeli leképeződéseitől). 

Ahogy növekszik egy adott területen való jártasságunk, annál komplexebb ingerekre vágyunk, de csak annyira, hogy ne jelentsenek túl nagy ugrást az eddigi ismereteinkhez képest. Számos vizsgálat kimutatta, hogy hét-nyolc hónapos csecsemők figyelme is akkor kalandozik el a legjobban, ha egy inger túlságosan kiszámítható, vagy túlságosan meglepő számukra. A figyelmüknek ez az implicit módon történő irányítása valójában ismét csak a tanulási potenciáljuk maximalizálásában segíti őket, hiszen ily módon az eleinte szűkös kognitív erőforrásaikat nem pazarolják semmitmondó – túl egyszerű vagy értelmezhetetlenül összetett – információkra. 

Ehhez hasonlóan, 2009-ben Min Jeong Kang és munkatársai is fordított U-alakú összefüggést találtak aközött, hogy mennyire kelti fel a kíváncsiságunkat egy kvízkérdés, és hogy mennyire vagyunk biztosak a válaszban.

Ha rendkívül magabiztosak vagyunk a tudásunkban, vagy lövésünk sincs a témáról, akkor nem fog különösebben érdekelni minket a helyes megfejtés.

A kíváncsiságunkat az csigázza fel a leginkább, ha erős sejtéseink vannak ugyan, de billegünk a döntésben. Ilyen körülmények között a válasz megismerésének kényszere olyan nagy, hogy a vizsgálat résztvevői még fizetni is hajlandók voltak azért, hogy azonnal kielégíthessék a kíváncsiságukat (holott a foglalkozás után ingyen is megtudhatták volna a megfejtést). Agyi képalkotó eljárások eredményeiből az is látszott, hogy a kíváncsiság során a jutalom elővételezésben szerepet játszó struktúrák (például a nucleus caudatus és a gyrus frontalis inferior) aktiválódtak, amikor pedig a személyek megtudták a választ, akkor a tanulással-memóriával összefüggő területek (például a hippokampusz) léptek fokozott működésbe. 

Kíváncsi gyerekből sikeres felnőtt?

Alapvetően az iskolai teljesítményünkön múlik, milyen egyetemre jutunk be, ott hogyan boldogulunk, milyen diplomát szerzünk, mindez pedig a karrierutunkat, az életpályánkat is befolyásolja. Nem véletlen, hogy a pszichológiában számos kutatás igyekezett feltárni azokat a tényezőket, amelyek előrejelzik, mennyire leszünk sikeresek a tanulásban. 

Ezek között hagyományosan az intelligenciát és a szorgalmat szokták kiemelni, de az újabb vizsgálatok szerint fontos egy harmadik faktorral is kiegészítenünk a listát: az intellektuális kíváncsisággal. Bár ezek a jellemzők önmagukban is hatást gyakorolnak, valójában erősíthetik is egymást:

egy utánkövetéses vizsgálatban például azt mutatták ki, hogy három és tizenegy éves koruk között a nagyon kíváncsi gyerekek IQ-pontszámai átlag tizenkét ponttal többet növekedtek a kevésbé kíváncsi társaikhoz képest.

Egy másik kutatásban azt találták, hogy azokon a napokon, amikor a résztvevők kíváncsinak érezték magukat, a mentális-fizikai energiájuk mintegy húsz százalékkal növekedett ahhoz képest, mint amikor boldogok voltak. A kíváncsiság általában a mélyebb elköteleződés, a jobb teljesítmény és a számunkra jelentéstelibb célok felé hajt minket: azok az egyetemisták például, akik az első órán magas szintű kíváncsiságot éreztek, jobban élvezték a kurzus további alkalmait, jobb jegyeket kaptak, és más hasonló tárgyakat is felvettek a későbbiekben. 

Úgy tűnik, a kíváncsiság segít felkészíteni az agyat az új és fontos információk befogadására, illetve stabilabb emlékeket eredményez. Ezt demonstrálták elegáns vizsgálatukban a Kaliforniai Egyetem kutatói 2014-ben. A résztvevőknek először azt kellett értékelniük, hogy egy-egy kérdés (például hogy mit jelent a „dinoszaurusz” kifejezés) mennyire érdekli őket. Kiderült, hogy egy óra múlva harminc százalékkal nagyobb valószínűséggel emlékeztek azokra a válaszokra, amelyekre kíváncsibbak voltak. De ami ennél is izgalmasabb: a kérdésekre adott válaszok mellett véletlenszerű arcokat villantottak fel a vizsgálat vezetői, és a személyek egy órával később ezekre az arcokra is jobban emlékeztek, amennyiben érdekesebb kvízkérdésekhez kapcsolódtak.

