Nádudvari Péter: Az életmentő cigarettatárca

–

Hosszú lenne felsorolni mindazt, amiért hálás lehetek nekik: arról, hogy milyen volt az unokájuknak lennem, ebben és ebben a cikkemben írtam. De nemcsak azok az évek vésődtek be kitörölhetetlenül az emlékezetekbe, amelyeket velük töltöttem, hanem a történeteik is, amelyekben elmesélték, hogyan élték túl a viharvert huszadik század legviszontagságosabb éveit, évtizedeit és azok következményeit. Általam elképzelhetetlen helyzetekből voltak képesek talpra állni – időnként elképesztő fordulatokat megélve. 

Amikor a cigaretta életet ment

Dédpapám, akit személyesen nem ismerhettem, szenvedélyes dohányos volt – és bármilyen hihetetlenül hangzik, ez mentette meg az életét. Ugyanis, amikor az első világháborúban harcolt, eltalálta egy golyó, de mivel az egyik zsebében tárolt fém cigarettatárcája felfogta azt, nem szenvedett halálos sebesülést – igaz, a megpattanó töltény a könyökébe fúródott, ami miatt élete hátralévő részében képtelen volt teljesen kinyújtani a karját – mégis örökké hálás maradt az életmentő cigarettatárcának.

Azután pedig, hogy átvészelte az „első világégést”, megismerte a dédmamámat, akivel egy Veszprémhez közel eső faluban családot alapítottak: megszületett a nagymamám és a bátyjai, akik szerény körülmények között, de élmények sokaságával gazdagodva nőttek fel.

Sokat hallgatták a környékbeli dombok tetején, ahogy a dédpapám tárogatón fújja a szebbnél-szebb dalokat, közben pedig csodálattal nézték az eléjük táruló Balatont – és arról álmodoztak, hogy egyszer majd eljutnak a világ azon részeibe is, amelyeket még a legmagasabb dombokról sem lehet látni.

Miközben gyönyörködtek a festővászonra kívánkozó kilátásban, mintegy kétszáz kilométerrel arrébb egy nagykunsági kisváros melletti mezőn nagypapám szomorúan figyelte az előtte elvonuló vonatokat, amíg egy tehéncsordát legeltetett. Ő is szerény körülmények között nőtt fel: zsellércsaládba született, és már gyerekkorában arra kényszerült, hogy dolgozzon, napszámosnak szegődött. Sokáig nem is gondolhatott arra, hogy vonatra száll, ezért mindig, amikor egy szerelvény elrobogott a mező mellett, könnyes szemmel megfogadta, hogy egyszer majd módos ember lesz, és beutazza a nagyvilágot. 

Nemsokára viszont már nem állatokat terelnie, hanem bujkálnia kellett, és nem azért fohászkodott, hogy egy távoli országba utazhasson, hanem azért, hogy a szeretteivel maradhasson. Ugyanis az ő városába is betört a második világháború, és a nyilas hatalomátvételt követően a hatóságok – mivel tizenhat éves, leventekorú fiatal volt – őt is el akarták hurcolni Németországba, hogy kiképezzék a Vörös Hadsereg elleni harcokra, majd gyakorlatilag mészárszékre küldjék. Szerencsére nem így történt, mert a helyiek – sokadmagával együtt – elrejtették a razziázó nyilasok előtt, így megúszta a besorozást.

Miután túlélték a háború viharait, nagymama laboránsnak, nagypapa pedig ácsnak tanult, közben pedig újra fordult egyet a történelem kereke: megkezdődött a kommunista berendezkedés, és őket mint munkás-paraszt családból származó fiatalokat, az ország vezetése támogatta abban, hogy továbbtanuljanak. Éltek is a lehetőséggel, mindketten felvételt nyertek a Budapesti Műszaki Egyetemre: nagymama a vegyészmérnöki, nagypapa pedig az építészmérnöki karon tanult.

A dunántúli lányt és a nagykunsági fiút a Rákosi-korszak hajnala összehozta egy budapesti kollégiumban, szerelemre lobbantak egymás iránt. Igaz, végül úgy alakult, hogy egyikük sem szerzett diplomát; nagypapa azért, mert annyira izgult a vizsgái előtt, hogy időnként elájult, ezért inkább abbahagyta a tanulmányait.

„Fiatalember, vigyázzon magára, úgy tűnik, az egyetem nem magának való. De ne bánkódjon, egy jó ácsmester aranyat ér, ha nem lesz is magából mérnök, úgy is lehet sikeres és boldog ember” – mondta neki egyszer az egyik oktatója. 

Miután nagymama és nagypapa munkát kaptak és összeházasodtak, elég szűkösen éltek, majd jöttek 1956 véráztatta hetei, amelyeket újra rejtőzködve, egy nagypolgári ház pincéjében vészelték át, több családdal együtt. Amikor pedig úgy tűnt, nincs lövöldözés vagy bombázás a környéken, nagypapa felment a pincéből tejet melegíteni és szilvalekváros kenyeret készíteni a gyerekeknek, köztük az akkor hároméves édesanyámnak is – aki azóta is viszolyog a szilvalekvár látványától. 

A viszontagságos évek, évtizedek után nagypapa valóra váltotta az álmát, amelyet teheneket terelgető napszámosként szőtt: beutazta vonattal fél Európát, több külföldi országban is dolgozott; nagymamával pedig vásároltak egy telket, ahol a fővárosi forgatagból kiszakadva, időről időre visszakaptak egy kis darabot a gyerekkorukból: zöldségeket és gyümölcsöket termesztettek, nyulakat és tyúkokat tartottak. Lányukat, az én édesanyámat rajongásig szerették, és nemcsak őt, hanem az unokáikat is segítették, támogatták minden tőlük telhető módon – egészen addig, amíg fent úgy határoztak, újra találkozniuk kell dédpapámmal, aki a cigarettatárcás történetével bizonyára az égi hallgatóságát is meghökkentette.

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van

Nádudvari Péter