Elképzeled, milyen lesz anyának lenni… aztán arcon csap a valóság

–

Anyaság: mindent máshogy csinálok, mint ahogy elterveztem

Ma Magyarországon szülőnek lenni, olyan mint pedagógusnak. Te választottad, tedd a dolgodat. Ha jól csinálod, ne várj semmit, hiszen alap, hogy az ember tisztességesen elvégzi a munkáját. Ha meg valami rosszul sül el, akkor tuti, hogy a te hibáztál, amit itt nem lehet. Ha nehézséged támad, ne nyavalyogj, ne pofázz róla, oldd meg, hiszen te vagy a felnőtt. Talán csak annyi a különbség, hogy a pedagóguspályát el lehet hagyni, ha az embernek tele lesz a töke. A szülőit is el lehet, de az isten is előbb bocsát meg annak, aki így tesz, mint mi, emberek. 

Régebben egészen másképp gondolkodtam a szülőségről, ám a gyerekeim érkezése után szinte mindent máshogy csinálok, mint ahogyan elterveztem.

Mentségemre legyen mondva, fogalmam sem volt, milyen is a valóságban az, amikor az embernek saját gyereke van. Mert lehet bentlakásos gyerekfelvigyázónak lenni külföldön (pipa), lehet rendszeresen rokon gyerekekre vigyázni (pipa), semmi nem hasonlítható ahhoz a mentális és fizikai kimerültséghez, amit a napi 24 órás, heti hétnapos folyamatos jelenlét okoz. 

Belevágsz, bár igazából fogalmad sincs róla, milyen lesz pontosan. Mindenki csak a pozitív oldalait mutatja ennek az egésznek. Hogy aztán magadat vádold, ha nem megy mindig minden úgy, mint a mozivásznon, vagy ahogyan a közösségi oldalak képein látod.

Mert igen, át fog ordítani a szomszéd, hogy miért sír a kétéves gyereked, aki a kistestvére születése után nem érti, miért nem képes ugyanúgy ott lenni az anyja neki, mint előtte, minden nehéz pillanatában. Te meg ülsz sírva, remegve az idegtől, a lelkiismeret-furdalástól, és átkozod a teremtés ama pillanatát, amikor isten csak két kezet adott a nőknek. Mert kettészakadni nem lehet. A lelked már amúgy is meghasonlott, szar anyának gondolod magad, úgy érzed, az a tökéletes kapcsolat, ami megvolt az elsőszülöttöddel, örökre elveszett, és nem is lesz már meg soha. 

Más nyugalma mindenekfelett

Aztán eltelik két év, túl vagy pár mély depressziós hónapon, többször elérted a határaidat, de elég gyerekpszichológiát erőszakoltál magadba szabad (hahaha) perceidben, hogy végül elérd, a gyerekeid mostanra nagyjából kiegyensúlyozottak. Ezzel együtt még mindig nem nőtt ki a plusz két karod, és még mindig ember vagy, nem valami természetfölötti varázserővel megáldott lény. Sőt nemcsak te, de a gyerekeid is azok. Emberek.

De egy olyan társadalomban, amelyben a gyerekeket nem veszik emberszámba, ellenben felnőtt magatartást várnak el tőlük minden helyzetben, mindez nem számít. 

Szóval ott állsz nyár közepén a két kisgyerekkel, akik még mindig csak kettő- és négyévesek, és hallgatod a szomszédot, aki azt kérdezi tőled, hogy a gyerekeid vajon jók-e. Mindezt azután, hogy végighallgattál tőle egy tirádát arról, hogy kétszer is hajnali hat húszkor kellett felkelniük a héten, mert a gyerekek ricsajoztak. Nézel. Pislogsz. Bólogatsz, és bocsánat kérsz. Megígéred, hogy becsukod az ablakot reggel nyolcig. Akkor is, ha reggel főzöd az ebédet, mert akkor van időd rá. Akkor sem fogod kinyitni az ablakot, hogy ne főj meg a lakásban. Hogy miért nem ő csukja be az ablakot, amikor zavarja a zaj, azt meg sem mered kérdezni.

Mert nem illik. És mert téged is így neveltek. Más nyugalma mindenekfelett.

Az, hogy egy üdülővárosban, ahol sokszor este tízig megy a zene és a hangoskodás, az az alap, hogy ha te hétkor akarod altatni a gyerekeidet, és zavar a zaj, akkor te csukod be az ablakot, már megint más kérdés. Te vállaltál gyereket, alap, hogy neked kell idomulnod, bármilyen téren.

Szóval, hallgatod a szomszédot, aki kikészül a hat húszas lármázáson, miközben te már évek óta nem aludtál több órát egyhuzamban éjszaka, és egy reggeli hatórás kelést mennyei ajándéknak érzel, mert egy átlagos napod hajnali ötkor-fél hatkor kezdődik, akkor is, ha este tízkor rakod le őket. 

Négy fal között, csukott ablaknál

Elgondolkozol, talán mégse kéne képernyőmentesen nevelned a gyerekeidet. Mennyivel egyszerűbb lenne őket levágni a kanapéra, a tévé elé, ahol öntudatlanul zombulhatnának bele minden reggel a mesékbe. De hiába lenne könnyebb, tudod, hogy úgysem választod ezt az utat. Hanem bezárod az ablakot, hogy ne zavarja a szomszédokat a lármájuk, és megfősz a lakásban. 

Nem arról van szó, hogy nem szeretnél olyan gyerekeket nevelni, akik tekintettel vannak a körülöttük élőkre. Mert szeretnél. És a legtöbbször sikerül is.

De bármilyen botrányos, előfordul néha, hogy egy szülő is szeretne elmenni zuhanyozni, mielőtt elindul a gyerekeivel a játszótérre, hogy ott őrjöngjék ki magukat, és ha már beindult a játék, akkor minden felsőbb hatalom erejére szükségünk lesz, hogy kirángassuk a gyereket a játék világából.

És igen, bármilyen megalázó is elismerni, olyan is lesz, hogy noha szétreped a te fejed is, leszarod, hogy hangoskodnak. Mert végre nem rajtad lógnak, nem egymást gyepálják, hanem együtt játszanak. Téged meg valami csoda folytán békén hagynak éppen, és megfőzheted az ebédet. Szünetek nélkül. 

De persze azért az ablakokat csukva tartod. Mert bármin mész keresztül, bármilyen nehéz is, az csakis a te dolgod, hiszen te választottad.

Itt, Magyarországon, ahol a gyerekvállalás kaland, a családi pótlék pedig havi tizenkétezer-ötszáz forint, az emberek meg csak nézni szeretnek, de látni nem akarnak.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Jerome Tisne

WMN szerkesztőség