Amikor tehát valami új és bonyolult dolgot próbálunk megtanulni, nem valószínű, hogy minden elemét rögtön lenyűgözőnek fogjuk találni. De ha már pár dolog van, amivel kapcsolatban kíváncsiságot érzünk, az segíthet a tanulásban. Ha pedig még több energiát teszünk a témával való foglalkozásba, talán igaznak fogjuk vélni Richard Feynman fizikus szavait, miszerint „majdnem minden érdekessé tud válni, ha eléggé belemerülünk”. 

Az éhes elme és a bizonytalanság csökkentése

A kíváncsiság XX. századi kutatásának egyik legnagyobb alakja, Daniel Berlyne szerint mindannyian két rendkívül kellemetlen állapot, az alulstimuláltság és a túlstimuláltság között keressük az arany középutat. Diverzív kíváncsiságnak nevezte, amikor unalmunkban keresünk valamit, ami fellelkesít, izgalomba hoz minket. Ezzel szemben specifikus kíváncsiság az, amikor a nagy összevisszaságban megpróbáljuk megérteni, mi történik, hogy a minket érő feszültség kezelhetőbb szintre csökkenjen. 

Erre a meglátásra építve 1994-ben George Loewenstein az „információs rés” koncepciót javasolta a kíváncsiság magyarázatára. Úgy vélte, akkor éljük át ezt az érzelmet, amikor rájövünk, hogy nem áll rendelkezésünkre a megfelelő információ.

Ilyenkor az éhséghez vagy szomjúsághoz hasonló hiányállapot jön létre bennünk, ami arra késztet minket, hogy mielőbb kielégítsük a tudás iránti szükségletünket, viszont menet közben ugyanúgy telítődünk, mint egy kiadós vacsora során.  

A bizonytalanság elkerülése valójában nagyon mély, és nem is csak emberi motiváció. Egyes mérések azt mutatják, hogy a jutalomról szóló információ a jutalom értékének mintegy huszonöt százalékát teszi ki, tehát nemcsak önmagában egy pozitív fejlemény tölt el örömmel minket, hanem az is, ha minél előbb tudomást szerezhetünk róla (és később másoknak is elújságolhatjuk). Másrészről azt találták, hogy a galambok is inkább a kevesebb étellel járó jutalmat választják, amennyiben az együtt jár egy a jutalom megérkezését mutató fényjelzéssel.  

De gondoljunk csak a bűvésztrükkök varázsára: az, amit nem értünk, szinte mindig fokozott kíváncsiságot vált ki belőlünk. Számos kutatás megerősítette azt is, hogy gyerekek szívesebben játszanak olyan játékokkal, amelyek sértik az elvárásaikat, vagy amelyek működését ők maguk fedezhetik fel. Valójában a „miért?” kérdések korszaka, maga a kíváncsiság is részben arra irányul, hogy a gyerekek megtanulhassák a világ oksági szerkezetét. 

Az információkra való túlzott nyitottság árnyoldala

Izgalmas tanulmány jelent meg tavaly nyáron a Journal of Research in Personality című szaklapban. A szerzők, Claire Marie Zedelius és munkatársai, kétféle kíváncsiságot vizsgáltak: az érdeklődési kíváncsiságot (interest curiosity), amely az új dolgok megismerésének általános motivációjára és a felfedezés örömére utal, valamint a deprivációs kíváncsiságot (deprivation curiosity), amely a bizonytalansággal járó kellemetlen érzéseket hivatott oldani. Ami igazán újszerű volt, hogy kiderült: a kétféle kíváncsiság magas szintje nagyon eltérő sajátosságokkal jár együtt!

Amint az várható volt, az érdeklődési kíváncsisággal jellemezhető emberek nagyobb általános tudással rendelkeznek, pontosabban meg tudnak különböztetni korábban elsajátított és új információkat, valamint intellektuálisan alázatosabbak, tehát jobban kalkulálnak azzal, hogy a saját meggyőződésük téves is lehet. A deprivációs kíváncsiság esetében korántsem ennyire rózsás a helyzet. Ők nem bírnak kiterjedtebb általános tudással, illetve nagyobb valószínűséggel kevernek össze valódi és kitalált fogalmakat.

Fogékonyabbak a bullshitelés iránt, nagyobb valószínűséggel tulajdonítanak mély jelentést egészen értelmetlen mondatoknak, valamint kirívó álhíreket is hajlamosak igaznak vélni, megosztani a közösségi médiában. 

Ami viszont meglepő, hogy mérések szerint ezek az emberek nem gyengébbek a kritikus gondolkodásban, és nem is elkötelezettek szélsőséges politikai ideológiák iránt. A kutatók szerint az történik, hogy ez a típusú kíváncsiság az információkra való túlzott nyitottsággal jár együtt, ráadásul a deprivációs kíváncsisággal jellemezhető emberek számára nem is nyújt akkora örömöt, ha valami újat tudhatnak meg egy általuk már ismert jelenségről. Ez ahhoz vezethet, hogy egyes témák kapcsán kevésbé árnyalódik a véleményük. 

