Mózes Zsófi: Úgy nőttem fel, hogy láthatatlan hálót szőtt körém az engem ért bántalmazás ügye

–

Emlékszem a napra, az e-mailre, a rendőrkapitányságnak címzett dokumentumra. Nézzem át, mondta az ügyvédem, ha rendben van, küldi is tovább. Megnyitottam a fájlt, alig több mint három oldal, csak az aláírásom helye csúszott át a negyedikre: Mózes Zsófia feljelentő. Alig több mint három oldal, apró betűkkel szedve, tele kegyetlenséggel, erőszakkal és fájdalommal. Dátumokkal, időpontokkal, helyszínekkel. Ütésekkel, fojtogatással, a szabadságom korlátozásával.

Az agyam tudta, hogy mindezt velem tette Ádám, ráadásul alig egy hónappal korábban. Mégis úgy tűnt, hogy ez a néhány hét elég volt ahhoz, hogy bekapcsoljon az önvédelmi rendszer, és leválassza a lelkemről az elviselhetetlent. Többször is elolvastam a szöveget, tárgyilagos leírása volt mindannak, ami korábban másfél évig az életem része volt, és amit az utóbbi hetekben részleteiben szedtem össze, támasztottam alá orvosi leletekkel, fényképekkel, az Ádám által küldött üzenetek képernyőfotóival.

Láttam a betűket, értettem a szavakat, mégsem éreztem, hogy az én testemről, az én sérüléseimről van szó.

Csak egy rövid megjegyzésem volt, egyetlen pontosítást kértem, mielőtt a feljelentést elküldtük volna az illetékes rendőrkapitányságnak.

Kilenc hónap türelemjáték

Két dolgot viselek nehezen: a kiszámíthatatlanságot és a tehetetlenséget. A feljelentés megtételével azonban ezek a mindennapjaim megkerülhetetlen részévé váltak.

Nem tudtam, hogy milyen ütemben dolgozik a rendőrség, hogyan zajlik majd a nyomozás, így azt sem, mikor jön el az a pont, amikor értesítik Ádámot arról, hogy feljelentettem. Hónapokon keresztül vártam a napra, feküdtem le esténként azt remélve, hogy a következő lesz az – azzal ugyanis, hogy szakítottam vele, nem ért véget a bántalmazás, a feljelentésnek pedig ilyen esetekben távol tartó, megelőző hatása lehet.

Rendszeresen beszéltem az ügyvédemmel, számtalanszor hívtam a nyomozót, jeleztem, hogy többször láttam, ahogy Ádám a környékünkön jár, folyamatosan ott motoszkált a fejemben, hogy vajon hol tart a nyomozás. Újabb és újabb kihallgatásokra hívtak be, én pedig sokadszor is elmeséltem ugyanazt, válaszoltam a felmerülő kérdésekre és szignóztam a jegyzőkönyvet – anélkül, hogy erről Ádám bármit is tudott volna.

Szenvedtem, mint a kutya. Nem tudtam nyugton ülni, állandóan kattogott az agyam, és utáltam, hogy fogalmam sincs arról, mi történik a rendőrségen. Mintha egy kalodába zártak volna, ahol nem telik az idő, hiába szeretném.

Közel kilenc hónapot váratott magára, végül egy júliusi napon újabb e-mailem érkezett, ezúttal Ádámtól. Mindketten tudjuk, hogy a kapcsolatunk viharos volt, mindketten bánjuk, hogy a másiknak bárhogyan fájdalmat okoztunk, nekem úgy tűnt, végül minden rossz ellenére békével válunk el egymástól, írta, majd azzal folytatta, hogy a szakításunk után mennyit támogatott (kiemelve, hogy erről nyilván nem is tudok), ezért cserébe pedig csak annyit kér, gondoljam át a dolgot, és köszöni, ha partner vagyok ebben.

Átgondoltam, és nem vontam vissza a feljelentést

Viszont végre láttam és éreztem, kézzelfoghatóvá vált, hogy nemcsak az idő múlik, de a nyomozás is zajlik. Hogy bár lassan őrölnek a kerekek, de végső soron azért mégsem egy sötét, dohos szobában porosodik az aktám, ez pedig adott egy kis megnyugvást.

Továbbra sem tudtam, mennyi ideig tart majd a nyomozás – sőt, azt sem, hogy lesz-e belőle vádemelés, vagy a sok hűhó semmiért tipikus esete ez –, de a környékünkön való felbukkanások egy csapásra maradtak abba, és e-mail sem érkezett már Ádámtól több, csak akkor, ha a feljelentés visszavonásáról igyekezett meggyőzni.

Az ezt követő vallomásaim során már nemcsak a saját, korábbi kijelentéseim kapcsán felmerülő kérdéseket válaszoltam meg, de reagálhattam mindarra, amit ő mondott a nyomozónak, az ő vallomásaiból készült jegyzőkönyvet pedig kérés nélkül kaptam meg. Beindulni látszott a nyomozás, tanúkat idéztek be és hallgattak meg, újabb bizonyítékokat ástam elő és adtam be.

És bár volt, hogy hónapok teltek el egy-egy kihallgatás között, megszoktam a nyomozás ritmusát, és egyre inkább úgy éreztem, én is teszek azért, hogy mielőbb vádemelésre kerüljön a sor.

Közel négy teljes év telt el így. Végignézve a bizonyítékokon és vallomásokon, érthetetlen, mégis átlagos ügymenetnek számít. Nem véletlen, hogy a kapcsolati erőszak következtében történő gyilkosságok jelentős része a szakítás után történik.

Négy év után végül vádemeléssel ért véget a nyomozás

Én pedig joggal hittem, hogy innentől felgyorsulnak az események, hiszen a bíróság honlapján egyértelmű az állítás: az előkészítő ülést a vádirat kézbesítésétől számított három hónapon belül kell megtartani.

Három hónap. Meg kell tartani. Tiszta sor, nincs apelláta. 

Képzeletben vágtam a centit, számoltam a napokat, vártam, hogy leteljen a három hónap. De hiába, nem kaptam értesítést, a bíróság nem tűzte ki az időpontot.

Egy pillanat alatt kerültem újra a tehetetlenség állapotába, zuhant rám vissza az a mázsás súly, ami ilyenkor padlóra küld, nehezedik, mozdulni nem enged, és lélegezni is alig. Hiába hívtam a bíróságot, ők az ügyészséghez irányítottak, az ügyészség meg vissza a bírósághoz, mintha valahol útközben akadt volna el a folyamat.

Éjszakákat töltöttem ébren, annyira feszített a bizonytalanság és a tehetetlenség. Munkanapjaim teltek el azzal, hogy megpróbáljak utánajárni, mi történhetett, miért akadt el az ügy, majd újabb éjszakáim azzal, hogy elvégezzem a munkámat. Biztos lehetek benne, hogy tájékoztatni fognak, ha kitűzik az ülés időpontját, mondták kedvesen mindkét helyen, de a tájékoztatás csak nem érkezett. 

A három hónapból végül tizennégy lett

Hogy ez mennyire általános, azt nem tudom. Mindenesetre meglehetősen szomorú és kiábrándító lenne, ha következetesen ennyit számítana mindaz, amit a bíróság közzétesz. A tizenegy hónapnyi eredménytelen várakozás után azonban ismét felgyorsultak az események, az előkészítő ülés ítélettel zárult, majd alig néhány napom volt arra, hogy összeszedjek mindent, ami szükséges ahhoz, hogy elindítsuk a kártérítési pert. A polgári per ilyen, nincs nyomozati szakasz, a vádemelésre sem kell várni, és mivel időközben jogerőre emelkedett az elmarasztaló ítélet, a sérelmeim bizonyítása is jóval egyszerűbbé vált.

A harmadik tárgyalás során ítélet született első fokon, az általam elmondottakat és a kért összeget helybenhagyva. 

A viszonylag rövid kapcsolatunk alatt egyértelműen kiderült, hogy nem sok minden van, ami annyit jelentene Ádám számára, mint a pénz – vagy annak látszata. Nem ért váratlanul, hogy nem fogadta el az ítéletet, és bár egyszer sem indokolta meg, miért, állítja, hogy nem tudná megtéríteni a sérelemdíj összegét. 

Van viszont, amire ennyi év tapasztalata után is rácsodálkozom

Ez pedig most már én magam vagyok. Megtanultam, hogy vannak dolgok, amiket hiába taposnak sokan és sokszor, nem lehet elpusztítani. Ilyen az igazság is. Már tudom, hogy a bíróságon mégis bármi – és annak az ellenkezője is – megtörténhet. Nem érdemes számítani semmire, se jóra, se rosszra. És megtanultam azt is, hogy vannak dolgok, amiken bármennyit szorongok, bármennyire igyekszem hatni rájuk és változtatni rajtuk, hiába akarom nagyon, kívül esnek a hatáskörömön.

Újabb negyedév telt el azóta, hogy megkaptam a fellebbezést, a másodfokú ítélet pedig várat magára – mivel információt nem kaptam, megsaccolni sem tudnám, hogy mennyit. De megtanultam türelmesnek lenni.

Már nem feszít a bizonytalanság, és nem ver láncra a tehetetlenség súlya.

Nincsenek emiatt álmatlan éjszakáim. Van viszont hat olyan évem, ami alatt a lányból, aki szemlesütve tette meg az első vallomását a rendőrségen, magabiztos, kiegyensúlyozott és határozott nő lett. A részemmé vált a bántalmazás, és minden, ami ezzel jár, többet tanított, mint eddig bármi. Végigkísérte az eddigi felnőttkoromat, és ha aktívan nem is foglalkoztam vele éppen, ott mocorgott az agyamban a következő határidő, a tárgyalás dátuma, a beszerzendő dokumentumok és elküldendő papírok sora. Ahogy a hernyó bebábozódik, úgy szőtt láthatatlan hálót körém, amivel együtt nőttem az évek során mind fejben, mind érzelmileg. 

Hogy milyen lesz úgy élni, hogy lerágtam magamról a bábot, és a parttalan várakozás többé nem része a mindennapjaimnak, őszintén nem tudom. Ahogy azt sem, hogy mikor jön el ennek az ideje. De bármikor lesz is majd, már kész vagyok arra, hogy kivárjam.

Kiemelt kép: Kerepeczki Anna / WMN

Mózes Zsófi