Nem az a kérdés, kíváncsi vagy-e, hanem hogy hogyan

A kíváncsiságnak, ahogy az talán az eddigiekből is kiderült, nincs egységes definíciója a pszichológiában. Általában a belsőleg motivált információkeresést értik alatta, de hogy hol húzódik a határ belső és külső motiváció között – például egy diák esetében az egyéni érdeklődés és a megfelelés vágya között –, az sok helyzetben kérdéses. Ugyanakkor manapság egyre többen mondják azt, hogy a kíváncsiság maga is több tényezőből áll. A téma egyik legismertebb kortárs kutatója, Todd B. Kashdan kollégáival a kíváncsiság ötdimenziós modelljét hozta létre. 

Szerintük ide tartozik a fentebb tárgyalt deprivációs érzékenység (egyfajta problémamegoldás, amikor a hiányzó tudás megszerzése megkönnyebbülést okoz), az örömteli felfedezés (amikor lenyűgöz minket a világ), a társas kíváncsiság (ennek nyílt formája, amikor odafigyelünk másokra, kérdezünk tőlük, rejtett formája pedig a pletykálkodás, a kémkedés), a stressztűrés (hogy a szembenézünk az ismeretlennel, az újdonsággal járó szorongásunkkal), valamint az izgalomkeresés (hogy különféle kockázatoktól sem riadunk vissza a változatos, intenzív élmények megtapasztalása érdekében). 

Azáltal, hogy látjuk, mennyire összetett jelenség a kíváncsiság, talán az is érthetőbbé válik, miért jár együtt annyi pozitív viselkedéssel (még úgy is, hogy korábbi kutatásokban nem ebben az öt dimenzióban mérték). Érdekes egyébként, hogy a kíváncsiságról szóló szülői, baráti és önjellemzések meglehetős átfedést mutatnak. A kíváncsi emberek az eddigi vizsgálatok alapján jobban tolerálják a szorongást, humorosabbak, játékosabbak, gyakrabban vannak újszerű ötleteik, nagyobb a vállalkozókedvük, a hozzáállásuk pedig kevésbé kritikus vagy defenzív. 

A kíváncsiság valójában az agresszió hatékony ellenszere, mert a kíváncsi ember érzékenyebb a kontextuális információkra: nem a másikat okolja, hanem igyekszik megérteni őt.

Az örömteli felfedezés összefügg a pozitív érzelmek gyakoribb megélésével, a stressztűrés a kompetenciával, az autonómiával, a társas kíváncsiság a jobb minőségű kapcsolatokkal, és mivel általában befelé is irányul, így az önismeret magasabb szintjével is párosul. Mindezeket figyelembe véve nem csoda, hogy egy utánkövetéses vizsgálat azt találta, idős emberek közül öt éven belül kevesebben haltak meg azok, akik kíváncsiak maradtak. 

Hogyan őrizhetjük meg?

Ez nemcsak személyes szinten, hanem szervezeti-munkahelyi szempontból is fontos kérdés, mivel a kíváncsiság fenntartása az egyik első számú eszköz a kiégés megelőzésében. Éppen ezért lényeges, hogy biztonságos közeget teremtsünk, ahol a kollégáknak lehetősége van önálló döntéseket hozni, követni az érdeklődésüket, új képességet elsajátítani, kérdezni, folyamatosan tanulni és igen, hibázni is.

A kíváncsiságban ugyanis mindig van kockázat, és benne van a pakliban, hogy valami nem úgy fog sikerülni, elsőre vagy akár többedszerre sem, mint ahogy terveztük.

Kicsit olyan ez, mint amikor járni tanultunk. Egy felmérés szerint tizenkettő–tizenkilenc hónapos gyerekek átlagosan tizenhétszer esnek el óránként, mire magabiztosan megállnak a lábukon, és képesek új perspektívából, nagyobb rálátással szemlélni a világot!

Egyéni szinten pedig segíthet az olvasás, a minőségi tartalmak fogyasztása, a kulturális programokon való részvétel, és az, ha időnként lelassulunk, befelé nézünk, tudatosítjuk a prioritásainkat, máskor meg pont az, ha önmagunkon túlmutató jelenségekre, emberekre irányítjuk a figyelmünket, és gyakoroljuk a hallgatás művészetét. Ha pedig van lehetőségünk gyerekekkel időt tölteni, az ebből a szempontból is sokat adhat: hogy ismét képesek legyünk rácsodálkozni olyan dolgokra, amelyek mellett a mindennapi rohanásban jó eséllyel elmennénk. 

Érzelmekről szóló sorozatunk első részét, amelyben az ürességgel foglalkoztunk, megtaláljátok ezen a linken Román Krisztina illusztrációjával.

Illusztráció: Mikes Adél

Milanovich Domi